Quid pro quo - Valamit valamiért ( Bosszúállók )

VI.

Elméletileg Carollal megegyező képességeim vannak, pár extrával. Szóval, egy konkrét fegyverarzenál vagyok. Ennek a bolygónak hasonló felépítése van, mint a Földnek, így nem sokban változhat a kő ereje. Valamint, az univerzummal egyidős, mindenhol azonos erővel kell rendelkeznie. Nekem most csak haza kell jutnom úgy, hogy ezt az öntelt tömeggyilkost ne vigyem magammal.

Hátrébb léptem a tőrt tartó kezétől. Nem lépett utánam.

- Most én jövök a találgatással, ugye? Szóval, elbukott a Földön, majd Asgardban egy cellába lökték, hogy ott rohadjon, amíg él. Onnan kiszökött, majd mindenfelé eljutott, és valamiért ezen a bolygón kötött ki, és az egyetlen ok, amiért nem ölt meg eddig, az az, hogy én valahogy ide jutottam, szóval valószínűsíti, hogy ki is tudok jutni innen. Úgyhogy tegye el azt a szart. Ne legyen... nevetséges.

Pár feszült pillanatig csak farkasszemet néztünk egymással. Majd egy hatalmas mosoly kíséretében varázslattal eltűntette a tőrt a kezéből.

- Eszes. Ez tetszik.
- Hát... nem ön az egyetlen, akinek lehet agya az univerzumban, ugye?

Vajon mivel tudok visszazökkenni a repülőbe? Egyáltalán ott vagyok még a testemmel? Felnéztem a fák között az égre. Kellemes naplementére hasonlító barackos-rózsaszínes színekben pompázott, de valahogy intenzívebb volt a földinél. Ha nem Lokival kéne foglalkoznom, elfeküdnék a fűben és csak bámulnám. Behunytam a szemem, mélyen beszívtam a hely illatát.

- Milyen bolygó ez? – kérdeztem még mindig csukva tartva a szemem.
- Kertnek hívják – válaszolt. Hangja a bal oldalamról szólt. Mozgásban van.
- Ó, ez ismerős. Azt hiszem, hogy hallottam már róla – kinyitottam a szemem. Tőlem balra állt, egy fatörzsnek támaszkodva. Az apró virágok enyhén visszanyíltak már, kivéve ott, ahol Loki volt.
- Egyébként, elsődlegesen tényleg nem katona vagyok. Tudósként dolgozom. De, ez nem azt jelenti, hogy nem győzném le közelharcban bármikor – pillantottam rá, miközben letéptem párat a törzs virágaiból. Majd lehajoltam és a fűből is szakítottam pár szálat. Láttam, hogy csizmái lassan közelítenek felém. Kiegyenesedtem.
- Ó, igazán? Bármikor?
- Hé, késekkel nem ér. Isten és még kések is? Nem lenne fair küzdelem – magyaráztam, mikor újból megjelent egy zöld villanás kíséretében két tőr nála. A frissen szedett növényeimet egy kupacban helyeztem a pázsitra.
- Ti halandók nem értek fel az erőmhöz. Meg sem érthetitek. Meg nem ölhetem, de megkínozhatnám úgy, hogy a halálért esedezne majd – szinte köpte a szavakat. Kellett nekem elvetnem a sulykot. Most péppé fog verni. De, késeit eltűntette, ezzel már megnyugtatott. Ha a bennem bujkáló kőnek tényleg van bármilyen szuperereje, akkor arra most lenne szükségem, mielőtt öntudatlan állapotban véletlenül a Föld lakosságára szabadítom őt.

Elkezdtük felmérni egymás harcképességeit. Ő valószínűleg asgardi kiképzésben részesült, és a Földön a légkör összetétele miatt szuperereje lett.

Meglepetésszerűen ért a támadása. Az első ütés elől éppen, hogy elhajoltam, a másodikra nem figyeltem és eltalálta a bordáimat, hallottam, ahogy minimum három belereccsent és megéreztem az égető fájdalmat. Mikor Carol a falhoz csapott, miért nem lett semmi bajom? Lokinál biztosan erősebb. Próbáltam palástolni a bordatörésem fájdalmát és arra koncentrálni, hogy vajon a tüdőszövetet sértik-e a törött csontok. Az istenség arcán gonosz mosoly villant.

- Szánalmas.

Kiképzésen is történt ilyen. Nem voltam tehetséges harcos, egészen addig, míg a Bosszúállók kezelésbe nem vettek. Natasha éjt nappallá téve zúzta a testemet. Nick Fury fogadott lányaként kétszer annyi veszély leselkedett rám, mint bárkire, legalábbis szerinte.

