Egy fogadással kezdődött [befejezett]

Kilencedik fejezet

Sirius Black

- Hol jártál, Tapmancs, drága barátom? - támadott le James, mikor beléptem a Griffendél toronybéli hálószobánkba.

- Hol nem, drága Ágas barátom?

- Jézusom, fejezzétek ezt be! Olyan minta nem is a lányokhoz vonzódnátok. - motyogta Féregfark, kissé felhúzott orral.

- Mért Peter? Feláll a fütykös? - kérdeztem vissza pimaszul, mire James horkantva felnevetett, Holdsáp pedig a könyvébe kuncogott. A kövérkés fiú motyogott valamit, amit egyikünk sem értett, és vöröslő fejjel elhúzta a baldachin függönyét.

- Szóval, merre jártál Sirius? - kérdezte újra Ágas, mire a szőke, kissé sebhelyes arcú fiú is érdeklődve tekintett rám.

- Mondom. Erre-arra. Mászkáltam, nem volt különösebb dolgom.

- Ezért hagytad ki az összes délutáni órádat, még a bájitaltant is, amin amúgy együtt lehettél volna párban Carolineval, amire egyébként ő se jött be? - kérdezte felhúzott szemöldökkel a szőke.

- Merlinre srácok! Szálljatok le a magasan repülő hippogrifjeitekről. Szimplán nem volt kedvem bemenni órára, és nehogy össze mérjétek boronálni az eltűnésemet Lineval. Az ő eltűnése is tök logikus, végülis Wood megcsalta. - vontam vállat, és vetkőzni kezdtem.

- Line? Mióta vagytok ti ilyen viszonyban? - húzta fel a szemöldökét James.

- Hagyjatok már, Merlin szőrös valagára mondom! - fújtattam idegesen. Bemásztam a takaróm alá, majd egyetlen rántással elhúztam a vörös baldachin függönyt.

A lámpák lassan leoltódtak, a szoba pedig elcsendesedett. Nem hallatszott más, mint Ágas és Peter horkolása, meg Remus szuszogása. Csendben feküdtem, igyekeztem minél hamarabb elaludni, tekintve, hogy holnapra James betervezett egy edzést, de egyszerűen nem jött álom a szememre. Gondolatban újra és újra lejátszódott a fejemben a mai délután, amit Carolineval töltöttem. Ezek mellé, amint lehunytam a szemem, megjelent előttem az arca. De nem a mosolygós, boldog arca, hanem a csalódott, és könnyáztatta arca. Az amit ma is láttam.

Az igazat megvallva nem akartam már ezt a fogadást. Nem azért, mert nem akartam veszíteni, és nem azért mert nem érzem azt, hogy nyerni tudnék. Hanem azért, mert tényleg felkeltette az érdeklődésemet a lány. Meg akartam őt ismerni, tudni akartam minden boldogságától, minden bánatáról. Magam sem tudom mi ez az érzés. Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor annak idején megkaptam a roxforti levelemet. Vágytam a Roxforta, a részese akartam lenni. Meg akartam ismerni minden folyosót, termet, a kastélyból kivezető alagutat. Minden apró-cseprő titkát fel akartam fedezni a kastélynak. És valahogy ezt érzem Caroline Freynél is. Tudni akartam a titkait. Tudni akartam, hogy mitől boldog, mitől szomorú, mi a kedvenc színe, étele, állata. Minden közhelyes, és nem közhelyes dolgot tudni akartam róla.

Jesszusom, Sirius! Agyadra ment, hogy nem vacsoráztál! Szedd össze magad, nem akarsz a lánytól semmit, csak megnyerni a fogadást! - korholtam magam gondolatban. Sóhajtva a jobb oldalamra fordultam, s lehunytam a szemem.

