Tiszta Metafizika

Én a talpaspoharakkal vagyok!

Friss fű illat. Szél. Valami nyaldossa az arcomat.
Kinyitottam a szemem, és egy hatalmas fekete kutyával találtam szembe magam. Érdeklődő tekintettel nézett rám, majd oldalra döntve a fejét, leült mellém. Fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok, hogy kerültem ide, és pár pillanatig azon is gondolkodnom kellett, tulajdonképpen hol is voltam, mielőtt a fűben felébredtem.
Fel akartam ülni, de csak második nekifutásra sikerült. Megmozgattam a végtagjaim, és megkönnyebbülve konstatáltam, hogy minden részem egyben van még, a hasogató fejfájáson kívül semmi rendelleneset nem tapasztaltam. Megtapogattam a halántékomat, de külsőleg semmi jele nem volt annak, hogy megsérültem volna.
Körülnéztem. A hold már magasan fent járt az égen, talán éjfél is elmúlt már. Ez hogy lehet? Fényes nappal volt, mikor nekimentem a kirakatnak...

Hol vagyok? – néztem rá jobb ötlet híján a kutyára.

Mintegy válaszolva a kérdésemre, felállt, és balra nézett. Egy hatalmas kastély terült el előttünk nem is olyan messze, tornyokkal, árkádokkal, oszlopokkal, és egy hatalmas ajtóval, ablakai szentjánosbogárként világítottak a sötétben. Tőlem jobbra egy meglehetősen komor és barátságtalan erdő magasodott, oltalmazóként borulva egy kör alakú kunyhóra a tövében. Még ott is pislákolt némi fény.
Lassan felálltam. A hely nagyon ismerős volt, de meg mertem volna esküdni rá, hogy még életemben nem jártam itt.

Jó. Tekintsük át még egyszer. Legrégebbi emlékeim szerint, pár órája még Székesfehérváron sétálgattam pár osztálytársammal, cipőt kerestünk Tominak... Éppen kifelé tartottunk a plázából, mikor nekimentem az egyik fényesre súrolt kirakatüvegnek. Normális esetben a kórház sürgősségi osztályán kellett volna ébrednem, vagy a traumatológián, ezzel szemben egy titokzatos kastély még titokzatosabb parkjában eszméltem. Lehet, hogy álmodok. Vagy kómában vagyok.

A kutya megbökte orrával a kezemet, és elindult az épület irányába. Úgy döntöttem követem.
Két lábra állt, lenyomta a kilincset, és eltűnt az ajtó mögött. Én is besurrantam utána.
Miután behúztam magam mögött a nyílászárót, hirtelen fény árasztotta el a szemem, és percekig csak pislogni tudtam. Egy magas, tizenhat-tizenhét éves, sötétbarna hajú srác állt előttem, egy fura botot tartva maga előtt, aminek világított a hegye.

Mit keresel te itt? - szegezte nekem a kérdést.

Fogalmam sincs – válaszoltam teljesen őszintén, azon mélázva, honnan került elő a fickó hirtelen.

Ki vagy te?

Virág – motyogtam a szemem elé tartva a kezem. – Vallatáson vagyunk? Mindjárt megvakulok...

Hogy kicsoda? – nézett rám nagyon értelmesen, és lejjebb tartotta rögtönzött zseblámpáját.

Virág – pislogtam rá. – Segíthetnél nekem. Meg kellene tudnom, hol vagyok, és hogy kerültem ide.

Aha... az lesz a legjobb, ha elviszlek az igazgatóhoz – nézett végig rajtam. – Gyere.

Oké – bólintottam jobb híján. – Nem láttál egy nagy fekete kutyát?

Nem válaszolt, csak elindult előre.
Próbáltam körülnézni, de túl sötét volt, névtelen megtalálóm pedig kényesen ügyelt rá, hogy a földre szegezze a világítást, így csak azt tudtam, hova lépek. Sokáig mentünk lépcsőkön felfelé, folyosókon keresztül, mire újdonsült haverom megállt egy szobor előtt. Mondott neki valamit halandzsául, mire legnagyobb meglepetésemre az eddig merevnek tűnt entitás szakított sziklaszilárd erkölcseivel, és félreállt az útból, mögötte pedig előtűnt egy csigalépcső.