Összeszorítottam a fogaimat, kizártam a fájdalmat és hatalmas erővel indultam meg Loki felé. El akart hajolni az ütésem elől, de nem tudhatta, hogy a lábát célzom. Mikor a fejütés lett volna logikus, abban a pillanatban villámgyorsan a földre ereszkedtem és hagytam, hogy a lendület vigyen. Mindkét lábát kiszedtem alóla, meglepetten vágódott rá hátával a puha fűre, de gyorsan fel is pattant. Bordáim eszméletlen fájdalommal sajogtak, ahogy próbáltam magabiztosan felkelni a földről. Alig tettem eddig pár mozdulatot, de éreztem, hogy izzadok.

Loki gyorsan támadásba lendült, én csak védekeztem és hátráltam. Főként az amúgy is ramaty állapotú jobb oldalamat védtem, mikor hirtelen nekicsapódtam egy fatörzsnek. A jötünheimi alkarját a nyakamnak szorította, ezzel elzárva a levegő útját. Mindkét kezemmel próbáltam lefejteni az övét a nyakamról, de nem sok sikerrel. Apró színes foltok, pacák, gömbök táncoltak a szemeim előtt.
Mikor már úgy éreztem, hogy alulmaradtam, hirtelen áramütésként halovány kék fény kíséretében úgy éreztem, mintha minimum harminc kávét ittam volna meg hirtelen.

Loki szemei kikerekedtek. Könnyűszerrel lefejtettem magamról a karját és egy egyszerű mozdulattal, mintha csak egy papírgalacsint dobnék odébb, elhajítottam. Egy fatörzs állította meg a repülésben, aminek hátával nekicsapódott, majd szinte visszapattant róla és arccal a fűnek érkezett. Én minden egyes sejtemben éreztem az energiát, teljesen átjárt, olyan érzés volt, mintha a víz alól feljőve újra levegőt vettem volna. Magam elé emeltem a kezeimet. Azok a kék összes árnyalatában pompázva fénylettek.

- Miféle mágia ez? – kérdezte hitetlenül, miközben felkászálódott a földről.
- Ó, nem ismeri meg? – feleltem kérdéssel, majd megpróbálkoztam a fotonsugárral, vagy akármi is ez. Eredményképpen egy tucat fát kidöntöttem a lökéshullámmal és az isten minimum harminc métert repült, majd a földbe fúródott. Mire odasétáltam, már valamennyire ülőhelyzetbe szenvedte magát. Komoly fájdalmai lehettek. Kicsit megrémültem magamtól. Nincs olyan ember, akinek joga lenne ennyi erőhöz. De ezzel később is ráérek foglalkozni.
- Anno egy ilyen kéken fénylő kocka volt, biztosan emlékszik rá. Ebből építtetett portált a kis seregének. Még így sem emlékszik? – próbáltam felfrissíteni az emlékezetét.
- A Tesseract... lehetetlen. A benne lévő kő elpusztíthatatlan... - habogott.
- Hát nem is pusztult el. Itt van, bennem. De, nekem ebből a csevejből elegem van, ami azt illeti. Visszasétáltam a már letépett mintáimhoz. Kezembe fogtam őket és behunytam a szemem. Nem tudom, hogyan kéne megvalósítani tudatoson ezt a teleportálás dolgot. Erősen gondoltam Nickre és Carolra, meg a Bosszúállókra és az épületre. Mikor kinyitottam a szememet, az erdőben voltam még mindig. De ez már nem ugyanaz az erdő volt. Megfordultam és a fákon túl épületet láttam, az ég színe pedig szürke volt, a készülődő eső miatt. Futni kezdtem az épület irányába, kiérve a fák közül megtorpantam. Amerika Kapitányt pillantottam meg féltucat SHIELD ügynökkel konzultálni, majd tőlük balra Nick osztott idegesen instrukciókat szintén egy maroknyi embernek. Azonnal megindultam felé, teljes erőmből futottam.

- Nick! – kiáltottam, hogy észrevegyen, mivel háttal állt nekem. Egy dombon voltam, majdnem orra buktam futás közben, de szerencsére talpon maradtam. Nick megfordult, egészen pontosan minden szem rám szegeződött.

Az utolsó métereket gyalog terveztem megtenni, de Nick elém sietett, és átölelt. Nem sűrűn szokott megölelni, emberek előtt meg pláne nem. Sután visszaöleltem őt, de ekkor újra fájni kezdett az oldalam és meggörnyedtem.

- Merre jártál?! És mi történt?! – rivallt rám.
- Ó, ha te azt tudnád – szuszogtam nehézkesen. Minden tagom sajgott, pedig a harc nem tette indokolttá, egy edzés Natashával fárasztóbb és fájdalmasabb. Térdre borultam, a lábaim felmondták a szolgálatot.

- Orvost! – kiáltotta. Megemeltek és hordágyra tettek, majd úgy éreztem, mintha repülnék.

És valahol félúton az épülethez elsötétült minden.