Quid pro quo - Valamit valamiért ( Bosszúállók )

XI.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve a laborok helyett az edzőtermek felé vettem az irányt. Sosem gondoltam, hogy az erőszak bármit is megoldana, de egy kis bokszolás talán nem árthat. Leérve szomorúan tapasztaltam, hogy valaki már serényen üti a zsákot és egy másik személlyel beszélget közben.
Steve volt az, Buckyval. Egy ideig csak néztem őket. Nem értettem, mit mondanak, csak értelmetlen szófoszlányok jutottak el hozzám. Olyan jó rájuk nézni. A barátságuk mindent túlél, én elképzelni sem tudom, hogy valaha is ilyen közel álljak bárkivel. Enyhe melankólia járt át.

Sosem voltam még szerelmes. És barátaim nincsenek, ha csak a Bosszúállók csapatát nem nevezhetem barátnak. Nekik meg muszáj jóban lenniük velem, mert Nick a főnökük. Ki tudja, mennyi őszinteség van bájos közeledésükben.
Halkan kihátráltam a teremből.
- Friday, még mindig az alagsorban vannak a holmijaim, vagy felkerültek már a régi szobámba?
- A csomagjait a szokásos szobájában találja, Ms. Fury.
- Köszönöm, Friday.
- Szívesen, Ms. Fury.
Örültem, hogy nem kell visszamennem a nyomasztó, kórházszagú alagsorba. Már minden beugrott az épületről, nem is értem, hogyan felejthettem el, mi merre található. Ezért a lépcső felé vettem az irányt, hogy felmenjek a következő emeletre és ott végig járva pár folyosót meg is érkeztem a szobához, amiben akkor laktam, mikor még a nyaraim egy részét itt töltöttem.
Benyitva - nagy meglepetésemre – konstatáltam, hogy semmi sem változott. A kutatási anyagaim a falon, ahogy hagytam, az asztalomon szépen összerendezve az összes anyag, ahogy hagytam. Csak takarítani járt itt valaki, mert a szék nyomot hagyott a szőnyegpadlón és takarítás után nem ugyanoda helyezték vissza, így láthatóvá téve a négy láb nyomát a puha anyagon. A szagból ítélve érkezésünk előtt történhetett, mert az ablak nem lett kinyitva utána, így intenzív fürdőszobai tisztítószer szag éktelenkedik, pedig nem apró helyiség. A franciaágy takaróján egy árva gyűrődés nincs, táskáim az előtte álló padon állnak. Becsukom az ajtót és gyorsan ablakot nyitok.
A fürdőbe szépen fel van akasztva pár törülköző, a polcon termékek hada sorakozik. Egy részüket én hagytam itt, másik része pedig bontatlan.
- Gondoltam hozok újakat, a régiek tutira megromlottak már.
Elejtettem a kezemben tartott sampont, szerencsére nem tört szét.
- Nat, erről le kell szoknod, komolyan. Infarktust kapok tőled egyszer.
Egy ideig csak néztünk egymásra, majd gyorsan magához ölelt olyan erővel, hogy alig kaptam levegőt.
- Tudod, hiányoztál. Írtam, hívtalak, de nem válaszoltál. Miért?
Eltartott magától és nem hagyta, hogy bárhova máshova nézzek, mint a szemébe. Volt magyarázatom, de nem akartam elmondani senkinek se.
Igazság szerint baromi nehéz volt. Eltűntem az életükből. Nick gondolom tartotta velük a kapcsolatot, de én eltűntem.
- Már mondtam. Rengeteg dolgom van, és...
- Jaj, ugyan már. Az igazat mondd! Nehogy azt hidd, hogy elhisszük ezt a szarságot.

Augusztus utolsó hete volt, de még mindig hőség, így hálát adtam minden istennek, hogy egy klimatizált komplexumban lehetek. Éppen egy újfajta génmódosítás feltalálásának a határán vagyok, de csak nem akar sikerülni. Felidegesítem magam, ahányszor elbaltázom, mert nem tudom, hogy melyik része nem jó, az egész nyaramat erre áldoztam és nem sikerül. Egy hetem sincs már, az idegeim kikészültek. Ez lenne a doktori munkám ékköve. Ha sikerül, az egész disszertációmat ráhúzhatom erre, forradalmi újítás lenne, te jó ég, Nobel-díjat is kaphatnék érte, mert ez napvilágot láthatna. Nem úgy, mint a SHIELD-es újításaim.
- Hol is tartunk? Igen, a... Hétszázötvennyolcadik tesztnél. Friday, te jössz... igen, eddig jól állunk. Oké, és most akkor... Az Isten bassza meg! – csaptam az asztalra.

