ꜱᴀᴠᴇᴅ ᴍᴇ {ɢᴀᴀʀᴀ ꜰꜰ} ʙᴇꜰᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ

17.fejezet

*K A N K U R O*

Másnap reggel idegesen ébredtem. Tudtam, hogy eljött a nagy nap és nem cseszhetem el. Felöltözve a konyhába mentem, ahol már mindenki ott volt. Temarira pillantottam, aki aprót bólintva jelezte, kezdhetjük.

- Gaara nem tudnál elmenni Soya ruháiért? Mert nincs annyi cuccom, hogy még neki is tudjak adni. - Gaara néma csendben meredt Temarira, aki álmosolyt villantva próbálta még hatásosabbá tenni a hazugságot.

- Jó, legyen. - felelt, majd a lányra pillantott. - Jössz te is? - kérdezte Soyától, én pedig bepánikoltam, hisz ezzel nem számoltunk. Ha most belemegy, akkor lőttek a tervünknek.

- Nem hiszem, hogy látni szeretnének a szüleim. Inkább maradnék. - válaszolt, mire hatalmas kő esett le a vállamról.

- Jól van, akkor én elmentem. - állt fel az asztaltól, majd már itt sem volt.

- Soya nincs kedved körülnézni Homokrejtekben? - kérdeztem tőle, s minden kedvességem próbáltam belecsempészni ebbe az egy mondatba.

- ...Persze, miért is ne? Úgyis beakartam nézni Riyához. - mosolygott, majd izgatottan állt fel az asztaltól. Hát bocsánat kicsi lány, de többet nem fogsz találkozni Riyával.

- Nagyszerű! - csaptam össze a tenyerem izgatottan. - Akkor indulhatunk is! - mondtam, majd az ajtó felé sétáltunk. Temari természetesen itthon marad, ha esetleg Gaara visszatérne, akkor eltudja terelni a figyelmét.

Egymás mellett sétálva jártuk be a falut, majd mikor már eltöltöttünk egy kis időt, másfelé vettem az irányt. Néha kérdő pillantásokkal vizslatott, de rám hagyta a dolgot és nem szólt semmit. A Központba érve felsétáltunk a hatalmas lépcsőn, ami a Kazekagéhoz vezetett. Az őrök meghajolva jelezték, mehetünk.

- Mit csinálunk itt Kankuro? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel.

- Mutatok valamit, ne aggódj! - mosolyogtam rá hamisan, mire bólintott.

Mikor beértünk a nagyterembe, ahol a Kazekage állt két testőrrel az oldalán, egészen a közepéig sétáltunk, hogy még véletlenül se tudjon elmenekülni. Mikor kellőképp beértünk, én egy meghajlás kíséretében ott hagytam a lányt, aki nem értett az egészből semmit sem.

- Kankuro? Kankuro! - kiáltott utánam, de nem fordultam felé. - Mégis mi ez az egész?! - szaladt volna ki, de az őrök elkapták mindkét karját, így képtelenség lett volna menekülnie.

*S O Y A*

- Csak hogy megérkeztél, Soya! Már vártalak. - mondta titokzatosan a Kazekage. Semmit sem értek ebből az egészből.

- Mégis miért vagyok én itt? Mit akar maga tőlem? - kérdeztem, majd kapálózni kezdtem, de mind hiába. Az őrök túl erősek voltak.

- Kankuro hozott el téged nekem. Annyit kérek tőled, hogy hagyd békén a fegyveremet. Ne keresd, ne szólj hozzá! - mondta, mire kezdtem kapisgálni miről is van szó.

- Maga Gaararól beszél? - néztem rá összeszűkített szemekkel. - Mi az, hogy fegyver?! Ő is ember ugyanúgy, mint bárki más! Maga a szörnyeteg! Nem ő! Maga tette őt ilyenné! Miért?! Miért tette ezt vele?! - kiáltoztam, miközben könnyeim utat eresztettek maguknak. - Magára hagyta, és üldözte őt! Még gyerek volt! Nem érdemelte meg! Nem érdemelte ezt magától! Annyi mindenen ment keresztül egyedül! Egyedül kellett lennie egész életében és maga, a saját, vérszerinti apja is Fegyverként tekint rá! Maga a szörnyeteg és nem Ő! Mindvégig maga volt a szörnyeteg, és ő itta meg a levét! Maga szemét! - ordítottam, mire jóízű kacagásba kezdett.

- Most már értem, miért van úgy oda érted.. - mondta, majd az őrökre pillantott. - Vigyétek! - mondta, majd nyugodtan visszasétált és leült a székébe.

Hiába kapálóztam, nem értem vele semmit. Egyszerűen bedobtak egy üres cellába, ami mocskos is volt és büdös is. Rám zárták az ajtót, majd elsétáltak.

- Engedjenek ki! Most! - üvöltöttem miközben a rácsokat rángattam, de a saját hangomon kívül semmit sem hallottam. - Majd meglátják! Gaara keresni fog engem! Meg fog találni! És maguk mind meghalnak! Ezt garantálom!