Idők Tengere

X. Fejezet

Arra ébredtem, hogy Azriel halkan a fülembe horkol. A jobb keze a hátamon nyugodott és erősen magához szorított álmában. Felemeltem a fejem a mellkasáról, a kisimult arcára néztem és leheletfinoman végigsimítottam a borostáján, ami az utóbbi pár napban nőtt ki.

-Rhysand és én palacsintát sütünk. Nem Cassian, nem kapsz nyalókát! Mor, ismered azt a szót, hogy gravitáció? Igen? Akkor vegyél fel egy melltartót.- motyogta összeráncolt szemöldökkel, mire a párnába temettem az arcom, nehogy felébresszem a nevetésemmel. Óvatosan kibontakoztam az öleléséből és a konyhába mentem, hogy öntsek magamnak egy bögre teát. Kiültem a teraszra – amit akárcsak az étteremben, varázslattal melegen tartottak és megakadályozták, hogy ideessen a hó -, és gyönyörködtem a tájban. Azriel lakása a város szívében foglalt helyet, az épület legfelső emeletén, ahonnan teljesen rálátott az ember a hegyekre és a tengerre. Ugyanakkor alattam nyüzsgött a város, emberek rohangáltak vagy éppen a boltok kirakatát csodálták. Belekortyoltam a forró teába, a korláthoz léptem és rákönyököltem. Egyszer csak ismerős arcot pillantottam meg és néztem, ahogy Cassian a házhoz közeledik.

-Hé, Cass!- kiáltottam, mire felkapta a fejét és elvigyorodott.

-Zsebcirkáló.- maga elé emelte a kezét, megpróbálva takarni a szemét, hogy ne essen bele a hó. –Azriel alszik?

-Igen.- válaszoltam. –Feljössz?

-Nem, nem.- tiltakozott hevesen. –Viszont szükségünk lenne rád.

-Rám?- kérdeztem döbbenten. Elképzelni sem tudtam, hogy miért lenne rám szükségük.

-Igen, nekem és Rhysandnak. Van egy férfi akinek, nos, kell egy emléke.- kicsit habozott az utolsó mondat előtt, de végül megszólalt. –Rhysand belenézett az elméjébe, de nem látja olyan tisztán. Így úgy gondoltuk, hogy te esetleg tudsz nekünk segíteni.

Tudtam, hogy nem valami kedves és bájos emlékről lehet szó, de ennek ellenére bólintottam. Halkan besurrantam a hálószobába, magamhoz vettem a ruháim és még egy pillantást vetettem a békésen alvó Azrielre, aki magához ölelte a párnámat.

-Mehetünk.- álltam meg Cassian előtt. Mackós ölelésbe vont és miután jól megszorongatott, átvetette a karját a vállamon és sétálni kezdtünk.

-Napok óta nem láttalak. Minden rendben van felétek?

-Mindennap írtam, hogy hogy van Azriel, így tudsz mindent. De igen, minden rendben.

-Örülök.- bekanyarodtunk egy sötét sikátorba, aminek a végén egy nagy fémajtó volt. Cassnek kétszer kellett megrántania, hogy csikorogva kinyíljon és maga elé engedett. Bent félhomály uralkodott, de tökéletesen láttam a férfialakot, akit a székhez kötöztek. Ernyedten jobbra dőlt, látszott, hogy nem volt eszméleténél és csupán a kötél akadályozta azt meg, hogy a földre essen.

-Szia Abiana.- lépett ki az egyik sarok árnyékából Rhys és puszival üdvözölt. –Sajnálom, hogy ide kellett rángatnunk, de fontos ügy.

-Semmi baj.- még mindig a férfit bámultam és azon töprengtem, hogy honnan olyan ismerős. A szétvert arca láttán hányinger fogott el és legszívesebben hazamentem volna, hogy bebújjak Azriel biztonságot nyújtó karjai közé. –Ki ez? Ismerősnek tűnik.

-Haron.- Cassian közelebb lépett Haronhoz és belerúgott a szék egyik lábába, de a férfi továbbra sem mozdult. –A háborúban találkoztatok, ő is az illír csapatokkal volt.

Haron feje lefelé billent és hosszú haja eltakarta az arcát.

-Meg kéne nézned az egyik emlékét, mert én sajnos nem látom elég jól.- suttogta hozzám közelebb lépve a főúr.