Idők Tengere

VIII. Fejezet

Még percekig álltunk néma csendben, majd lazítottam a szorításomon és Azriel letett. Erős keze biztosan tartott a derekamnál, mivel még mindig remegtem.

-Miért nem szóltál hamarabb?

-Időm sem volt szólni, mivel felkaptál és már repültünk is.- mondtam. Az egyik árnyéka végigsiklott a fejem búbjától egészen a lábujjaimig, mintha ellenőrizni akarná, hogy mindenem megvan e. Végül a csuklómra tekeredett, mint valami kígyó.

-Soha nem gondoltam volna, hogy félsz a magasban. Hiszen a háború alatt volt, hogy a hegyekben vertünk tábort.- maga felé fordított és simogatni kezdte a hátamat. Imádtam ezt. Hihetetlen, hogy megjegyezte mennyire megnyugtat az, amikor simogatják a hátam.

-De nem is láttál a szakadék szélén ácsorogni.- a kezem a mellkasára vándorolt és végigsimítottam a szifonján, ami felragyogott az érintésemre. A nyakláncomban a kő ugyanúgy szikrázni kezdett. Azriel elvette az egyik kezét a hátamról és megfogta a kis csillagot.

-Valóban nem. Gyere.- megint megfordított és lassan a korlát felé kezdett tolni.

-Na nem!- vetettem meg a lábam. –Ki van zárva Azriel!

-Emlékszel, hogy a képességedtől is féltél? Azt is sikerült legyőznöd.- nézett a szemembe. Nagyot nyeltem és felsóhajtottam. Igaza van.

-Csak maradj velem jó?- nem szólt semmit, csupán szorosan mögém lépett, megfogta mindkét kezem és egybefűzte az ujjainkat. Lassan kezdtünk a korlát felé lépkedni, és ahogy egyre közelebb értünk, a légzésem is egyre gyorsabb lett. Mikor megálltunk a korlátnál már az ájulás kerülgetett és becsuktam a szemem.

-Hé, semmi baj.- suttogta a fülembe Azriel. –Nyisd ki a szemed Abiana.

Makacsul megráztam a fejem.

-Foglak.- szorította meg a kezem. Végül óvatosan kinyitottam a szemem, de nem mertem lenézni, így mereven előre bámultam.

-Nézz le.

-Az Üstre!- kiáltottam fel ijedten, amikor lenéztem. Gyönyörű volt, de annyira megszédültem, hogy megroggyant a lábam. Azriel még szorosabban magához vont és konkrétan ő tartott.

-Jól csinálod. Nincs semmi baj.- dicsért meg. Annyira szorítottam az ujjait, hogy azok elfehéredtek.

-El ne engedj!

-Soha.

Hosszú ideig álltunk csendben, én néha lenéztem a városra, de mindig gyorsan visszakaptam a tekintetem.

-Most már tudod az egyik legnagyobb félelmem. Úgy fair, ha te is elárulsz egyet.- szólaltam meg. Azriel hallgatott, de pár másodperc múlva megszólalt.

-Félelmet, félelemért cserébe?

-Valahogy úgy.

-Rendben. De csak úgy árulom el, ha lenézel közben.

Merészen a tájra szegeztem a tekintetem, és bár a rosszullét kerülgetett, nem néztem fel újra. Azriel a fejem tetejére tette az állát és a mellkasomhoz vonta az összefont kezeinket.

-Félek Amrentől.- szólt csendesen.

-Amrentől mindenki fél!- nevettem fel. –Szóval ez nem volt titok.

Azriel egyetértően hümmögött.

-Félek a lovaktól.- bökte ki. Hitetlenkedve felé néztem, de ő megvonta a vállát.

-A lovaktól?- kérdeztem döbbenten. Nem akartam elhinni, hogy a történelem egyik legnagyobb harcosa retteg a lovaktól.

-Még gyermekkoromban megharapott egy és azóta irtózóm tőlük. Az ötszáz évvel ezelőtti háborúban néha lovagolnunk kellett, és akárhányszor lóra kellett szállnom, rosszul voltam.

Ránéztem és láttam, hogy szégyenében elpirult. Elengedtem az egyik kezét és gyengéden megsimogattam a vöröslő orcáját.

-A félelmeid miatt soha ne szégyenkezz. Főleg ne előttem Azriel, mert előttem soha nem kell szégyenkezned.- mondtam gyengéden. Elveszett arckifejezése egy kisfiúéra hasonlított, és emlékeztetett arra, hogy ő sosem lehetett igazán gyerek. Nem volt senki, aki megnyugtatta volna és magához ölelte volna. Nem véletlen lett zárkózott és ezért olyan sokszor érzelemmentes az arckifejése. Megtanulta jól elrejteni az érzelmeit, bár észrevettem, hogy velem más mint a többiekkel és ennek borzalmasan örültem. Én láthatom a kemény álarc alatti Azrielt. Hosszú, lágy csókot nyomtam az arcára.

-Köszönöm.- rekedt, érzelmekkel teli hangja hallatán könnybe lábadt a szemem. Lenézett rám, majd letörölte a kósza könnycseppet, ami végigszánkázott az arcomon. Az ajkamra meredt, majd a szemembe nézett és lentebb hajolt. Visszatartottam a lélegzetem, amikor megéreztem a leheletét az ajkaimon és végül finoman egymáshoz ért a szánk.

-Srácok, hát ti?- Cassian hangjára szétrebbentünk. Azriel vicsorított, majd dühösen a barátja felé fordult. Én kilestem mellette, mivel Azriel teste mindent kitart és láttam, hogy Rhysand is vele van, aki Cass karját fogta. Úgy tűnt, mintha megpróbálta volna elráncigálni a hatalmas férfit, mielőtt megszólalt volna.

-Megöllek.- morogta mellettem Azriel, mire megnyugtatóan a ziháló mellkasára tettem a kezem.

-Később kinyírhatsz. De most van egy kis gondunk az egyik illír táborban.

-Mi történt?- a teste megmerevedett a tenyerem alatt.

-Fellázadt pár barom és kéne az a vérfagyasztó képed.- vonta fel a szemöldökét Cassian. A kémmester ingerülten lehunyta a szemét, nagy lélegzetet vett, majd rám nézett.

-Menj, szükség van rád.- mosolyogtam rá, bár legszívesebben folytattam volna azt, amit abbahagytunk.

-Rendben.- bólintott beletörődően, de úgy nézett ki mintha savanyú citromba harapott volna.

-Vigyázz magadra.- néztem mélyen a szemébe.

-Te is.- lassan elengedett és a két férfi felé kezdett menni.

-A lányok mindjárt itt vannak. Ők majd hazavisznek.- mondta egy bocsánatkérő mosollyal Rhysand.

-Rendben.

Azriel odaállt melléjük és én néztem a történelem három legfélelmetesebb harcosát. Az árnyénekesre mosolyogtam, aki viszonozta. Majd kitárták a szárnyukat és elrepültek.