ꜱᴀᴠᴇᴅ ᴍᴇ {ɢᴀᴀʀᴀ ꜰꜰ} ʙᴇꜰᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ

18.fejezet

*G A A R A*

Valami nem stimmel. Temari sosem szokott így rám mosolyogni, sőt kifejezetten utáljuk egymást. Mikor már elég messzire értem a háztól, akkor vettem észre, hogy Kankuro Soyával megy valahová. Az ideg kerülgetett, és alig bírtam visszafogni magam, hogy ne öljem meg őt mindenki szeme láttára. Legszívesebben kibelezném őt is, meg Temarit is. Tisztán elmondtam nekik, hogy nem szólnak hozzá, és még csak nem is néznek rá. Mi ebben olyan nehéz? Miután nehézkesen lenyugodtam, utánuk eredtem, hogy meg tudjam mégis mit terveznek, de időközben elkapta a karom egy kisgyerek, akinek megszámlálhatatlan seb szerepelt az arcán.

- Tűnj innen vagy~ - kezdtem volna a hegyibeszédet, mikor rápillantottam. Valamiért saját magamra emlékeztetett, így az Istenért sem vitt rá a lélek, hogy megöljem.

- Kérlek segíts! - rángatta meg a karomat, mire összeráncolt szemöldökkel pillantottam rá. - Azok az emberek nem hagynak békén! - mutatott maga mögé, mire odapillantottam. Három kétajtós szekrény közeledett felénk, de mikor engem is megláttak, a bátorságuk szemmel láthatóan elillant.

- Na mi van, már nem is vagytok annyira Nagyfiúk? Gyertek, egy szempillantás alatt végzek veletek. Ez talán még belefér az időmbe. - ropogtattam ki ujjaim.

- A-Azt hiszem mennünk kéne! - dadogott a bal oldali, mire a másik bólogatni kezdett. Rögtön hátat is fordítottak és felhúzták volna a nyúlcipőt, ha nem küldöm utánuk a homokot.

- Bocsi srácok, de elkéstetek. Nyílt titok, hogy aki elém merészkedik, az nem ússza meg élve. - rántottam vállat, mire nyúzott képet vágtak. A kisfiúra néztem, és ha lehet ilyet mondani, akkor csodálattal nézett rám. - Fordulj el. - mondtam, de mintha meg se hallotta volna, így aztán rá hagytam a dolgot.

Nem kellett hozzá egy perc sem, a két férfi alulról szagolta az Ibolyát. Ezután a fiúra néztem, aki - ha lehet ilyet mondani - ,még jobban izgatott volt.

- Figyelj, nekem most mennem kell. Te meg menj haza, rendben? - mondtam, mire keserű mosolyra húzódtak ajkai.

- Hidd el, ha volna otthonom mennék én! - mondta ártatlanul, én pedig már akkor tudtam, hogy nem hagyhatom egyedül. Hihetetlen, hogy Soya miatt ennyire megváltoztam. Az a lány akkora hatással van rám, amennyire anyám volt annak idején.

- Tudod mit? - mondtam ránézve. - Gyere velem!

Ezután szorosan mellettem sétált, igen ám, csak míg itt totojáztam addig elveszettem Kankuroékat. Csodálatos! Na most mégis mit csináljak? Esküszöm ha valamelyik hozzáér, még a szart is kiverem belőlük és utána jó alaposan meg fogom kínozni. A B terv általában mindenkinél beválik. Igaz, nem kell sűrűn hasznát vennem mert általában az emberek elsőre megértik amit mondok, de rosszabb esetben sosem árt megtanítani nekik, hol a helyük.

Először eldugottabb helyekre mentünk, ahol nincs sok kíváncsi szem, de nem voltak ott. Így aztán vissza indultunk a Központba, mikor a kisfiú megszólalt.

- Kit keresünk? - kérdezte, mire megrökönyödve álltam meg. Soya kicsoda nekem?

- Egy lányt. - feleltem végül, mire rám pillantott.

- A barátnőd? - mosolyodott el.

- Túl sokat beszélsz, nem gondolod? - néztem rá fél szemmel. - Amúgy mi a neved?

- Naruto. Egyébként miért nem nézzük meg a Kazekagénál? Sokan járnak arra. - közölte, mire arcon csapott a felismerés. Az apám! Mindig is gyűlölt engem. Csak tudnám honnan jött rá.. Hát persze! Kanuro! Az az utolsó szemét állat! Ha elkaplak megöllek!

- Te egy zseni vagy Naruto! - csaptam a hátára nem túl erősen, majd futásnak eredtem. Csak remélni tudom, hogy nem késő. Mert ha igen..

Ott senki sem ússza meg élve.