Idők Tengere

Prológus

Van egy régi mondás, amit még gyermekkoromban hallottam a dadámtól. Az, hogy megváltozik az életed, nem jelenti azt, hogy meg is szűnik. Az utóbbi hónapokban, átéltek és látottak után, teljes mértékben igaznak tartottam ezt a mondást.

Épp a fényes padlón feküdtem és a plafont bámultam, amikor egy ismerős hang csapta meg a fülem és nyílt a szobám ajtaja.

-Abiana?- hallottam Mor lépteit a parkettán, ahogy felém közeledett. Barna mandulavágású szeme kérdőn meredt rám, amikor fölém hajolt. Házrengető léptek hallatszottak és felcsendült Cassian hangja.

-Miért fekszik zsebcirkáló a földön?- kérdezte és megnyikordult alatta az ágyam, ahogy elnyúlt rajta. Szúrós pillantást vetettem rá, mert nagyon jól tudta, hogy utálom, amikor így nevez. Oké, talán alacsonyabb voltam fél fejjel Mornál vagy bármelyik nővéremnél, de Amrentől magasabb legalább négy centivel! Idióta vigyort kaptam válaszul és akkor megjelent a következő jómadár az ajtómban.

-Cassian, csakhogy tudd Abiana azt fontolgatja, hogy egy egyszerű jobbhorgost adjon vagy egyből eltörje e az orrod. Még a fejébe sem kellett belenéznem, az arcára van írva minden.- Rhysand keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt és az ajtófélfának dőlt. –De komolyan miért fekszel a földön?

-Elcsúsztam, aztán gondoltam megvizsgálom a plafont. Ja, Rhysand, van egy repedés a sarokban amúgy! Ezután pedig mélyreható gondolataim voltak az életemről.- ültem fel.

-És rájöttél valamire?- kérdezte Mor összeszorított ajkakkal, miközben próbálta megakadályozni, hogy ne nevesse el magát.

-Igen, arra, hogy ebben a házban nincs egy perc nyugtom se.- rájuk néztem és mindannyiunkból kitört a röhögés. Szerettem őket. Öt és fél hónapja voltam része ennek a családnak. Öt és fél hónapja, hogy átváltoztam. Segítettek megbarátkozni az új énemmel, az örök fiatal testemmel és a képességeimmel. Ahogy teltek a hónapok egyre jobban beilleszkedtem, végül pedig már teljes tagja voltam a Belső Körnek.

-Arra gondoltunk, hogy elmegyünk vacsorázni a Ritaba. Jössz?- kérdezte Rhysand.

-Ha nemet mondasz, akkor majd elérjük, hogy utána mégis igent mondj. Szóval mondj elsőre igent.- kacsintott Cassian. Bólintottam beleegyezésül, mire Mor felsikított és tapsikolt örömében. Elég szürreális látvány volt egy több mint ötszáz éves tündért így látni.

Fél óra múlva az étteremben ültünk és épp azon tanakodtunk, hogy vajon Amren és Varian csatlakoznak e hozzánk ma vagy nem.

-Biztos vagyok benne, hogy nem.- dőlt hátra Cassian a székében és összefonta az ujjait a tarkója mögött. –Valószínűleg Amren a rubinnyakláncával az ágyhoz kötözte.

-Jaj, ne, elképzeltem.- rázkódott össze Mor és kortyolt egyet a borából. Mosolyogva hallgattam őket, mikor az ajtó feletti csengő csilingelt és Azriel lépett be az étterembe. Felénk lépdelt, az arcán a szokásos közönnyel, de aki ismerte az észrevette, hogy a tekintete mosolygott. Ott voltak azok az apró szarkalábak a szeme sarkában, mint mindig, amikor valamin jól mulat. Letelepedett a mellettem álló székre és közelebb hajolt hozzám.

-Miről van szó?- cédrus és éjjeli fagyos köd illata csapta meg az orrom, ami elöntötte az összes érzékszervem. Megköszörültem a torkom és próbáltam működésre bírni az agyam. Hiszen ez Azriel! Mégis mi ütött belém?

-Épp azt beszéljük, hogy Amren és Varian jönnek e vacsorázni vagy inkább otthon maradnak.- bólintott, én pedig az alkarja körül táncoló árnyékot bámultam. Feyre is befutott és miután csókkal köszöntötte a társát, megkezdődött a vacsora. Az egyik pincérnő éppen egy pohár vizet nyújtott át nekem, amikor véletlen összeért a kezünk és ekkor eltűnt előlem az étterem. Jaj, ne! Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt elvesztem a nő múltjában.