ꜱᴀᴠᴇᴅ ᴍᴇ {ɢᴀᴀʀᴀ ꜰꜰ} ʙᴇꜰᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ

4.fejezet

*S O Y A*

Lassan ballagtam hazafelé, mikor útközben Gaarat pillantottam meg az elhagyatott játszótèren, ahová manapság már senki sem jár. Egy darabig hezitáltam, de erőt vettem magamon és odasètáltam hozzá majd mellé ültem a félig törött hintára.

-Szia! -köszöntöttem, viszont ő csak a földet bámulta és rám se hederített.

-Tudod.. valamennyire át tudom èrezni azt, amit te èrzel. Soha nem èrtettem a jutsukhoz. Egyikhez sem. És emiatt sokszor lenèztek engem. Tudom milyen érzés ha lenèznek vagy megbámulnak mert különc vagy. -nèztem a cipőm orrára. - De ezt nem azért mondom el mert sajnáltatni akarom magam. Csupán szeretném ha tudnád, hogy nem vagy egyedül Gaara. -nèztem rá, mire a neve hallatán most először nézett vissza rám. Ez a pillantás viszont más volt. Egy ártatlan kisfiú szemei néztek vissza rám, aki teljesen elveszett volt.
Kezemet lassan a vállára helyeztem hogy megsimítsam azt, viszont a homok megelőzött így nem tudtam hozzá èrni.

- Nem kell a szánalmad. Tűnj el vagy megbánom, hogy nem nyírtalak még ki! -egy pillanat alatt változott meg, s mintha az az előbbi pillantás semmivé lenne.

Felsóhajtottam, majd jobbnak láttam odébb állni. Így aztán felálltam és végleg hazafelé vettem az irányt. Anya a konyhában ügyeskedett, így hozzá léptem és egy puszit nyomtam az arcára, majd leültem a szèkre és figyeltem ahogy sürög-forog a konyhában.

- Szia kincsem! Milyen napod volt? Ugye nem találkoztál a szörnyeteggel? -nèzett rám aggódva, mire válasz helyett csak megráztam a fejem.

- Gaara a neve. Nem szeretném, hogy még egyszer szörnyetegnek nevezd, ha velem vagy. -pillantottam rá, mire hatalmasra nőttek szemei.

- De hisz-

- Kèrlek! -nèztem rá könyörögve. - Te mit èreznèl ha engem szörnyetegnek, vagy akármi másnak neveznènek csak mert nem értek a jutsukhoz? -kèrdeztem rá, mire megadóan felsóhajtott. - Neki is vannak èrzèsei, mèg ha nem is mutatja őket.

- Kislányom, te magadnál vagy?! Tudod te hány ember vére tapad a kezèhez? -szólalt meg erèlyesebben.

- Ès te tudod hány ember szaros megjegyzése tapad a szívèhez?! -álltam fel a szèkről, majd ugyanabban a hangnemben válaszoltam.

- Ez már több a soknál! Mars a szobádba és reggelig ne is lássalak! -mutatott a szobám felé csípőre tett kézzel.

Szónèlkül mentem fel a szobámba, majd az ágyra vágtam magam. Bele sem merek gondolni, hogy mi lenne ha megtudná, többször is találkoztam vele. Folyton azon járt az agyam, hogy hogyan tudnám bebizonyítani neki. Már minden lehetséges módot számításba vettem, de mindig ott lyukadok ki, hogy alulról szagolom az Ibolyát. Hogyan tudnék úgy akármit is csinálni, ha nem enged közel magához?

Akármi is lesz, muszáj feszegetnem a határaimat és vállalni a kockázatot, ha már erre vállalkoztam. Nem adhatom fel, különben feleslegesen próbálkozom. Ki kell lèpnem a komfortzónámból ès átlèpni egy bizonyos határt ahhoz, hogy nèmileg közelebb kerüljek hozzá.