Egy fogadással kezdődött [befejezett]

Huszonnegyedik fejezet

Caroline Frey

- Hogy mi vagyok? - kérdeztem érezhetően sokkal magasabb hangon, teljesen letaglózva.

- 11 hetes terhes. Tudja ki az édesapa? - Flitwick érezhetően zavarban volt. Valószínűleg nem volt hozzászokva az ilyen beszélgetésekhez. Szó ami szó, én se.

Pár pillanatig elgondolkodtam, felrémlett előttem az az éjszaka. Ahogy hozzámért, ahogy megcsókolt. Könnyes szemmel a professzorra néztem és bólintottam. Persze, hogy tudom.

- Kisasszony, szólnunk kell az állapotáról az igazgatónak, és értesítenünk kell az édesapját is. Valamint azt hiszem, kiváló teljesítménye ellenére, nem hagyhatjuk, hogy kviddicsezzen. Ugye megérti? - Flitwick aggódva nézett rám, az én szememből pedig utat törtek maguknak a könnyek. Bólintottam, mire az apró férfi együtt érzően végigsimított a kezemen, majd egy feszült pillantást váltva Madam Pomfrey-el kisietett a gyengélkedőről.

- Szeretné tudni a baba állapotát, Miss Frey? - nézett rám a nő. Sokadszorra bólintottam. - Nos, mivel ön a tizenegyedik hétben jár, a magzat körülbelül akkora, mint egy füge. A csontozata lassan kezd megszilárdulni, megjelennek a fogcsírák az ínye alatt, a kezei kinyílnak, majd ökölbe záródnak. A rúgásai, a mozgolódása gyakorivá válik, ám még egy-két hónapig nem fogja ezeket érezni. Kivéve persze, ha.. - sokat sejtően nézett a hasamra, én pedig szinte egyből megértettem mire gondol. Kivéve, ha úgy nem döntök, hogy nem akarom a gyermeket. - De azt tudnia kell kisasszony, hogy a terhesség-megszakítás csak a 12. hétig lehetséges, s ha megteszi, fennáll a veszélye annak, hogy soha többet nem lehet terhes.

Nem szóltam semmit, csak bólintottam. A javasasszony kiengedett egy fáradt sóhajt, majd elsietett, én meg egyedül maradtam a gondolataimmal.

Mégis hogy történhetett ez? Hogy eshettem teherbe? Én hibáztam? Vagy Ő? Valószínűleg mindketten. Apám mit fog szólni, ha elolvassa Flitwick levelét? Anyám, ha még élne, most biztos kitekerné a nyakamat.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, mikor kicsapódott a gyengélkedő ajtaja, és apám száguldott be rajta, nyomában Dumbledore professzorral, és Flitwick-kel. Messziről látszott rajta, hogy nem érti, mi történhetett, hogy történhetett, ami történt. A zajra Madam Pomfrey is kijött a szobájából.

- Caroline. Kislányom.. - suttogta síri hangon apám, s a nyakamba vetette magát. - Hogy történhetett ez? - ez volt az a kérdés, ami eddig minden bennem lévő gátat felszakított, s hosszú, mélyről jövő zokogás tört ki belőlem. - Shh.. semmi baj. Megoldjuk. Mindent megoldunk.

- Nem.. Nem is haragszol? - zokogtam tovább apám vállába.

- De igen. Felelőtlen voltál, és meglett a következménye, de a lányom vagy. Szeretlek, és semmiképp nem szeretném, hogy amellett dönts, hogy nem akarod a gyermeket. - suttogta apám nyugtatóan, miközben a hajamat simogatta. - Dumbledore? Esetleg van valami megoldás a helyzetre? - kérdezte apám, s az igazgatóra tekintett. Amaz vidám tekintettel nézett vissza ránk félhold alakú szemüvege mögött.

- Nos, azt hiszem van. A kisasszony befejezheti a tanulmányait a Roxfortban, feltéve, ha ő is úgy akarja. Madam Pomfrey és a tanárok mindent megtesznek majd, hogy a kisbaba és a fiatal anyuka a lehető legjobb körülményekben legyenek. A diáktársai, ha úgy akarja, semmit nem fognak sejteni ebből az egészből. - mosolygott, ám én sejtettem, hogy ennek itt még nincs vége. - Már csak egy kérdés maradt hátra. - feltekintettem az igazgatóra. - Ki az édesapa?

- Sirius Black. -suttogtam síri hangon.