NEW HEROES

❍ ;; újra messze, mégis ismét közel

✑ · · E/1. ▻ TEN
-ˋˏtávolság ╹ éjszaka ╹ remegés ╹ reménykedésˎˊ-
꒰Újra messze, mégis ismét közel꒱

______________________________

Szemeimet kinyitom, a plafont pedig rögvest megpillantom, hiába nem sok fény vetül be a szoba jókora ablaküvegein át - kései órák járnak már, s ilyentájt még a Nap is nyugovóra tér. A Hold fent van az égen, tündököl szerelme éltető fényében, ahogyan szívem szerint azt én is tenném. Oldalamra fordulok, azonban tudom, hogy mindhiába; csupán csak a hófehér lepedőn simíthatok végig csontos ujjaimmal, melyek meg-megremegnek, ahogyan a fájdalom egy szempillantás alatt lesz úrrá rajtam. Inkább felülök remélvén, fejem kicsikét kitisztul, de csak borzadályos szédülés kerít mohón a hatalmába. Lehunyom szemeim, nagy levegőt veszek, ahogyan szívdobogásom jóval erősebb a megszokottnál - már-már ki akar szakadni bordáim börtönéből, mégsem csak ez feszíti mellkasom. Torkomban gombóc, s szűnni nem kíván, akárhogy próbálom semmissé tenni - nem használ semmi sem. Tehetetlennek érzem magamat, s mikor pilláim megrebbenek szemem kinyitásakor, éjszínhez hasonló szembogaraim elé vastag könnyfátyol telepszik, melyet pislogásommal tudok semmissé tenni igencsak rövid ideig - kövér csepp gördül végig sima arcbőrömön, ám nem foglalkozok vele különösképp, nem törlöm le, hanem útjára engedve hagyom, hogy az ágynemű huzatjára hulljon. Orcám kissé nedves, ahogyan a sós folyadék végigszántja, de ennek sem tulajdonítok figyelmet.

Újból lehunyom szemeim, nagyot nyelek, mely nehézkes cselekedetnek bizonyul, majd pedig mély levegőt véve próbálok elvonatkoztatni a szívemben tátongó, végtelen űrtől, melyet csak s kizárólag Taeyong hiánya okoz. Lelkem háborúja porhüvelyemre fizikai fájdalmakkal sújt le; fáj létezni is, mikor mardosnak az egyre inkább életre kelő emóciók, azok a bennem élősködő démonok, kik lelkem darabjaiért jönnek el sorra, ám tudom, hogy azon kívül, hogy gyötrelmes perceket, akár órákat okoznak, mást nem tesznek - nem tudom kevésbé szeretni az egyetlen egyem. Nekem csak ő létezik, s most, hogy nem lehet mellettem, teljesen elvesztem önmagamat is. (Ő a másik felem, hogy maradjak így egyben?) Nem tudom, mit tegyek, hogy találkozásunk napja közelebbivé váljon. Fogalmam sincs, mikor láthatom, ölelhetem, csókolhatom. (Mikor veszhetek el karjai közt a mi kis világunkban?)

Hiszen gondosan kiépítettük a helyet, ahol otthonra lelhetünk - mikor ketten vagyunk, megszűnik létezni a külvilág, s valami egészen új jön létre. Elveszünk, de nem akarunk visszatalálni oda, ahonnan jöttunk. (Ha nem is a világunkba vezet az a bizonyos helyes út, én örömmel térek le róla.) Másra sem vágyom, csak közösen eltöltött időre, akár egy pillanatra, egy ölelésre, hogy csillapodjon a fájdalmam, mely mostanra már egész önvalóm bekebelezi, hogy remegésre késztesse. Olyan, mintha nem jutnék levegőhöz, mintha fuldokolnék, holott tüdőm szüntelen pumpál. Mellkasom gyorsabban emelkedik, egy szempillantás alatt lever a víz, s úgy érzem, azonos időben reszketek és van kegyetlenül melegem - fáj minden megmoccanás, szúr mellkasom, ám mégis ez csupán a lelki fájdalom szülte gyötrődés. Zokogni akarok, messzire szaladni az egyetlenemhez, aki rendbe tud hozni, de egyikre sem vagyok képes - s az, hogy várakozáson kívül nincs más, amit tehetnék, szinte összeroppant.

Én tudom, hogy nekünk nem csupán ennyi járna; szeretném elhinni, hogy minden a helyére rázódhat, de egyedül vagyok - nincsen itt senki sem, aki meghallgatna, aki figyelné szavaim, aki megértene. A magány gyötrelme is célkeresztbe helyez, s újból tehetetlenné válok - mintha előre meg lenne írva, hogy egy lavina sodor majd a végeláthatatlan semmiségbe, mikor már feladom a küzdelmet, melynek végét nem vagyok képes látni. Nem is sejtem, meddig húzódik ez az állapot, mikor lesz az, amikor nem kell rettegnem az egyedülléttől, mikor már jól lehetek azzal a személlyel, akit szeretek, aki szeret engem. Túl sokszor csak fel akarom adni - valahogy az elengedés egész életemben közelebb állt hozzám, egyszerűbbnek vélem, ha semmissé teszem a szenvedéseket, ha mindennek véget vetek.