***

Egy hét telt el a mi kis együtt töltött délutánunk óta Carolineval. Minden ment a megszokott kerékvágásban, ő járt a saját óráira, én pedig az enyémekre. De ami nem kerülte el a figyelmem, az az volt, hogy a lány feltűnően került engem. Bájitaltanon - amin ugye párok voltunk - nem szólt hozzám, sőt mi több, teljesen figyelmen kívül hagyott. Mintha ott sem lettem volna. Ez valahol mélyen fájt, bár ezt sosem vallottam volna be senkinek. Ágas így is sokszor megjegyezte - természetesen vicceskedve, barátias provokálás céljából - , hogy olyan, mintha hiányozna valaki. AMI TERMÉSZETESEN NEM IGAZ!

Épp az Átváltozástan teremből jöttem ki, és indultam volna meg Sötét Varázslatok Kivédésére James, Remus és Peter társaságában, mikor megpillantottam egy ismerős barna üstököt a folyosó végén befordulni. A lány a szőke hajú barátnőjével beszélgetett - talán Reachel vagy Rebecca - én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve elléptem a többiektől és határozott léptekkel elindultam feléjük.

- Öhm... Black? Mit szeretnél? - kérdezte a lány, mikor már vagy két perce elálltam az útjukat.

- Öhm - érezhetően bizonytalan voltam, de szerencsére hamar visszajött a Black-féle magabiztosság - Tudni, hogy miért kerülsz.

- Én aztán nem kerüllek Black. - sóhajtott fel fáradtan - Szimplán élem az életem, amiben te nem vagy benne. Attól, hogy Bájitaltanon padtársak vagyunk, nem jelenti azt, hogy van bármilyen közünk egymáshoz.

- Igazán? - húztam fel a szemöldököm, és igyekeztem leplezni, hogy bizony fájtak a szavai - De egy hete...

- Egy hete összefutottunk a folyosón, és váltottunk pár szót. - vágott a szavamba gyorsan. Nem értettem ezt a hirtelen hevességet, és a hazugságot meg pláne. Legalább 5 órán keresztül ültünk az egyik eldugott folyosón. - Az a pár perc semmit nem jelent, úgyhogy ha megkérhetlek, hagyj békén! Köszönöm. - azzal megfogta a szőke kezét, és elsétáltak mellettem.

***

Még vacsora közben is a szavain gondolkodtam.

„Szimplán élem az életem, amiben te nem vagy benne."

„Attól, hogy Bájitaltanon padtársak vagyunk, nem jelenti azt, hogy van bármilyen közünk egymáshoz."

„Az a pár perc semmit nem jelent."

„Hagyj békén!"

Ha fizetnének érte, se vallanám be, hogy rosszul estek a szavai. Kicsit azért reménykedtem benne, hogy a múlt heti véletlen-direkt találkánk feloldotta egy kicsit, és közvetlenebb lesz velem. Talán azt is, hogy elkezd közeledni felém. De igazából nem is tudom miért reménykedtem ebben. Hisz már az elején letisztázta a könyvtárban, hogy ő nem az a könnyűvérű fruska, akinek gondoltam.

Miután belapátoltam a vacsorámat - fogalmam sem volt, hogy mit ettem, annyira a gondolataimba voltam mélyedve - fogtam magam, és se szó, se beszéd felálltam, s a könyvtár felé vettem az irányt. Igazából magam sem tudtam, hogy miért mentem épp arra, egyszerűen a lábaim vezettek.

Belépve a roxforti könyvek birodalmába ügyet sem vetve a mogorva, keselyűre emlékeztető könyvtárosnőre, szétnéztem. Szemeimmel egy bizonyos alakot kerestem, habár biztos voltam benne, hogy ilyenkor már nem lesz itt.

De most - nagy örömömre - , tévedtem. Kissé felvillanyozódva indultam meg felé, és vigyorogva foglaltam vele szemben helyet. Fáradt tekintetét rám emelte, felhúzta jobb szemöldökét, de nem szólt semmit. Én pedig csak ültem vele szemben, és néztem őt.