II.

249 18 0
                                    

Megszólal az ajtó feletti csengő, jöttünkre mindenki felkapja tekintetét a poharából, majd egy biccentés után gyorsan vissza is térnek italjaikhoz. Békés félhomály uralkodik, a szokásos arcokat látom. A megszokott áporodott kocsmaszagot próbálja elnyomni pár füstölő, bár talán csak rontanak a helyzeten. Ráférne egy felújítás a helyre, de akkor elvesztené jelenlegi varázsát. A kikönyökölt bárpult, a kopott, repedezett festékű székek és asztalok, a megsárgult falak és ez a kilencvenes évekből itt ragadt szag kellemesen átringat egy másik életérzésbe, mintha egy biztonságos burokba zárna. Itt megállt az idő. Nincsenek űrlények, nincsenek jövőbe kacsingató szuperkütyük, sőt, a kártyás fizetés sem lehetséges. Olcsó sörök, békés alkoholisták és kedves kiszolgálás viszont van.

- Hohó, de rég láttalak Kat, hát mi a helyzet veled? A szokásos?
- Igen, kettőt - mosolyogtam Mike-ra, a pultosra. Furcsa pillantást vetett kísérőmre, a kalózos szemfedős, kopasz alakra, aki a nyári melegre fittyet hányva teljesen feketébe van öltözve, és még kabát is van rajta. Az más kérdés, hogy két lőfegyvert rejteget a kabát alatt egy tucatnyi más jellegű fegyver társaságában.
Mike gyakorlott mozdulatokkal csapol nekünk két korsó meggysört.
- A ház ajándéka - kacsint rám hatalmas mosollyal. Szemeimet forgatva elveszem tőle a két korsót, majd a hely hátsó asztalai felé veszem az irányt. A kedvenc helyem üres, Nickkel helyet foglalunk egymással szemben. Némán kortyolgatjuk az olcsó, ámde egészen jó minőségű ale-t. Azon gondolkodom, mihez kéne kezdenem. A baleset óta nem vagyok igazán önmagam, de semmilyen életveszélyes eltérést nem tártam fel a vizsgálatok során, így nem értem, hogy mi lehet a probléma.
- Mi a terved, kölyök?
Összerezzentem a hirtelen hangtól. Olyan félelmetes a hangja és a külseje sem egy kertvárosi ügyvédére hasonlít. De én láttam már sírni, önfeledten nevetni, összehúzott szemöldökkel koncentrálni, aggódni... Egyszerűen, ha fegyvert fogna a fejemhez, se tudnék félni tőle.
- Mire gondolsz?
- Sörözgetés, pihenés, alvás... ha kényszerítenének se lennél képes ilyenekre.
- Jogos. A tervem az, hogy...
De nem tudtam befejezni a mondatot, mert kinyílt a kocsma ajtaja. Hátrafordultam, hogy lássam az új jövevényt, de mikor megpillantottam, nem hittem a szememnek. Körbenézett, mint aki egy ismerős arcot keres és végül megpillantotta Nicket. Gyönyörű arcán őszinte, megkönnyebbült mosoly terült el és az asztalunk felé vette az irányt. Menet közben szőke fürtjei lebegtek az arca körül, egyszerű fehér inge tökéletesen simult alakjára, és az elöl hatalmas masnival büszkélkedő fekete paperbag nadrágját mintha csak rá szabták volna. A bár többi vendége egyáltalán nem burkolt kíváncsisággal méregették, mint egy darab húst. A pultos hangosan megköszörülte a torkát. Mindenki visszafordult a poharához. Amíg a nő az asztalhoz nem ért, szerintem levegőt is elfelejtettem venni.
- Danvers.
- Fury.
Egy pillanatig szigorúan néztek egymásra, majd nevetve megölelték a másikat. Carol ekkor rám nézett, majd Nickre, majd megint rám.
- Katherine vagyok. Katherine Fury. De szólíts csak Katnek - mondtam a kicsit kínosra nyúlt csend után, amint megtaláltam a hangom és a kezemet nyújtottam felé. Szemöldökei felszaladtak.
- Carol. Carol Danvers - erősen megszorította a kezem és egy pillanattal tovább bámult, mint ahogy illendő lett volna. Ő lenne tehát a híres Marvel Kapitány. Nick sose mondta, hogy ennyire csinos.
Kérdőn Nickre nézett.
