Quid pro quo - Valamit valamiért ( Bosszúállók )

VII.

Halk beszélgetés ütötte meg fülemet, valamint egyenletes csipogás. A szememet nem akartam kinyitni, próbáltam a hangokra fókuszálni.

- Én ezt nem értem. Az a kavics a világmindenség óta itt van, mindent is kibír, varázsol meg a fasz tudja mi mindenre képes, és egy egyszerű lézer simán tönkreteszi, majd csodával határos módon beleköltözik egy ott ácsorgó tudósba? Szabad kézzel megfogni sem lehetett eddig, most meg a szövetei kibírják az erejét úgy, hogy semmit sem látni belőle?

- Nyugodj meg Tony, csak...

- Nincs csak! Nincsen nyugodtság, nem vagyok nyugodt. Fury teljesen megkattant, ez a lány a mindene, az egész SHIELD megkérdőjelezi az alkalmasságát a vezetői pozícióra. És itt fekszik ez a briliáns elme, nem tudom, hogy mi baja, Bruce se tudja, kurvára senkinek fingja sincs, hogy mi történik vele, még annak az Amcsi Kapcsi koppintás nőnek sincs semmi ötlete. Úgyhogy nem, Natasha, nem nyugszom meg – kelt ki magából Tony, aki mindig is vigyázni próbált rám. Rokonszenvet érzett irántam, hiszen az én szüleim is meghaltak idejekorán, egy gonosz ember miatt. 

Basszus, Loki.

- Loki – mondtam halkan, mert teljesen berekedtem. 

- Loki él – tettem hozzá.

- Semmi gond, pihenj csak, nagyon zavaradott lehetsz – simogatta meg a fejemet hirtelen jött gyengédséggel Tony. Kipattantak a szemeim, és felültem. A bordáim még sajogtak, de gondolom tele nyomtak mindenféle fincsi fájdalomcsillapítóval.

- Jaj, ne ülj fel, feküdj csak vissza szépen – kért Nat, majd megpróbáltak mindketten visszanyomni, kevés sikerrel. Újra éreztem azt a különös, semmihez sem fogható erőt, mint ami a Lokival való harckor lobbant fel bennem.

- Nem vagyok zavarodott, – néztem rájuk eltökélten – és nem fekszem tovább. Loki él és virul. Nem tudom mik a tervei, nem tudom, hogy hol van, de él és ez a lényeg.

- Hívom Fury-t – mondta Nat és otthagyott Tony-val. Ő aggódva méregetett.

- Mibe keverted magad már megint? – kérdezte, majd nagyon sóhajtott és a hajába túrt.

- Ismersz, Tony – mosolyogtam rá kedvesen – mindig van velem valami.

Megszorította a kezemet, ezzel jelezvén, mennyire szeret és aggódik értem. Tizenkettőben elvesztettem a szüleimet, de kaptam újakat. Akik ugyan nem tudták százszázalékosan pótolni a családomat, de mindent megtettek annak érdekében, hogy ne érezzem a hiányuk helyén keletkezett mardosó fájdalmat. És sikerrel is jártak. Csodálatos volt az elmúlt nyolc évem velük. Anyámék odafent biztosan büszkék rám. Mármint, nem azért, hogy egy világmegváltó kő erejével bírok, hanem mert mindent elértem, amit csak akartam: lediplomáztam (többször is), és lett egy nagy családom. Nekem ennél több sose kellett, csak egy közeg, ahol elfogadnak úgy, ahogy vagyok. És ezt megleltem. Már csak a világot szeretném biztonságban tudni és tényleg felhőtlen lesz a boldogságom.

Én is megszorítottam Tony kezét. Sokat köszönhetek neki. Nála voltam gyakornok (tudom, a SHIELD-nél lett volna a helyem) és fantasztikus dolgokat tanított nekem, rengeteget kísérleteztünk a páncéljával, az egyik diplomamunkám az ő találmányain alapult (jeles lett természetesen).

Nagyon belemélyedhettem a gondolataimba, mert észre se vettem, hogy Nick bejött a helyiségbe. Tony még szorított egy utolsót a kezemen, majd egy biccentés kíséretében felállt az ágyam melletti székről és elhagyta a szobát.

Nick helyet foglalt az ágyam szélén és csak vizslatott, azzal a vesébe látó pillantásával.

- Jól rám ijesztettél, kölyök – arcán se mosoly, se megkönnyebbülés nem volt.