Quid pro quo - Valamit valamiért ( Bosszúállók )

III.

Természetesen az egész ötödik és hatodik emelet a miénk, a ház eredeti liftje a negyedikig tart. A padló, a falak, az ajtó és az ablakok mind hangszigeteltek és golyóállóak, vagyis inkább akármi-állóak. Nem teszteltem még, de sanda gyanúm, hogy akár még Carolnak is ellenállna az egész épület. Fő a biztonság, ugyebár. Az itt lakó többi embernek fogalma sincs, mekkora mákja van azzal, hogy velünk laknak egy tömbben. Kicsit önzés, hogy csak mi vagyunk biztonságban, de ez a technológia papíron nem is létezik. Tony-val közösen csináltuk, még pár éve, mikor viccből elkezdtem bizonyos anyagok molekuláris szerkezetét átszerkeszteni. Aztán lett belőle egy majdnem tönkretehetetlen, láthatatlan anyag. Felvetődhet a kérdés, hogy akkor miért nem vonunk be vele minden épületet, miért nem adjuk hozzá adalékként más anyagokhoz. Maradtak megválaszolatlan kérdések, bizonyos anyagokban nem lehet feloldani, mert instabillá válik a szerkezete és többet árt mint használ. Valamint több millió dolláros projekt volt ez. Egy egyszerű felhőkarcoló megépítése x millió dollárba kerül. Ha ebből akarnánk építeni, az x millió plusz minimum még vagy három nulla, de inkább hat. Meg ha ez kikerülne a nyilvánosságra, háborút gerjesztene. Jobb a békesség, van elég baj enélkül is. Még ha ez így igazságtalan is az emberiségre nézve.
Carol körbepillantott a helyiségen. Az Ikea-lakásunk szerintem nem nyűgözi le, de hát nem is kell, hogy lenyűgözze. Levettem a kabátom és a bokacsizmám és a konyhába érve kitártam mindkét szárnyát a hűtőnek. Az a tegnapi puding már régen volt, éhen halok.
Nem sok mindenből lehet építkezni ebből a hűtőből, de egy jó omlett azért megoldható. Nem is értem, honnan van itt ennyi tojás állandóan. Hacsak nem Clint hozta múltkor. De mindegy is, a lényeg, hogy van.
- Ki kér még? - kérdeztem az időközben a nappaliba letelepedő furcsa párostól. Érdekesen fest Nick a komikus kabátja nélkül. Mint egy egyszerű ember.
- Attól függ, mit csinálsz.
- Omlett, rántotta, tükörtojás, akármit, amiben a tojás dominál - válaszoltam Carol-nak.
- Hát, akkor lepj meg - kacsintott rám. Hogy lehet valaki ennyire szabadelvű? Egy órával ezelőtt azt se tudta, hogy létezem, most meg kacsingat. Sose fogom megérteni, idegenekkel hogyan lehet ilyen viselkedést tanúsítani.
Nekiálltam elkészíteni a rántottát. Rájöttem, hogy az omlettet nem is szeretem annyira. Gyakorlott mozdulatokkal felvertem a tojásokat egy kis só és bors kíséretében. Apró darabokra vagdostam mindent, amit rántottába valónak gondoltam: egy fél hagyma, amit a hűtő hátuljában találtam fóliába csomagolva, paprika, ami már olyan fonnyadt, hogy rossz érzés megfogni is, és egy csomag bontatlan felvágott, ami holnap jár le és van vagy fél kiló. Meg persze sajt. Az kell a tetejére.
Miközben ezzel lefoglaltam a kezeimet, nem hagytam figyelmen kívül a kanapén beszélgetőket sem természetesen. Régi barátként beszélgettek egymással, mintha csak tegnap találkoztak volna utoljára. Nick ritkán beszélt a nőről, aki ráébresztette arra, hogy nincsenek egyedül a végtelen univerzumban, amiért kicsit nehezteltem rá, meg hát nem is értettem, mire fel kellett ez az évtizedes titkolózás. Bár, egy nő, aki kivédhetetlen energiával képes támadni, egész űrhajókat szaggatva miszlikre a puszta két kezével, igazán baljósan hangzik. Főleg, ha visszagondolunk arra, hogy hol tartott a világ a kilencvenes években. Carol az eltelt majdnem három évtizedéről mesél. Fantasztikus helyeket járhatott be.
Felforrósodott az olaj, a tojáson és a sajton kívül mindent beleborítok a hatalmas serpenyőbe. Felnyitom a kenyértartót, és imádkozok, hogy legyen benne penészmentes kenyérféle. Természetesen kő kemény a szerencsétlen cipó. Tiszta, nedves konyharuhába csomagolom és beteszem a sütőbe alacsony hőfokra. Talán segít majd valamit rajta.
Most Fury beszél. Említi a tizenkettes ostromot, mikor egy halom űrlény ellepte New Yorkot. Tizenhat éves voltam akkor, éppen már befejeztem az első diplomámat a Columbián, és szórakozni indultam a szintén friss diplomás szaktársaimmal, miután anyám a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak magamra. De hát inkább nekik kellett volna vigyázniuk. Mindegy, régen volt.