- Hosszú sztori, talán majd egyszer elmesélem - legyintett, mintha nem lenne egy érdekes és kacifántos történet az adoptálásom. Carol bólintott.
- Értem. Mi a szitu? Azt hittem, komoly vészhelyzet van. - nézett ránk kérdőn. Nem hiszem el, hogy az ember képes volt iderángatni Marvel Kapitányt.
- Igen, jó kérdés. Mi az a komoly vészhelyzet, amiért Carolt meg kellett idézned Isten tudja hány galaxissal odébbről?
- A Tesseracttal kísérleteket végzünk már több éve. A SHIELD tudósai a legjobbak, de...
- Jézusom Nick, nem hiszlek el, komolyan. Carol, örülök, hogy megismertelek, és sajnálom, hogy a semmiért ide lettél rángatva, de biztosíthatlak, hogy...
- Ne szakíts félbe, kölyök! - hallgattatott el fojtott üvöltéssel. Megforgattam a szemeimet és inkább elkezdtem szürcsölni a meggysört.
- Tehát, a kocka megsemmisült.
- Hogy micsoda?! - kiáltott fel az asztalt majdnem felborítva - Mégis, hogyan tudtatok megsemmisíteni egy olyan tárgyat, ami tiszta energiából áll és a világmindenség keletkezésével egyidős?!
- Ne rám nézz, a veled szemben ülő ifjú hölgy a felelős érte.
- Hé, nem egyedül dolgoztam ám! Bruce is ott volt! Aki állítólag szakértője annak az idióta kockának és mégis tönkrement, most meg elemezhet vérmintákat naphosszat, amihez meg nem ért! Ne csinálj úgy, mintha ez az egész csak az én hibám lenne, egy magasan képzett kutatócsoport volt mögöttem, akiknek összesen több diplomájuk van mint Manhattan lakosságának együttvéve! Jó lenne, ha nem kenné rám mindenki az egészet! - ordítottam, nem törődve a jelenlévőkkel. Carol csak pislogott, halványlila fogalma sincs arról, mi folyik itt.
- Tudnod kellett volna, hogy veszélyes, és meg kellett volna tagadnod az engedélyt! Elvégre te lennél a projektvezető, ráadásul mindenki arra várt, mikor baszol el valamit!
- Ó tényleg?! Ha ennyire kibaszottul alkalmatlannak tartasz, minek helyeztél a kutatás élére? Bruce sokkal tapasztaltabb és tanultabb nálam, azt a kurva kockát is jobban ismeri mint én!
- Én basztam el! Tessék, kimondtam! Sosem kellett volna téged raknom a vezetői székbe! Ha nem tettem volna meg, akkor még...
- Akkor még mi?! Akkor még meglenne a kis kockád, az életed egyetlen értelme?! Ó, sajnálom, hogy tönkretettem azt a szart és...
- Akkor még mindig normális életed lenne, Katherine - zárta le a veszekedést nyugodt tónusban. Meredtem bámultam egy repedést az asztalon.
- Szóval... a Tesseract már nem létezik, egy kísérletben felrobbant, senkinek sem esett különösebben baja. Viszont...
- Innen átveszem. Egy Isten háta mögötti SHIELD létesítménybe szállítottuk a kockát, ahol az volt a terv, hogy lefejtjük róla a külső burkot, magát a kockát, hogy közelebb kerüljünk a benne lévő kőhöz és ezáltal sokkal eredményesebb vizsgálatokat tudjunk végezni rajta. Elkezdtük a folyamatot, de a kockát rosszul rögzítették és a lézer elkezdte leamortizálni a laboratóriumot. Leállítottam, majd én mentem be, hogy odaerősítsem és biztosan ne legyen semmi baj, ha már a többi idiótára egy olyan egyszerű feladatot sem lehetett bízni, hogy megfelelően odaerősítsék. Majd hirtelen... hirtelen áramkimaradás lett, egy pillanatra az egész helyiség sötétbe borult. Aztán visszakapcsolt minden, és egyszer csak... a lézer... újra működésbe lendült. Eltalálta a kockát, már ami volt belőle. Én azt hittem... úgy tudtam, hogy ezek a Végtelen kövek elpusztíthatatlanok... a lézer valószínűleg olyan helyen ért bele a kőbe, ahol nem kellett volna. Felrobbant. És én ott álltam fél méterre tőle. A videofelvétel tanúsága