NEW HEROES

❍ ;; tökéletes randevú

✑ · · E/1. ▻ TAEYONG
-ˋˏrandevú ╹ eső ╹ csalódás ╹ sétaˎˊ-
꒰Tökéletes randevú꒱

______________________________

Sietősen kapkodom lábaim, ahogyan Szöul utcáit szelem végig. Meglehetősen késésben vagyok, tagadni nem lenne értelme, azonban nem szeretném megváratni az illetőt, kivel randevúm lesz. Meglehetősen szép arccal lett megáldva, s jelleme is igencsak kedvesnek bizonyult eddig. Roppant aranyos, ha pontosabb akarok lenni. Ez lesz a legelső alkalom, hogy így töltük el egy délutant, szóval az igazság az, hogy nagyon izgulok. Otthon nem egyszer átöltöztem, míg végül egy nagyobb, kapucnis pulóverbe bújtattam felsőtestemet, ugyanis olybá tűnik, esni fog hamarosan.

Mivel nem szeretnék megfázni, ezért esett választásom erre a ruhadarabra. Ebben rohanok végig az utcákon, ám ahogyan a célomhoz közeledek, egy sarki virágboltba térek be. Körbenézek, látom, én vagyok az egyedüli vásárló, szóval a pult mögött ácsorgó, kedves hölgyhöz lépve kérem meg arra, hogy állítson össze egy szép csokrot, ugyanis én nem értek annyira hozzá, hogy kiválogassam, milyen viragokat szeretnék látni benne.

Csak sokatsejtően elmosolyodik, és neki is lát. Csupán néhány perc telik így, majd fizetek, s még sok sikert kíván a randevúhoz. Erre elmosolyodok, boldogan megköszönöm, és sietek is tovább. Mindeközben az eső csepegni kezdett, a pulóveremen már meg is látszik foltokban, ám ez nem tántorít el végállomásom elérésétől. Egy parkban állok meg, pontosan ott, ahol megbeszéltük. Körbetekintek, fejemet forgatom mindenfelé, azonban semerre sem lelem. Mindez csak egy ócska átverés lenne?

Csalódottan ácsorgok jóideje az egyre jobban megeredő esőben, majd karomat leeresztem, így a csokor is csak úgy lóg kezemben. Olyan csalódottnak tűnnek a virágok, mint amilyen én magam is vagyok. A gondommal sűrített sóhajom nehézkesen tör fel mellkasomban raboskodó tüdőm oltalmából, s vegyül az esőillatú levegővel. Feleslegesen futottam ennyit. És még ezt a csokrot is megvettem.

Keserű mosolyra húzom ajkaim, s szabad kezemet vizes tincseim erdejébe futtatom. Persze, még a kapucnit sem kaptam időben magamra. Inkább csak megrántom a vállamat, és bánatomban a közeli szemetesbe dobom a csokrot nemes egyszerűséggel.

Még utoljára forgolódok, hátha csak késik. Lassan fél óra eltelt, és megérkezéskor küldött üzenetem meg sem nézte. Mondjuk, nem ismerjük egymást hosszú ideje. Mit is vártam? Alsó ajkamba harapok, aztán elhatározásra jutok, miszerint otthonom irányába indulok. Nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Nyilván bánt, de valahogyan túl szép lett volna, hogy igaz legyen.

Gondolataim ködfelhőként ereszkednek szemeim elé. Eltompítják kapcsolatom a valósággal, s csakis akkor eszmélek, mikor valakinek nekicsapódok. Egy pillanatnyi remény felcsillan bennem, hátha ő az, viszont amikor arcát meglátom, rá kell jönnöm, hogy nem. Egy nagyjából korombeli srác pislog vissza rám megszeppenten sötét szemeivel, s körülbelül azonos magasak is lehetünk, de ezt nem tudom megállapítani, hiszen sebtében hajol le, ugyanis az ütközés által elejtette bevásárlószatyrait és sötétkék esernyőjét.

