Quid pro quo - Valamit valamiért ( Bosszúállók )

I.

Valahol dudálnak. Hangos, fülsértő zaj vesz körül. Kinyitom a szemem.

A szobámban vagyok, a nyitott ablakon át ömlik be a város zaja. Süt a nap, a szellő lágyan ringatja a függönyt. Olyan jó nézni, tökéletesen hullámzik, mintha a tengert bámulnám.

Tegnap. Tegnap történt valami.

A víz, a sikoly, a szikla, amivel elvágtam a kezem.
Be van kötve, a gyűrűim az éjjeliszekrényre vannak rakva. Nyúlnék értük, de szúró érzés hasít a jobb könyökhajlatomba: tű, mármint infúzió. Felpillantok az állványára, próbálom elolvasni, mi van a tasakra írva, de szemüveg nélkül esélyem sincs. Óvatosan kihúzom a tűt, bár teljesen mindegy, mert a véna szétpattant, és egy hétig be lesz kékülve az egész. Felülök, a gyűrűimet felhúzom a bal kezem helyett a jobbra, mivel a bal teljesen körbe van kötözve. A furcsa álombéli szikla a folyóban megsebzett, érdekes. Gyorsan rászorítok egy zsepit az infúzió helyére, na nem mintha Nicknek ennyire ki kellett volna borulnia, kicsit túlzásnak érzem az infúziót. Elolvasom a lötty összetevőit, elfut a méreg.

- Seggfej – dörmögöm magamnak.

Nem a tegnapi ruhámban vagyok. Nem akarom tudni, ki öltöztetett át, miközben öntudatlan állapotban fetrengtem. Nick egyik régi SHIELD-es pólója van rajtam. Ez a takarítós felsőm, hipófoltok tarkítják, szerintem még a hátára is jutott a maró anyagból.
A fejem kicsit visz mindenfele, de sikerül felállnom és miután a szemüvegem is a helyére kerül, már nem is olyan rossz a helyzet.
A fürdőszobába érve a tükör szerint sem rossz a helyzet, egészen nyugodtnak és kipihentnek látszik a tekintetem, a hajam raszta-szerű tincsekben csüng és az előző napi sminkem maradványaitól úgy tűnik, mintha drogfüggő lennék, valamint az egyébként is fehér bőröm a fehérnek egy még élettelenebb árnyalatát vette fel. Nyár van, de még mindig nem sikerült túl sok színt varázsolnom a bőrömre.
Pittyen a telefonom a szobám dohányzóasztalán.
A kijelző felvillan és szembesülök a ténnyel, hogy van 27 nem fogadott hívásom, rengeteg üzenetem és 14 új munkahelyi e-mailem. Az órára pillantok. Egy ütemet kihagy a szívem.

– Ó, te jó Isten – konstatálom.