De Taeyong mégis mit szólna?

Hogy hagyhatnám magára ezen a világon? Ez nem a miénk. Itt nem lehet rendben soha semmi - s ha én magam ténylegesen nem leszek, az idők végezetéig boldogtalanságba taszítanám.
Nem akarok neki rosszat - ő mindig csak bíztat engem, és ösztökél a reménykedésre. (S ígéretet tett, hogy amint lehet, találkozunk.)
Majdan pedig, mikor újra kettesben lehetünk, amikor semmi és senki más nem számít rajtunk kívül, rendben lehetünk. (Ígéretet tettünk, hogy mindketten kibírjuk bármi áron, mert csakis együtt lehetünk jól - máshogyan esélyünk sincs.)
Miatta akarok erős maradni, kibírni (s igazság szerint kicsikét talán önző módon önvalóm miatt is), hisz' ha ő boldog, én is, s mivel ez fordítva is így van, tudom, össze kell magamat szednem.

Menni fog!

Már nem bizonytalanodok el, hogy szüksége van-e rám, már tudom, hogy egyedül én vezethetem el az örömteli élet kapujába, a fellegekbe, ahol mellette maradok, nehogy végtelen zuhanásba kezdjen. Megóvom őt, ezáltal pedig megmentjük egymást, mikor a valóság hirtelenjében felborul, s a kis világunkban megbújva védelmet nyújtunk egymásnak. (Egy pillantása képes elhitetni velem, hogy itt a helyem még.) Nem hagyjuk, hogy feladás mellett döntsünk, hogy baljós irányba sodródjunk az élet tengerén, ám az igazság az, hogy ha ismét együtt leszünk, ha a távolságot eltöröljük, ha ölelő karjaink fonódnak a másik köré, már eszünk ágában sincs megfutamodni.

S az a pillanat mindent megér.

Légzésem végre lelassul, zakatoló szívem tempója normalizálódik, remegésem csillapodik, ám hirtelen szomjúság tör rám - reflexszerűen nyúlok a megszokott módon ágyam mellett lévő, palackozott víz után. Nagyokat kortyolok a folyadékból, majd még egészen mélyeket lélegzem, s csak azután fekszem el újból az ágyon. Tudom, hogy aludnom kell, hogy Taeyong szeretné, hogy kipihent legyek, hogy egészségem kárára ne menjen az, hogy nem lehetünk jelenleg is együtt. (Megígérte, hogy ez változni fog.)

S ennek tudatában hirtelen nem is érzem olyan reménytelennek az egészet.

Van életemben egy személy, aki teljes szívéből szeret, aggódik értem, törődik velem, akinek az egyetlen egy vagyok. Szüksége van rám, nekem is rá - ez egy törvényszerűség, s nem csak a mi világunkban. Közös összetartozásunk az univerzum elrendelése, és az pedig egy badarság, hogy egyedül vagyok - nem, ő mindig itt van nekem, mégha fizikálisan nem is.
(Ezért sosem lehetek elég hálás.)
Rá számíthatok egyedül, ezer meg egyszer is összeszed, ha szükséges, ám én is őt - kitartunk, ha a távolság ketté akar választani minket. Jöhet tűz, jöhet víz, ragaszkodunk egymáshoz, ahogyan a Nap és a Hold, mert éppen olyanok vagyunk, mint az egész világmindenség; csak együtt létezünk, s ha valami nincs a helyén, minden szétesik atomjaira.
Nekünk ki kell tartani, élnünk kell együtt ebben a valóságban, mégis elszakadva tőle; mert csak így lehet kibírni (a világunkban).

S nekem már itt van ő, neki én, semmi és senki több nem kell - még akkor sem, ha a dolgok zűrössé válnak és összekuszálódnak. Majd együtt kibogozzuk, hiszen ráérünk, nem sietünk sehova - ha létezik, akkor miénk az egész örökkevalóság.

És ezt nem kell megmagyarázni, ez így van rendjén.

Mi is így lehetünk rendjén.

Szeret, szeretem - s ez megteremtette a világunkat, az otthonunkat. Lehetünk bárhol, tudjuk, útjaink újra és újra keresztezni fogják egymást. A távolság pedig fájdalmas, hiszen talán ez a szerepe. Hiszem, hogy amint találkozunk, ennek köszönhetően csak még boldogabbá válunk - hisz' ismét legyőzzük; újra és újra.

Együtt bármire képesek vagyunk.

Ne feledd!