Segítek neki összeszedni a holmikat, majd bepakolni a táskákba, s a néhány pillanatnyi megbabonázott állapotom után jövök csupán csak rá arra, hogy bizony milyen udvariatlan vagyok.

- Ne haragudj, nem figyeltem! - nyújtanám oda az esernyőjét, ám végül nem teszek így, hanem csak felé tartom, hiszen alig férne el kicsiny kezeiben. Ez alapvetően kuncogásra ösztönözne, de most mégis jobban érdekel, hogy ő miképpen reagálja le a szituációt.

- Ugyan, nem gond - rázza meg fekete hajzuhataggal megáldott kobakját. - Én sem figyeltem. Tudod, éppen zenét hallgattam - magyarázkodása nem kicsit lep meg, ám olyan édesnek találom, hogy elhatározom; elkísérem.

- És merre mész? - teszem fel kérdesem egy szelíd, ám egyben megnyerő mosoly közepette. - Jövök neked eggyel.

- Mondtam, hogy nem csak a te hibád volt, nem is történt semmi - zavart kuncogás szalad ki puhanak látszó párnácskán, melyek halványrózsaszín szímben pompáznak. - De igazából arra - biccent egyet egyenesen. - Nem lakom messze.

- Én is arra tartok - hazudom.

Szorosan egymás mellett sétálunk, az esernyőt én tartom a fejünk felett. Nem sietünk, pont kellemes sétatempóban hagyunk magunk mögött egyre nagyobb távot, s nem is tudom, hogyan kezdünk csevegésbe. Csak apró semmiségekről beszélünk, élvezem a hangszínéből áradó lágy dallamosságot, az érthetetlen lelkesedését, melyet mosolya alátámaszt, s még az sem rondít eme idillbe, hogy jobb vállam teljesen elázik, miként igyekszem sokkal inkább őt óvni a makacs cseppecskék elől.

- Na és? Te mi járatban vagy egyébként? - teszi fel a kérdést, ami következtében habozok, de aztán válaszolok, mielőtt még kínosabb lenne az egész.

- Találkoztam volna valakivel.

- Randi?

- Az - sóhajtok fel halkan, s fejemet ingatom. - Nem lett belőle semmi, de talán nem is baj. Nem bánom, hogy így alakult. Egyébként hogy hívnak?

- Ten vagyok - mondja egyszerűen, mire meglepődök, de nem kíváncsiskodom vagy értetlenkedem ezen a furcsa néven.

Noha, mégis hamar feltűnik neki különös reakcióm, szóval kuncogva elmeséli, hogy ez csupán egy becenév. Ezután az én nevemet is kedvesen megkérdezi, majd felelek, és hamarosan már megint újabb témák röppennek fel, amikről beszélgetni kezdünk. Hirtelen mintha még csalódottságom is elfeledném.

- Tudod, nincsen ám tökéletes randi - kuncog fel visszautalva jelenlétem konkrét okára, mikor lefékez, amivel pedig jelzi, hogy bizonyára megérkeztünk.

Következő megszólásomon pedig roppant módon habozok. Tudom, percekkel ezelőtt találkoztunk, azonban nem tudom, mi gond származhatna abból, ha folytatnánk mindezt, s jobban megismerkednénk. Bizonytalanul mustrálom, s látom, hogy már szólalna is meg értetlenül, ám megelőzöm.

- Mit szólnál, ha mégis megmutatnánk, milyen az?

Kérdésemre megszeppen ismét, s édes zavarral mustrál. Hebegésbe kezd, de aztán igennel felel, mellyel engem széles mosolyra késztet. Elcseréljük telefonszámainkat, majd megbeszéljük, hogy egyeztetni fogjuk randevúnk idejét, helyszínét, egyéb információit. Ezután pedig nincs más hátra, minthogy átadjam az esernyőt, kedvesen elköszönjek, és elinduljak haza.

- De hát arról jöttünk! - kiált még utánam, de csak vigyorogva ingatom a fejemet, hiszen bizonyára így is egyértelművé válhat számára, hogy miatta vagyok itt.