NEW HEROES

❍ ;; véges űr

✑ · · E/3.
-ˋˏüresség ╹ tehetetlenség ╹ vágyódás ╹ este ╹ segítség ╹ csillagˎˊ-
꒰Véges űr꒱

Ezt még június végén írtam,
és igazából szerintem mindig csak
elfelejtettem publikálni—

______________________________

Kései órák járnak már, s ilyentájt az emberrengeteg nem tengődik a sötét utcákon, hanem javarészt mindenki otthonának falai közé tér be, hogy az álmok birodalmába léphessen át, azonban mindig akad egy-két kivétel, s Taeyong jelen esetben ezen illetők táborát erősíti; egy kihalt utcán lépked a kültéri lámpák gyér megvilágításában. Mély levegőt vesz, mintha megtölthetné vele a porhüvelyében tátongó űrt, fejét pedig lefele szegezi. Ezúttal nem pillant a felette tündöklő, számtalan csillagra, s még a Holdat sem csodálja - valahogyan nincsen semmi sem, ami magával ragadná. Alatta a beton jópár helyen repedezik, fel is gyűrődött kissé, s úgy hiszi, hamarosan szíve is ilyesféle módon fog tönkremenni; addig hatnak rá a gyötrő emóciók, míg szilánkokra nem törik, hogy aztán semmissé legyen. Nem szeretné megtapasztalni ezt, menedéket akar keresni a világ szenvedései elől - ezért indult útnak, hiába sok az idő már.

Valójában nem tudja, mit kellene tennie, mi lenne a helyes cselekedet, ami semmissé tehetné ezt a különös, zsibbasztó érzetet, melyet ezelőtt nem igen tapasztalt. Fél, hogy tehet bármit, nem fog eltűnni, ez végig fogja kísérni életútját, hiszen már maga sem tudja, mióta tart. Napok? Hetek? Mindez kérdéses, ugyanis egyszercsak porhüvelyébe költözött egy olyasféle érzés, mely mintha minden mást szép lassan elpusztítana. Szinte megbénítja mindez, és nem tud így mit tenni; szívében lakozó érzelmeit mintha leredukálta volna, hogy aztán könnyedén el is üldözhesse őket nyom nélkül, hogy azok ne tudják irányítani önvalóját. Elveszti az önkontrollt is, ha így halad, ezt pedig meg akarja előzni; menedéket akar, megmentésre vágyik, s titkon tudja is, hogy hol talál rá.

Hiszen nincsen egyedül, van valaki az életében, aki bármit megtenne érte, akivel kölcsönösen szeretik egymást, s ugyan közös útjuk sem volt akadály nélküli és gördülékeny, mégis minden áldozatot megért, hogy most ebben a közös jelenben éljenek. Ezernyi fájdalmas pillanat, emlék van kettejük mögött, de nem bánják, hiszen akkor most nem lenne közöttük ez az elszakíthatatlan kapocs, mely most szinte rángatja Taeyong-ot - nem lát más utat a megoldásra, emiatt pedig igazándiból eléggé retteg; tudja, hogy ha a thai fiú sem lel a megfogalmazatlan kérdés válaszára, ha nem ő tud menedékül szolgálni, akkor tényleg nincs tovább, s a tehetetlenség visszafordíthatatlanul bekebelezi. Könnyek marni kívánják szemeit, s mellkasát is feszíti valami igencsak különös módon, de a bénultság érzete miatt nem képes arra, hogy felzokogjon - pedig már-már biztos abban, hogy ha útjára engedné könnyeit, megkönnyebbülhetne és csökkenhetne ez az érzés, mely rátelepedett. Be sem tudja igen határolni, mi ez pontosan, csak a gondolat, miszerint nincs mit tennie, nincs semmire sem befolyással, földi léte jelentéktelen, egyre és egyre erősödik, hogy borzadályos emóciókat váltson ki belőle - pillanatról pillanatra egyre többet.

Vágyik arra, hogy meg
legyen mentve.

Ujjai megremegnek, ahogyan ténylegesen a tettek mezejére szándékozik lépni; hátsó zsebébe csúsztatott telefonjáért nyúl, majd elő is halássza, hogy onnantól kezdve szinte megszokott módon cselekedhessen egyre inkább kétségbeesetten, hiszen továbbra is retteg attól, hogy állapota teljességgel megváltoztathatatlan. Lassan pötyög a fekete készülék sima felületén, s minden egyes mozzanat berögzült, ami miatt szíve nagyobbat dobban, hiszen ez is egy bizonyítéka annak, hogy a boldogságának egyedüli kulcsa Ten.