Újabb kudarc. A hétszázötvennyolcadik.
- Hú, de ideges valaki. Inkább gyere, verekedjünk egyet.
Natasha állt az ajtóban, nyeglén nekitámaszkodott a félfának. Elmosolyodtam. A közelharcban is annyira voltam jó, mint a jelenlegi kísérletemben: végül is hasznos és jó, amit művelek, de nem vezet semmire és vannak sokkal jobbak is nálam. De Nat néha hagyott nyerni. Amitől csak még rosszabbul éreztem magam. De egyfelől a győzelem illúziója jól esett.
- De csak akkor, ha ma hagysz nyerni. Mert az egész nyaram felesleges volt.
- Ó, ha bokszzsákra van szükséged, az van lent bőven.
- Nem, nekem olyan kell, aki visszaüt, mert a jelenlegi fájdalmam csak az elmémben létezik. Fájjon máshol is, úgy-az-igazi – az utolsó három szónál beleöklöztem a fém asztalba. Natasha bejött és lefogta a kezem. Szabad kezével elsöpört az arcomból pár kósza szálat, amiket nem tudott a hajgumi béklyóba kötni. Meglepően közel állt hozzám. Megemelkedett a pulzusom. Nem értem, miért történik ez, de minden egyes alkalommal ez van, ha hozzám ér.
- Miért lett volna rossz a nyarad? Megtanítottalak rendesen bunyózni, Clint íjászni járt veled, Tonyval és Bruce-szal közösen dolgoztatok ezen a valamin. Egész nyáron tanultál valami újat, még ha annak nem is volt köze a dolgozatodhoz. Vagy azt ne mondd, hogy csak amiatt voltál itt – suttogott. Még mindig nem engedte el a kezem és mintha még közelebb állna hozzám.
- Mi másért lettem volna? – ráztam meg a fejem értetlenül. Elengedte a kezem és szomorúan rám mosolygott.
- Igazad van, tényleg semmi más okod nem volt itt lenni. A kiképzésedet befejezettnek tekintem, nincs szükséged további edzésre – mondta, miközben megfordult és kisétált én pedig mentem utána.
- Nat! Most mi a baj? Rosszat mondtam?
- Ó, nem. De nekem most mennem kell – s azzal faképnél hagyott.
Én ebből egy kukkot sem értettem.
Este a szobámban egy stresszlabdát gyúrva próbáltam rájönni, hogy miért nem sikerülnek a kísérleteim, majd gondolataim minduntalan Natashához tértek vissza. A kémnő szavain gondolkodtam, meg a nyaramon. Amikor nem zártam be magam a laborba, akkor valóban remekül szórakoztam. Rengeteg időt töltöttem el főként Nattel, aki velem mindig nagyon kedves és közvetlen volt. Párszor még moziba is elmentünk, pedig oltári messze volt a mozi innen, a SHIELD egyik helikopterét kellett kikönyörögnie valahogyan, elkísért haza New Yorkba is, és ellátogattunk szülővárosomba, Portsmouthba és...
- Ó, bassza meg... nem, nem, biztosan nem... de ha igen, akkor... ó, Jézusom...
Hirtelen felpattantam, már fogtam a kilincset, hogy azonnal megkeresem szintén vörös barátnőmet, de nem ment. Nem tudtam volna a szemébe nézni.
Másnap összepakoltam a fontosabb holmikat és leléptem, a kutatási anyagaimat pedig átszállíttattam a new york-i központba. Távozásomat úgy intéztem, hogy gyorsan lezavarhassam az elköszönést.
Az érzelmek nekem sokszor nem úgy mennek, mint ahogy kellenének, ezzel elmarva magam mellől embereket. Natashát nagyon megbánthattam. Egész nyáron közeledett felém, én meg csak azt hittem, barátkozni szeretne.
Hogy tudom-e mit érzek? Nem, valójában nem. De félek és a megszoksz-vagy-megszöksz ingerem azt súgja, szökjek.

Néha beszéltem a többiekkel, de Natashának válaszolni sem voltam képes. Annyira szégyelltem magam. Szégyellem magam, jelen időben. És most arról kérdezget, miért tűntem el. Mitmondhatnék?
- Miért nem kerestél?!
Kérdezte újból, mert túl hosszan merengtem. Újra előtört bennem a szégyenérzet.
- Sajnálom, Nat. Én... én nem vettem észre, és... és amikor igen, akkor már késővolt. Tudod, hogy nem jövök rá ilyen dolgokra magamtól... - hebegtem-habogtam.
- És akkor az a megoldás, hogy leszarsz? Hát igen, ez aztán érett. De, legalább teljesen egyértelmű voltál.
- Jaj, nem úgy értettem, ne érts félre.
- Miért, hogyan kéne értenem? Világosíts fel – mondta és kérdőn nézett rám. Már elengedett és karba font kézzel várta a választ.
- Én... én nekem ez nem megy, bocsánat – nyögtem, és kirohantam a fürdőből. Mivel jobb ötletem nem volt, így az erdőt tűztem ki célomnak. Léptem még egyet és az erdőben találtam magam.
- Azta. Ez a teleportálás egészen hasznos – jelentettem ki.