szerint, már amennyi látszik belőle, eléggé homályos, a robbanás tönkretette... de ami látszik belőle, azon úgy tűnik, mintha én elnyeltem volna az összes energiát, amit a robbanás kibocsátott. A kő eltűnt, a létesítmény megrongálódott, de a kollégáimnak pár karcoláson kívül semmi baja nem lett, én pedig sértetlenül megúsztam egy akkora robbanást, aminek talán az egész Földet meg kellett volna semmisítenie. Ezért hívott ide Nick. Bár nem tudom, mihez kezdhetnél velem, nem vagy tudós, csak magadra robbantottál egy hajtóművet, amit a Tesseractból nyert energia működtetett.
Néma csend fogadta szavaimat. Nick bosszúsnak tűnt, de nem szólalt meg.
Még nem meséltem el eddig senkinek se. A kamerákon látszik, mi történt, engem meg ha kérdeztek csak annyit mondtam, hogy nincs hozzáfűznivalóm a felvételhez.
Tovább kortyolgattam a korsó meggyes nedűt. Már majdnem az egész elfogyott.
- Szóval, azt akarjátok mondani, hogy te lettél a Tér köve? - mondta ki a nyilvánvalót, amit én nem mertem eddig még csak említés szintjén sem feltételezni.
- Valószínűleg igen... de ezt lehet, hogy inkább máshol kéne megbeszélni.
Nicknek igaza volt, ki tudja, ki hallgatózik és ki nem. Nem bízhatjuk a véletlenre. A SHIELD-en kívül senki sem tudja még.
A korsókat visszavittem a pulthoz és egy ötöst helyeztem a pultra. Mike nem akarta elfogadni, de belegyömöszöltem a kötényébe és biztosítottam afelől, hogy legközelebb tényleg ingyen fogok inni. Mindhárman beszálltunk az autóba, én hátra ültem, pedig Carol nyitotta nekem az első ajtót.
Azt hittem, hogy valami eldugott, titkos bázisra megyünk, de Nicknek más terve volt: mindenhol jó, de legjobb otthon, ugyebár. Útközben elhaladtunk számtalan étterem és bár, türelmetlenül dudáló autós, ételfutár és az Empire State Building mellett is a harmincnegyediken. Bár az az épület inkább csak messziről mutat jól, közelről fel se tud rá nézni az ember, mert kitörik a nyaka. Pár sarokra onnan van a világ legnagyobb plázája, bár az út mindkét felén boltok váltják egymást, ezért sose értettem, mitől lesz ez a legnagyobb, ha egyébként az egész utcahossz egy nagy pláza, nem csak az az épület.
Annyira gyönyörű New York a maga gusztustalan, zsúfolt, felhőkarcolós módján. Hell«s Kitchen pedig különösen kedves számomra, nemcsak azért, mert minden utcáját ismerem, hanem mert megvan a sajátos kis varázsa. Egyik oldalról a Hudson, másikról majdnem a Times Square határolja. Közel van a Central Park, a Broadway. Bár ez Manhattan egyik szegényebb része, de Nick itt nőtt fel. Valamint, hol máshol lehetne a legjobban elrejtőzni, ha nem egy teljesen átlagos sorházban? És minden sarkon, sőt, egymás mellett isteni éttermek vannak. Olasz, mexikói, japán, thai, bármi, akármi.
Leparkoltunk a mélygarázsban és beszálltunk a liftbe.
- Azonosítatlan személy a felvonóban. Azonosítatlan személy a felvonóban. Kívánják, hogy...
- Nem, semmi szükség, szkenneld be inkább Judy, köszönöm.
- Beolvasás kész. Megerősítés szükséges.
- Appleton-Fury, Katherine Rose.
- Megerősítve. Üdvözölöm Ms. Danvers.
- Öhm, enyém a megtiszteltetés...?
- Ő Judy, a... hát, a mesterséges intelligenciánk. Tony hozta. Ha idegen szeretne feljönni és a rendszer nem tudja azonosítani, akkor... nem is tudom mi történik. De ha egyedül lennél, a liftbe se engedett volna be, sőt, már szerintem a garázs ajtón se jutottál volna át - csacsogtam. Ha stresszes vagyok, szeretek feleslegesen beszélni.

Felért a lift.

Quid pro quo - Valamit valamiért ( Bosszúállók )Donde viven las historias. Descúbrelo ahora