Idők Tengere

III. Fejezet

-Nem is tudom.- vakartam meg idegesen a tarkóm. –Biztos jó ötlet ez?

Azriel két széket tett egymással szembe, majd leült.

-Biztos. Ülj le Abiana.

Gyorsan elmormogtam egy imát, hogy ne süljön el rosszul a dolog és helyet foglaltam. Idegesen keresztbe tettem a lábam, mocorogtam a széken, de megdermedtem, amikor Azriel rátette a kezét a combomra.

-Nyugalom.- szorított meg óvatosan. Nagyot nyelve bólintottam és egy hosszú sóhajtással kifújtam a bent tartott levegőt, hátha az lenyugtat kicsit.

-Először is, ne félj. Nem fogsz brutális dolgokat látni, mert csak olyan momentumokat fogsz látni, amiket én akarok neked megmutatni.- Azriel előredőlt egy kissé és az egyik árnyék megérintette a kezem. Olyan volt mintha egy selymes anyagot húztak volna végig a bőrömön. Egy másik árnyék finoman végigsiklott a nyakamon egészen az arcomig, mire felkuncogtam. Ez az árnyék meleg volt és olyan érzés volt, amikor hozzámért, mintha valaki csikizne.

-Ne haragudj.- egyenesedett ki szégyenkezve Az és kissé hátrébb tolta a székét, hogy távolabb legyen tőlem.

-Szóval.- köszörültem meg a torkom. –Ezt hogy tudod uralni? Mármint, hogy miket lássak?

-A mágiámmal természetesen. Blokkolni tudom a képességed, ha akarom. Ezért nem láttad még egy emlékem se. Azt is tudom uralni, hogy mit mutassak meg és mit ne. Rhysand mellett megtanul egy két dolgot az ember.

-Rendben.- húztam ki magam. –Én készen állok.

Az aranybarna szemeiben megjelent valami, amit nem tudtam értelmezni, de végül felém nyújtotta mindkét kezét. Kicsit előrecsúsztam és megtöröltem a kezeim a nadrágomban, mert izzadtak. Óvatosan megfogtam a kezét, de nem történt semmi. Kérdőn meredtem rá, de ő csak összezárta az ujjait és lehajtotta a fejét. Hirtelen elmosódott körülöttem minden és olyan volt, mintha valaki kihúzta volna alólam a széket.

A hóban fekve ébredtem. A szél az arcomba fújta a havat, mire prüszkölve feltápászkodtam és körülnéztem. A hó mindent beborított, de egyszer csak egy fekete fej bukkant fel az egyik nagyobb hókupac mögül.

-Barom!- kiáltott fel Cassian, amikor egy hógolyó arcon találta. Nevetés hangzott fel mellőlem és a hatalmas férfitest leguggolt. Azriel újabb hógolyót tett a kupacra és vigyorogva kilesett a rejtekhelye mögül, de visszakapta a fejét, amikor egy adag hó felé repült.

-Idén akkor is én nyerek! Ne is álmodozzatok a győzelemről lányok!- Rhysand hangja valahonnan messziről szólt és a második mondatát alig hallottam, Cassian tiltakozása miatt. Döbbenten néztem a három katonát, azokat a tündéreket, akik elvileg minden idők legnagyobb harcosai. A nővéremnek igaza volt. Ezek tényleg illír kisbabák.

Azriel megint dobott és valószínűleg célt talált, mert Rhysand elkezdett káromkodni. Lepillantottam Azre. Rövidebb volt a haja és egy vörös csík húzódott a szemöldökétől, egészen a füle tövéig. Az arca kipirult a hidegtől, a szeme csillogott és mosolygott. Éreztem, hogy a mellkasomat elönti valami melegség a mosolya láttán és nekem is felfelé kunkorodott a szám széle.

Egy rántást éreztem és megjelent előttem Azriel arca.

-Ki győzött?- kérdeztem halkan.

-Én. Hatvanhetedjére.

-Hatvanhetedjére? Minden évben hógolyóztok?- Azriel bólintott, mire felkuncogtam. Hát ez hihetetlen. Ha végeztünk a gyakorlással, feltétlen meg kell keresnem Feyret, hogy ezt elmeséljem neki. -Most újra. De ezúttal próbálj meg nem kapcsolódni az emlékemhez.