Nick lehalkította a hangját. Tudja, mennyire érzékeny pontom az a nap. Akárhány diploma és akárhány év telik el, a nap, amikor az ember elveszíti mindkét szülőjét, az nem egy egyszerű emlék. Örökre veled marad.
Inkább a készülő ebéd felé irányítottam figyelmemet, nincs szükségem végighallgatni, hogy mit mesél Nick Carolnak. Ráborítottam a tojást a megpirult hozzávalókra, és addig kavargattam, amíg olyan nem lett, amilyennek akartam.
Kivettem a „frissen sült" kenyeret a sütőből. Végül is, ez a trükk egészen hatásos. Gyorsan megterítettem az asztalt, felszeltem a kenyeret is.
- Vályúhoz! - rikkantottam, mire mindketten összerezzentek. Nagyon belemerülhettek a sztorizgatásba.
Csendben helyet foglalt mindenki és némán falatoztunk. Én ettem meg az egésznek a felét. Evés közben jöttem rá, hogy valójában mennyire éhes voltam, és mennyire nem figyeltem eddig erre oda. A némaság kezdett extrém kínosra nyúlni.
- És amúgy mi a helyzet odafönn? - kérdeztem Caroltól, megtörvén a csendet. Egy pillanatig szótlan maradt, azt hittem, csak magamban tettem fel a kérdést.
- Semmi különös. Zajlik az élet ott is, mindenfelé. Annyi furcsa helyen jártam, nem is tudom, melyik volt a legmeglepőbb. De szerintem az a bulibolygó, ahol fura neonszínű sárkányokkal közlekednek az emberek, az mindent vitt - megakadt a villa a levegőben a tányér és a szám között.
Tegnap láttam hasonlót, most már tisztán emlékszem. Az emberek is színesek voltak, pont, mint azok a szárnyas lények. A bolygó felszíne csupa zöld mező, élénk színű virág, máshol gyönyörű erdők tarkítják az egyébként sem unalmas felszínt. A víz rózsaszínűn bugyog minden patakban és folyóban. Az épületek egyszerűek, de tégláik az univerzum összes színével készülnek.
Eléggé erőteljesen hangzik ez az egész, de valahogy mégsem sok. A pasztellárnyalatok kiegészítik a rikítóakat, nincs két egyforma árnyalat. Olyan békés és mégis energiával teli hely, hogy az ember csak tátott szájjal bámul az alatta elterülő városra. Az emberek nevetgélnek, itt senki se szomorú, a tragédiákat is tánccal és zenével köszöntik, ha új vezetőt választanak, egy hónapig ünnepelnek szüntelen, nincsenek hátrányos helyzetben élő társadalmi rétegek, nincs szegénység. Majdnem leszédülök a magaslatról. A szikla alattam puha mohával borított, mezítláb állok rajta. A levegőnek fahéj és vanília illata van. A lágy szellő pedig mindenféle finomság illatát hozza magával.
Sosem jártam még ilyen csodálatos helyen.
- Katherine! - a csodás táj eltűnik, újra otthon vagyok és Nick bámul rám, túl közelről. A földön fekszek.
- Kölyök! Itt vagyok, nyugodj meg.
- Én teljes mértékben nyugodt vagyok. A te szemed tikkel, nem az enyém - virítok egy hatalmas mosolyt. Nick rosszallón néz rám, felsegít a padlóról, vissza a székbe, ahonnan az imént gondolom kieshettem.
- Minden a legnagyobb rendben van. Tényleg. Semmi baj nincsen - nyugtatom meg őket, és természetesen saját magam is. Az imént egy idegen bolygón jártam. Nincs ebben semmi különös. Mindenki csinál ilyet, nem?
- Katherine... Ha nem beszélsz velem, nem tudok segíteni. Akármi is legyen, nem foglak bántani és nem hagyom, hogy bárki csak egy ujjal is hozzád érjen. Kérlek, engedd, hogy segítsek. Bízhatsz bennem.
- Én se tudom, mi történik, oké?! Nem tudok mit mondani, mert az egész egy katyvasz, a nagy részét fel sem fogom. Halvány lila gőzöm sincs, mi történik velem, nem tudom irányítani, a vizsgálatok szerint konkrétan nyoma sincsen semminek, mintha mi sem történt volna, pedig egy mérhetetlen gigatonnás robbanást nyeltem el egy személyben, meg egy kibaszott végtelen követ! Mit szeretnél, mit mondjak?! Hogy minden egyes kurva napom azzal telik, hogy egy halom idióta méreget, aztán én méregetem magam, majd egész álló éjjel az egész világegyetem borul a szemeim elé?! Ezt akarod hallani?! Vagy, hogy már nappal sem tudok normálisan dolgozni az idióta látomásaim miatt?! Vagy, hogy enni se tudok?!
Kiabáltam. Ordítottam. Elöntött a pulykaméreg. Két hete nincs egy nyugodt napom. Nem tűnik sok időnek. Könnyek szöktek a szemembe a dühtől, de álltam Nick pillantását. Tizenhat éves korom óta nevel, taníttat, egy személyben az anyám és az apám, mindenben mellettem állt, de ebben most nem tud segíteni.