Játék [Kozume Kenma × Reader]

6. rész

Ha valaki most megkérdezné tőlem, hogy mi volt az első órán, valószínűleg azt válaszolnám, hogy nem tudom. Mert ez így is van. Végig Kenma, a kezemben tartott játéka, vagy a délután járt a fejemben. Teljesen kiiktatta a józan gondolkodásomat. Nem tudom, hogy miért viselkedem így folyamatosan. Lehetséges, hogy kezdek idegesítővé válni a környezetemben élők számára is, vagy akárki másnak. Megfogadtam már egy párszor, hogy próbálok változtatni és satöbbi, de eddig sosem jött össze. Ezért is nem teszek egy ilyen felesleges ígéretet magamnak.

- [Név]-chan! - állt meg előttem az osztályomba járó lányok egyike. A hangjától egy kicsit megrémültem és össze rezzenve néztem fel a szemébe. Mikor csengettek ki vajon? Valami ilyesmit értettem az alatt, hogy nem figyelek... - Egy másodéves fiú téged keres. - adta a tudtomra azt, hogy miért is van a társaságomban. A szemeim kikerekedtek és az ajtó felé kaptam a fejemet. Nem láttam senkit, ezért csak gyorsan megköszöntem a lánynak, majd felpattantam és az emlegetett hely felé siettem. Tetsurou harmadéves, ő nem kereshet. A többiekkel nem vagyok olyan jóban. Akkor.... Akkor ez csak Kenma lehet. Ahogy ez a dolog az agyamig eljutott újra eluralkodott rajtam a lányos zavar és mindenféle olyan dolog aminek nem kellett volna.

Megérintettem a keretet és kinéztem a folyosóra. Az a személy állt a szemközti falnál, akire gondoltam. Szőkés haja kissé az arcába hullott és oldalra nézve figyelt valamit. Még nem látott meg, ezért gondoltam meglepem egy kicsit. Oda ugrottam elé és hatalmas mosolyra húztam a számat, miközben ő látványosan megijedt tőlem. A kezeimet, amiben a kütyü volt, a hátam mögé tettem és továbbra is vigyorogva figyeltem az arcát.

- Szia Kenma! - köszöntem neki. Erre biccentett egy aprót, de nem mondott semmit. Lehet, hogy nem tudott, vagy pedig még mindig a sokk alatt állt. - Miért nem jöttél be? Nem esznek meg. - incselkedtem vele egy kicsit, mire egy picit mintha durcássan fújta volna fel az arcát, de csak egy pillanat volt az egész.

- Be akartam menni... Csak amikor körül néztem valaki megkérdezte, hogy kit keresek. - gondolhattam volna, hogy nem ő ment oda szólni valakinek. Olyan fejet vágott mintha még szeretne valamit, nekem pedig ekkor koppant. Még mindig a kezembe van a féltett kincse. Egy újabb ördögi gondolatom támadt.

- Nem akarsz fogadni? - tettem fel a kérdést, mire furcsán nézett rám. - Ki kell bírnod ezt a napot... - ekkor elő húztam a hátam mögül az ott tartott dolgot. - enélkül! - emeltem feljebb. Egy ideig csöndben maradt és elgondolkozott a dolgon.

- És nekem ez mitől lenne nyereséges? - tette fel az igazán meghatározó kérdést. Igaz is, nem csak én szabhatom a feltételeket. Próbáltam kitalálni valamit, de semmi értelmes nem jutott az eszembe.

- Fogalmam sincs. Találj ki valamit, amit nekem kell majd megtennem. - dobtam fel az ötletet. Ahogy ezt kimondtam csend telepedett ránk. Ő is és én is elgondolkoztunk azon, hogy mi lehetne a fiú jutalma, ha nap végéig nem kapja vissza azt, amit elvettem tőle.

- Ha... Ha majd ott lesz az ideje megengedsz nekem valamit. - hajtotta le a fejét és motyogta el a kérését. Ez így elég homályos ajánlat, de túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy ne menjek bele.

- Oké, legyen. - nyújtottam ki felé a kezemet, hogy egy kézfogás legyen a pecsétje a dolognak. Feljebb emelte a fejét, így megláthattam az arcán végigfutó halvány pírt. Hogy lehet valaki ilyen aranyos te szent isten?! Habozott egy kicsit, de végül elfogadta a kezem és az övéit hozzá érintette. Meglepően nagy volt az enyémhez képest. Szinte teljesen el tudta volna takarni. Ahol megérintett bizsergés futott végig a testemen és hirtelen nagyon melegem lett. Ha tehettem volna egész nap ott álltam volna vele szemben és a kezét fogdostam volna. - Akkor ezt megbeszéltük. - szedtem össze magamat, miután nagyjából kihevertem a történteket. Meg akarom ölelni. Közelebb akarok hozzá lenni. Hiszen csak egy lépés van köztem és közte. Érzem az illatát. Egyetlen egy lépésre vagyok attól amit a világon a legjobban akarok, mégis túl messze. Miért nem volt még soha sem olyan lehetőségem amikor átölelhettem volna? Bár... Igazság szerint volt már egy pár. Az amikor megnyertek egy meccset, a szülinapja, vagy akármi más ilyesmi. Lett volna rá alkalmam, de sosem mertem ezt megtenni. Max hülyének néznek és még azt sem várhatom el, hogy viszonozza. Ha pedig nem teszi az úgy elég gáz lenne. Nem jó ez így! El kell terelnem valamivel a gondolataimat, mert be fogok kattanni. Mondjuk ez lehet, hogy már megtörtént, de akkor pedig nem szükséges tovább fokozni. - Mit kell majd megengednem? - kérdeztem rá, mivel az is érdekelt, nem csak a fiú maga. A kérdésem úgy tűnik, hogy hirtelen érte, mert kissé nagyobbra nőtt a szeme és minthogyha zavarban is lett volna. Oké, valójában rák vörösre váltott a feje. Ez pedig kicsit sem volt normális reakció tőle. Egyre értetlenebbül kezdtem vizsgálni az arcát.

- M-mondtam, hogy majd csak akkor ha... Ha ott lesz az ideje. - nézett férre és dadogta el a választ. - Me-mennem kell. - azzal fogta magát és megfordult, majd amilyen gyorsan csak tudott eltűnt az egyik elágazásnál.

- Kenma?

😸

Hát... Én komolyan azt hittem, hogy nem írom meg, pedig megígértem ^^"

DE! itt van, úgyhogy betartottam a szavam, mert szeretlek titeket! UwU ♥️