-Rendben.- a tenyerébe helyeztem az enyémet, de újra láttam az előbb látottakat. Amikor már negyedjére történt ugyanez, bosszúsan felsóhajtottam.

-Semmi baj. Ne kapkodj. Összpontosíts a varázserődre.- a hüvelykujja megnyugtatóan körözött a csuklómon és a szék alját megfogva közelebb húzott magához. Újra megpróbálkoztam. Akárhányszor használtam a képességem, mindig olyan érzés volt, mintha a csuklómból egy inda nőne, ami megragadná a másik ember emlékeit és nem engedné. Éreztem, ahogy ez a bizonyos inda lassan végigkúszik a tenyeremen, de mielőtt elérte volna Azrielt, gondolatban elvágtam. Meglepetten kinyitottam a szemem és szembe találtam magam a kémmester elégedett pillantásával.

-Sikerült.- leheltem. Tágra nyílt szemekkel néztem az összefonódott kezeinket és az arcomra kiült egy hatalmas vigyor. Gondolkodás nélkül Azriel nyakába vetettem magam, aki megdermedt.

-Jaj, hoppá.- engedtem el gyorsan. –Ne haragudj.

-Nem történt semmi.- köszörülte meg a torkát és megigazította a kezén lévő szifont. A kék kő felszikrázott, majd elhalványodott. –Nagyon ügyes voltál.

-Köszönöm Azriel. Nélküled nem sikerült volna.- hálálkodtam. A férfi érzelemmentes arcára kiült egy halvány mosoly és egy pillanatig azt gondoltam, hogy meg fog ölelni. Ehelyett felállt és engem is felhúzott. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy éreztem az illatát és láttam az aranybarna szemeiben az apró pöttyöket. A szájára siklott a pillantásom, amikor megnyalta az alsó ajkát és nyeltem egy nagyot. Nem akartam semmi mást, csupán megcsókolni. Az agyamban villogott az a bizonyos „Vigyázz, veszély!" felirat, de elnyomta az iránta érzett vágyam. Magamnak sem akartam bevallani, de már az első találkozásunk óta vonzott valami hozzá. Nem csak a vonzó külseje, hanem valami egészen más. Valami mélyebb érzelem, amit még sosem éreztem. Azriel éles lélegzetet vett, lentebb hajolt és ekkor éles dörömbölés hallatszott az ajtó felől. Nyomban szétrebbentünk, én zavartan és még mindig kissé szédülve a kandallóhoz sétáltam, miközben Azriel ajtót nyitott a türelmetlen vendégnek.

-Azt hittem már sosem engedtek be!- viharzott be Amren a szobába. Szürke szemei gyanakodva jártak köztem és Az között, de végül csak legyintett egyet és rám mutatott. –Te most velem jössz kislány.

Időm sem volt válaszolni, mert megragadta a karom és sebesen maga után húzott. Hátranéztem Azrielre, aki a szoba közepén állt zord arckifejezéssel. Aztán egyszer csak eltűnt.

-A nővéredről van szó.- visszafordultam Amren felé, aki szinte már futott.

-Melyikről?

-Nestáról. Eltűnt.

-Valószínűleg csak talált egy újabb kocsmát.- jegyeztem meg. A nő megtorpant előttem, mire én beleütköztem.

-Na, idefigyelj kislány.- tette csípőre a kezeit. Folytatta volna, ám ekkor megpillantottam az említett szamarat, aki a szokott „mindenkit utálok, rajtam a világ összes fájdalma", arckifejezéssel sétált felénk.

-Ott van.- mutattam rá. Amren se szó, se beszéd otthagyott és a nővérem előtt megállva hevesen gesztikulálva magyarázni kezdett neki. Akkor nekem most ideje hazamennem. Hazafelé menet eszembe jutott az Azriellel történt dolog. Majdnem megcsókolt. A Nagy Anyára! Kezdem úgy érezni, hogy az életemről lassan könyvet lehetne írni.