Névjegyzék >> Ten >> Tárcsázás

| Szia, Taeyong!
| Minden rendben?
[A fiatalabb fiú hangja eléggé aggodalmasan csendül fel, hiszen nem számított erre az esti hívásra.]

Szia! |
[Egy gondterhelt sóhaj után folytatja csak.]
Az az igazság, hogy |
nem igen tudom. |
Nem jönnél ki? |
Nem vagyok messze. |

| Persze, máris!
[Ten egyre inkább aggódik, s még telefonon át is hallani lehet kapkodását.]

Ne haragudj egyébként! |
Nem akartalak zavarni. |
Én csak... |
[Marad abba mondandója, hiszen nem is tudja, hogyan mondhatná el ezt az egészet. Reméli, hogy ha szemtől szemben lesznek, minden könnyebbé válik.]

| Ne butáskodj!
[Szól rá azonnal a fiatalabb.]
| Te sosem zavarsz,
| csak hihetetlenül
| aggódok érted.

Nem kell aggódni. |
[Vágja rá Taeyong azonnal, ám hangja sem éppen azt tükrözi, hogy igazat szól.]

| Este van, te
| pedig valahol
| az utcán vagy.
[Forgatja szemeit Ten, hiába nem láthatja ezt az idősebb.]
| Természetes, hogy
| aggódok érted.

Nem szükséges. |

| Szeretlek téged,
| ezt tudod jól.
[Kezd bele egy mély lélegzetvételt követően.]
| És mivel szeretlek,
| aggódok.
| Ezen nem tudsz
| változtatni.

Én is szeretlek! |
[Egészen halovány mosoly szökik ajkaira.]
Mindjárt ott vagyok. |

| Várlak!
[Teszi le a telefont, majd összekészül gyorsan, s a ház elé siet.]

Taeyong immáron célirányosan igyekszik egyetlenének otthona felé, szíve pedig mintha hevesebben dobogna - s nem csupán a szélsebes tempó miatt. Úgy hiszi, hogy ketten bármit megoldhatnak, már kezd reménykedni abban, hogy ez ténylegesen egy átmeneti állapot, s Ten ezt is könnyedén semmissé teheti - akár egyetlen ölelésével is. Hiszen eddig is minden rendben volt, mikor ketten voltak; akár az egész világgal is szembe merne szállni, ha a fiatalabb mellette van. Ha együtt vannak, nincsenek határok, nincs lehetetlen, csak ők léteznek: ketten.

Hamarosan a megfelelő utcába fordul, ahol Ten is lakik, emiatt pedig még gyorsabb ütemben kapkodja lépegetőit - egyszerűen repíti előre a változás iránti vágyódás, miként hagyja maga mögött az egymás mellett sorakozó, takaros házakat. Olyan aprónak érzi magát, ahogyan a megszámlálhatatlan mennyiségű csillag alkotta végtelen égboltozat alatt szalad, hogy maga sem igen hiszi el, hogy az, ami benne lakozik, olyan végeláthatatlan lenne. Mert meglehet, hogy egy űrt érez szívében szétáradni, mely megszüntet létezni mindent, ám most, ahogyan a csillagóceán alatt megpillantja egyetlenét, hirtelen mindenre rájön. Egy végtelen sem képes arra, hogy tényleg minden létező szempontból végtelen legyen - s lehet, zavaros ez, Taeyong-nál mégis éppen ettől tisztul a kép, mert ugyan itt ez a gyötrő emóció, ez a zsibbasztó, mindent elnyelő állapot, de Ten-t még mindig szereti, ez nem változik, ezt nem képes elnyelni semmi, ez nem tud eltűnni, a semmibe veszni; ez egy örökérvényű dolog, mint az éj sötétje, amelyben mégis ragyognak a csillagok.

Ten az ő csillaga.

Szeretik egymást, s ez segít túlélni a mindennapokat, bárhogyan is fog össze ellenük a sors - elrejtőznek együtt, kibírják, mert muszáj; szükségük van egymásra, hogy élni tudjanak a valós világban, mely nem a kettejük közt lévő kapocs által teremtődött. Ám itt is csak együtt tudnak létezni, viszont ezt egy cseppet sem bánják.
Most is, mikor Taeyong szemében minden olyan reménytelennek tűnik, a megoldás roppant egyszerű; csupán csak egy ölelés kell, hogy megszűnjön körülöttük a mindenség, s a saját teremtődhessen meg. Ott aztán minden rendben van, s megtapasztalhatják a vágyott boldogságot - majd átcsempészhetik a való világba, hiszen ha a szívben lévő űr ismét mindent magába akar szippantani, a tehetetlenségnek már nincs többé helye, nem képes elnyomni minden mást, mert csupán csak egy gondolat a másikra, s minden ismét egyenesbe jön.