dirty cleaning || txt [hun] [ongoing]

six

  A rakpartra vezető út nem volt hosszú, Soobin mégis nagy levegőket véve támaszkodik meg a falban. 

  – Minek is indultam el otthonról? – egyenesedik ki nehezen, majd egy nagy lélegzet után folytatja útját a szokásos hely felé. – Mennyi van még? – kérdezi saját magát, mire valaki megkocogtatja a hátát. A fiú megugrik, és egy kisebb sikítás is elhagyja a száját. Először nem vesz észre senkit sem, ezért értetlenül áll a dolog előtt és elkönyveli magát őrültnek, majd mikor indulna meg újra, valaki ismét hozzáér, de most bőrdzsekije ujját ragadja meg. Soobin riadtan lepillant, és egy kislányt vesz észre, aki majdnem csípőcsontjáig ér. Rájött miért nem látta meg elsőre. A saját szintjén kereste az idegent. 

  – Oh, szia. – guggol le mosolyogva. Ekkor lesz figyelmes egy rongydarabra a kislány kezében, és az arcára pillantva látja meg a könnyeit hullani. Először nem tudja, hogy mit tegyen, majd inkább rákérdez. – Na…, ne sírj. – törli le a könnyeket óvatosan, miközben megragadja a kislány apró és szabad kezét. – Elmondod nekem, hogy mi történt? 

  – A… Apa, anya…, bá-tyus… – hüppög a világos barna hajú kislány. Hosszú lobonca két copfban összekötve lóg háta mögé. 

  – Történt valami a családban, vagy esetleg a családoddal? – néz kicsit aggódva Soobin. Ekkor a kislány a kezében szorongatott anyagot egyenesen maga elé emeli, a fiú pedig érdeklődően nézi azt. – Megnézhetem? – nyúl érte.

  – A… A bá-tyus azt mond-ta, hogy aki er… erre jön, az tudni fog-ja… – törli le mostmár ő a könnyeit ruhája ujjával. Soobin óvatosan széthajtja a hozzá kerülő anyagot, ami egy póló. És ő pontosan tudja, hogy kié. Azonnal kikerekednek szemei és felpattan álló helyzetbe.

  – Merre vannak? – kérdezi idegesen, mire a kislány rohanni kezd apró lábaival, Soobin pedig követi őt. Ekkor rájön, hogy így nem lesz jó, hisz két lépéssel utoléri, így gyorsan felkapja futtában a kislányt, aki innentől onnan navigálja Soobint.

  – Látod a nyakamnál azt a vezetéket? – lihegi. Utál mozogni, sosem tagadta, de ha a szükség kívánja, tud ő. A kislány helyesel, így Soobin folytatja. – Van rajta egy kis gomb. Nyomd meg, és addig ne engedd el, amíg nem mondom azt. Ez fontos. – mondja határozottan, a kislány pedig úgy tesz. – Aki tud, jöjjön! A rakparton hagytam valamit, onnan tudni fogjátok, hova jöjjetek. Ez vörös kód!! – kiabálja a végét, majd szól a kislánynak, aki elengedi a gombot. A cél közel van, de ehhez szüksége lesz segítségre. Egyedül kevés hozzá.

  Mindeközben Yeonjun és Yunseo még mindig ugyanott vannak, ahová mentek. Annyi különbséggel, hogy Yeonjun a földön feküdve vesz apró, mégis hosszú levegőket. Arcán jó pár sebhely, gyomra tartalma felfordulva, testét zúzódások borítják. Talán még az egyik bordája is eltört. Füle sípol, nem hall rendesen. Látása homályos, de azt még épp kiveszi, ahogy Yunseot Royal tartja vissza ruhájába harapva attól, hogy átmásszon a köteleken. Felrepedt száját megnyalva helyezi jobb kezét olyan pozícióba, ahonnan látszik, hogy neki feltett szándéka felkelni, ám ebben az oldalába nyilaló fájdalom megakadályozza, ahogy az is, hogy valaki visszanyomja a földre cipője talpával.

  – Milyen érzés? – hajol közelebb hozzá Taehyun, miközben még jobban belemélyeszti sarkát a földön fekvő oldalába, akiből egy szisszenés mellett pár köhögés is kiszakad. – Újra ott vagy, ahol akkor is, és mindig ott fogsz maradni. – vigyorog. Yeonjun szívesen visszaszólna, de nincs hozzá ereje. Zsibbadnak a végtagjai, teste nem úgy reagál, ahogy ő szeretné. Patakokban folyik le róla az izzadság, amitől közérzete még rosszabb. A bíró már rég lefújta a mérkőzést, de Taehyun számára itt még nincs vége semminek. Yeonjun viszont már nem bírja.