Quid pro quo - Valamit valamiért ( Bosszúállók )

X.

- Na, nem lettem gyilkos – néztem békés arcára – és még ténylegesen segíteni is tudtam.
Hirtelen ötlettől vezérelve megérintettem a karját. Még mindig jéghideg volt.
- Jégóriásnak lenni nem lehet túl kellemes így – mikor elvettem a kezemet, érintésem helyén kék lett a bőre.
- Nahát – ámultam el, mintha a SHIELD-nél nem végeztünk volna ilyen kísérleteket. Újból megérintettem, most a felkarján, és szintén elkékült.
- Hát azért ez eléggé szórakoztató. Örülök, hogy nem haltál meg – csevegtem az alvóval. Azon morfondíroztam, hogy ha más ember lenne, akkor még akár randevúra is elhívhatna. Jóképű, a maga módján izmos, a szeme gyönyörű zöld és el lehetne benne veszni, ha nem szórna villámokat. A hosszú, fekete haj pedig csak hab a tortán.
Ekkor valaki megköszörülte a torkát a nyitott ajtóban állva. Thor volt az. Rápillantottam, a kezemet gyorsan lekaptam Loki felkarjáról.
- Felépül? – kérdezte kicsit zavartan,
- Természetesen. Kemény fából faragták. És Thor... nagyon sajnálom, bocsánat. Én nem tudtam, hogy mit cselekszem. Vagyis pontosabban szólva, tudtam, hogy mit cselekszem, csak az erőmmel nem voltam tisztában.
- Megbocsátok, Katherine. Visszahoztad a testvéremet és segítettél meggyógyítani, még ha te voltál az oka sebesülésének – válaszolta és gyengéden öccsére pillantott.
- Azt hittem Kaya a neved – suttogta rekedten a jötünheimi.
- Nocsak, felébredtél. Magatokra hagylak titeket Thorral.
- Biztosan szükséges ez? – tette fel a kérdést ellenségesen.
- Igen, őfensége, felettébb szükséges. Meg fogtok békélni egymással most azonnal – néztem rá ellentmondást nem tűrően, megadóan bólintott.
- Ha valamivel próbálkozna, itt leszek a szomszédban, csak kiálts, Thor.
- Szerintem elbírok az öcsémmel.
- Ó, hát persze, hogy el.
- Igen, én is ezt mondom, Kőhordozó.
- Igen, igen, persze.

- Kőhordozó? – szólt közbe Loki.
- Igen, öcsém. Történt itt egy s más Midgardon, mióta utoljára itt jártál – mondta a mennydörgés istene olyan hangsúllyal, mintha csak Ibizára ugrott volna le nyaralni egyet a legutóbbi ittlétekor.
- Itt járt?! Romba döntötte Manhattant! Nevezzük nevén a gyereket, Thor. Csak azért mentettem meg az életét, mert nem akartam gyilkossá lenni. Erőmet a jó szolgálatába fogom állítani. De ha legközelebb rossz úton keresztezzük egymást, gond nélkül atomjaira szaggatom a drága öcsédet és semmilyen személyeskedés nem lesz benne. Felépül, és a szobából egy itteni őrzött komplexumba fogjuk átszállítani és hosszú élete végéig ott fog rohadni, mert a pszicho- és szociopaták nem engedhetők szabadon.
- Válogasd meg a szavaid, halandó – utasított Thor.
- Nem, nem válogatom meg őket, Thor. Nem vagyok alacsonyabb rendű nálatok, itt legalábbis biztosan nem. Az öcsédet próbálod meg jó útra téríteni, de neked is van még mit tanulnod. Nem lehet mindent elintézni azzal, hogy „halandó"-nak titulálsz mindenkit, akinél el akarsz érni valamit. Nálatok az a módi, nálunk meg ez – tártam szét karjaimat. Thor dühös volt, Loki pedig... Loki pedig mintha mosolygott volna.

- Na de most mennem kell jelenteni Nicknek, szóval nem a szomszéd szobában leszek. Ha valami van, csak szólj Friday-nek, hogy a vészhelyzeti protokollt léptesse életbe – váltottam gyorsan témát.
- De ő nem az apád?
- Hát, nem, de végül is, igen.
- Akkor mit kell jelenteni neki?
- Hát, ő a főnököm is, Thor. Ahogy neked is jelentened kell Odinnak, aki királyod és édesapád egy személyben. Nem túl bonyolult – mosolyogtam rá, zavarodottságát látva. Loki megállás nélkül bámult. Kiléptem a helyiségből és a lift felé indultam, gondolom, megint a tárgyalóban lesznek. De a lift előtt az egyik szoba ajtaja nyitva volt. Bekopogtam rajta.
- Szabad – szólt valaki.
- Üdv – köszönt rám Stephen, aki a sötétben meditált.
- Ó, bocsánat, nem akartam zavarni. Már itt se vagyok.
- Nem zavarsz, gyere nyugodtan.
Beléptem a szobába, ahol hirtelen felkapcsolt a lámpa.
- Fent vannak a lakosztályok, miért nem ott vagy? Az sokkal kényelmesebb.
- Idelent csendesebb. Jobban tudok fókuszálni – mondta fáradtan.
- Köszönöm, Stephen – hadartam, mielőtt még elszállt volna a bátorságom.
- Mégis mit? – kérdezte apró mosollyal. Nem hagyja, hogy pontot tehessünk a dolog végére.
- Hát, hogy tudod... megmentetted Lokit.
- Ó, én nem Lokit mentettem meg, hanem téged.
- Engem?
- Igen. Nem akartad elvenni az életét. Ha meghalt volna, akkor az most a te lelkeden száradna és beláthatatlan következményei lennének.
- Szóval valójában a téridő-kontinuumot mentetted meg.
- Így is mondhatjuk.
- De akkor is, köszönöm. Tudom, ez neked nagyon sok energiádba került, valamint lehet, hogy ez volt az első műtéted a baleseted óta és egy ilyen hitvány alakot kellett megmentened.