Nagyjából három perc alatt megfürödtem, újabb öt perc alatt lefertőtlenítettem és újrakötöztem a művészien összevarrt vágást a tenyeremen, összekészülődtem villámsebességgel, majd a gardróbszobából nyíló titkos lifttel lementem a szintén titkos mélygarázsba. Most nem mehetek busszal, mert nem késhetek el a munkából, mivel így is eléggé vékony jégen táncolok. Vagyis ennél jobban nem késhetek el. Mindjárt ebédidő van, én meg tegnap este ettem utoljára, egy pudingot.
Bepattantam a cseppet sem feltűnő, koromfekete SHIELD-terepjáróba (ami, egy Audi, hiszen fontos, hogy ne keltsen egy titkos állami szervezet feltűnést). Próbáltam olyan gyorsan hajtani, amennyire a törvény engedi. Amikor busszal jövök, mindig van időm nézelődni. Mindig találok valami új dolgot, nincs két egyforma utam, ez a város folyton változik. New York már csak ilyen. Negyed órányi kocsikázás után befordultam a SHIELD mélygarázsába, átverekedtem magam a biztonsági rendszeren (ami beriasztott megint, és hívni kellett a biztonsági főnököt megint, aki elmondta, hogy mennyire sajnálja, és elnézést kér a kellemetlenségért... MEGINT). De, sikerült lejutnom a saját emeletemre, a mínusz tizenharmadikra. A táskámat és a vékony kabátomat ledobtam az irodámban, magamra húztam a köpenyemet és már vetettem is volna magam a feladatrengetegbe, ha...
– Kölyök! Mégis mi a jó francot keresel itt?! – ordított rám Nick fülsértően, a laborban tartózkodók közül többen elejtették a kezükben tartott üvegtárgyakat. Remélem nem halálos vírusokkal dolgoznak.
- Itt dolgozom...? - mondtam enyhén bizonytalanul. Valóban, közel négy órát késtem, de nem tehetek róla.
- Teljesen megőrültél?!
- Nem is tudom, nem én tartottam magam altatásban! Legközelebb kapard le a címkét az infúziós tasakról, és akkor talán csak azt hiszem, hogy aggódsz a vitaminbevitelem miatt.
Az egész labor minket figyelt. Nick is észrevette ezt és becsukta az ajtót.
- Katherine, a saját épséged érdekében tettem, de ezek szerint már egyes altatókra is rezisztens vagy. Tudod mi tart vissza mindenkit attól, hogy miszlikbe tépkedjenek? Én. Én tartom őket vissza – közelebb jött, szinte már suttogott. Mindig igaza van.
- Tudom, Nick, csak... megígértem, hogy teljes mértékben együttműködöm, hogy bármilyen vizsgálatba belemegyek. Biztosan kitaláltál valami nagyszerű sztorit, hogy miért nem tudok ezen a csodás keddi napon megjelenni, és köszönöm, hálás vagyok, tudod, hogy az vagyok, de nem maradhattam otthon egyedül – hadartam. Az igazság az, hogy ha egyedül maradok magammal, akkor abból az lesz, mint tegnap este. Ezért tizenkét órás munkanapokat tartok, majd annyi egyéb dologgal foglalom le magam, hogy éjjel végül csak beájulok az ágyba. Éjjel is eljönnek ezek a furcsa látomások, de ott álomszerű mivoltuk miatt nem jelentenek akkora veszélyt.
- Lehet, hogy az egyik legtanultabb ember vagy ebben az épületben, de esküszöm, hogy ilyen ostobán kevesek viselkednek itt – Nick ki van borulva és fél. Huszonnégy éves felnőtt nő vagyok, féltucat diplomával és az IQ-m 140 felett van, ami annyira nem ritka, de arra pont elég, hogy minden iskolámat hamarabb fejezzem be. És most mégis egy tizennégy éves gyereknek érzem magam, aki semmit se tud a világról.
Szörnyen frusztráló.
- Sajnálom, én... nem is tudok mit mondani – ráztam meg a fejem. Az igazság az, hogy fáradt vagyok, a szó minden értelmében. Az elmúlt hetek vizsgálatai testileg és mentálisan is kimerítettek, arról nem is beszélve, hogy egy személyben vagyok a vizsgáló és a vizsgált. Megfulladok a saját kollégáimtól.
- Lehet kivennék pár nap szabit. Mondjuk ezt a hetet. Hacsak nem akarnak bilincsbe verni. De azt is megértem – mondtam. Ledobtam a köpenyt, visszavettem a kabátomat, vállamra dobtam a táskámat és kisétáltam az irodámból, Nicket magam mögött hagyva. Magabiztosságot erőltettem magamra, amin a fegyveres őrök jelenléte nem segített.
- Úgy döntöttem, hogy szabadságot veszek ki. Az elmúlt hetek eseményei teljesen kimerítettek, nem szégyen beismerni, hogy elfáradtam. Így a tudásomat nehezen tudom hasznosítani. Több évre elegendő mintát adtam, naphosszat dolgoztam minden egyes nap, hétvégén is. Távollétemben a kutatást dr. Banner fogja átvenni. Igen, tudom, nem teljesen ez a szakterülete, de így döntöttem. Amennyiben nem kívánnak letartóztatni és egy cellába vetni, én mennék is beverni egy kellemes meggysört, majd lefekszem aludni. További jó munkát!
Vártam pár pillanatot, hátha valaki megindul és a csuklómra pattint egy bilincset, de ez nem történt meg. Biccentettem egyet Bruce-nak, végignéztem a csapaton és a lift felé vettem az irányt.
Valójában eszem ágában sem volt pihenni vagy aludni. A laboratóriumi környezet sok tesztet nem tesz lehetővé, míg más helyek igen. Nick utánam jött a liftbe.
- Merre iszod azt a sört? Én is megkívántam – nézett rám cinkosan. Tudja. Valójában semmilyen sört nem terveztem inni, de így akkor végül is miért is ne.
- Majd meglátod.
A mélygarázsba felérve az ő kocsija felé vettük az irányt. Az enyém valószínűleg be van drótozva. Én ültem a volán mögé, néma csendben haladtunk.
Ugyan Hell's Kitchenben lakunk, de East Village-ben a tizenegyedik utcán van egy eldugott kocsma. Mármint, East Village a kocsmáiról, koktélbárjairól ismert, de na, ez a hely csendes és nem felkapott.

Telefonjainkat az autóban hagyjuk.