Játék [Kozume Kenma × Reader]

22. rész

Amint meghallottam Tetsurou szórakozott hangját már tudtam, hogy mi fog rám várni. Azonban a remény hal meg utoljára, tehát a biztonság kedvéért feltettem neki egy kérdést.

- Mit szeretnél? - kiabáltam vissza és már éppen terveztem levenni magamról Kenma pulcsiát, ami azóta is rajtam van, de nem volt rá lehetőségem, mert drágalátos testvérem kivágta a szobám ajtaját és szórakozott vigyorral nézett körbe, majd a tekintete megállapodott rajtam. A vigyora még nagyobbra nőtt, mire az én fejem ezzel szabályosan kezdett egyre vörösebb árnyalatot felvenni.

- Ezek szerint tényleg levetkőztetted. - dölt neki az ajtó keretnek, míg én próbáltam össze szedni a maradék lélekjelenlétemet. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen rámenős vagy húgi. - húzta tovább az agyamat, de szinte még csak felfogni sem volt időm a szavak jelentését, már nyitotta újra a száját. - Na és mo-- úgy éreztem nem lenne szerencsés ha ezt tovább hallgatnám.

- Tetsurou csak fogd már be! - dörrentem rá, továbbra is zavart arccal. - Ha valami értelmeset is szeretnél mondani akkor tedd meg, de ezzel kérlek hagyj békén. - nem tudom, hogy most miért érintett érzékenyebben ez a téma mint máskor, de nagyon nem vágytam a testvérem társasagára. Max ha lány lenne. Hiszen akkor meg tudnám vele beszélni, de így? Ahhoz nagyon ért, hogy piszkálni tudjon, de segíteni nem igazán hajlandó.

- Csinálsz vacsit? - érdeklődött. Habár kérdést tett fel, valójában kijelentésnek hangzott. Egy aprót sóhajtottam, majd egy hasonló mosolyra húztam az ajkaimat.

- Pusztulj éhen. - mondtam neki angyalian, de azért elindultam az ajtó felé, hogy össze üssek valami harapni valót magunknak.

- Én is így gondoltam. - nyugtázta elégedetten, ahogy lesétáltam a lépcsőn, egyenesen a konyhába.

Másnap reggel iskolába menet is folytatódtak Tetsurou kis csípkelődései, amit egy idő után már egyáltalán nem vettem figyelembe. Ha valaki születésétől kezdve össze van zárva egy ilyen személlyel egy idő után megtanulja kezelni a dolgokat. Persze ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem tud majd kihozni a sodromból, vagy ilyenek. Egyszerűen csak nem leszek annyi ideig mérges miatta, hanem a csodálatos "egyik fülemen be, a másikon ki" módszert alkalmazom.

- Ott jön a pasid. - bökte meg a vállamat a mellettem jövő testvérem, mert valószínűleg észre vette, hogy egy jó ideje már nem is arra figyelek amit mond. Elsőnek ezt a mondatot sem akartam figyelembe venni, aztán leesett, hogy mit is jelent. Felkaptam a fejemet és körbe néztem az utcán. Arra számítottam, hogy csak szivat és már készültem is neki megjegyezni az utolsó szóra vonatkozó gondjaimat, de nem jött ki egy hang se a torkomon. Kenma éppen akkor lépkedett át a zebrán, ami az ő utcájából arra az útra vezet, ahol mi is sétálunk éppen.

Nem tudtam, hogy mit is kéne most csinálnom. A kezem izzadni kezdett, a szívem kalapált és hirtelen elfogott a boldogság és a félelem egyvelege, ami miatt különös rosszullét tört rám. Miért kellett nekem iskolába jönnöm? Miért nem maradtam otthon? Mit kéne csinálnom? Köszönjek neki és semmi más? Várjam meg míg ő csinál valamit? Vajon meg fog csókolni? Tetsu előtt?! Azt hiszem a pánikroham tökéletes kifejezés lenne a mostani állapotomra... A helyzeten az sem segített túlzottan, amikor láttam, hogy a szőkített hajú is zavarba jött attól, hogy csak rám nézett. Szokásához híven a bátyám nem zavartatta magát, csak köszöntötte legjobb haverját, majd vigyorogva nézte, hogy mik lesznek a fejlemények. Rettentően kellemetlenül éreztem magamat és egyáltalán nem tudtam eldönteni, hogy mi is lenne most a helyes lépés. Így csak álltam egyhelyben és az előttem lévő két fiú közül az alacsonyabbat bámultam vörös arccal.

- Sz-szia! - nyögtem ki végül egy kis mosoly mellett, mert már nem bírtam tovább a kínos csendet. És ekkor megint vártam. Minden egyes másodperc egy órának tűnt és hiába nem telt még el egyetlen perc sem, olyan volt mintha már tíz éve itt állnék tehetetlenül. Szerettem volna ha végre történik valami, de féltem is attól ami rám vár. Mi van ha elszúrok valamit? Egyáltalán ezt el lehet rontani?

Addig addig tanakodtam ezen, amíg észre nem vettem, hogy a fiú elém lépett. Az illatát megérezve azonnal felkaptam a fejemet. Haja néhol kócosan lógott, szeme enyhén csillogott az arca pedig halvány rózsaszín színben pompázott. A pót melegítő felsőjét vette fel, épp úgy mint Tetsurou, hiszen már a reggeli edzéshez öltöztek, hogy azzal ne kelljen már szenvedni és olyan korán bemenni az iskolába.

Óvatosan zárta körém a karjait és gyengéden húzott magához. A fejem a mellkasának ütközött és még erőteljesebben éreztem rajta a saját illatát, a férfi dezodorét és a samponét, aminek keveréke azonnal elbódított és már azt sem tudtam eldönteni, hogy fiú vagyok e, vagy pedig lány. A kezemet ösztönösen köré fontam és úgy bújtam még közelebb hozzá.

Nagyon jól esett az érintése és az igazat megvallva nem is értem, hogy mitől féltem ennyire. Sokkal könnyebb az egész, mint gondoltam volna. A szívem még mindig őrülten zakatol ugyan és a fejem is vörös, de nem tudom leplezni azt, hogy milyen boldog is vagyok jelen pillanatban. Megmagyarázhatatlan érzés az, hogy az általam szeretett fiú tart a karjaiban és hallhatom az apró szuszogásait és érezhetem a testéből áradó megnyugtató melegséget.

Ezeket a dolgokat látva ki gondolná, hogy egy ilyen aranyos fiú is el tud rontani valamit egy kapcsolatban? Senki igaz? Pedig nagyon is lehetséges...

😸

Ha ebben a részben esetleg több hiba lenne akkor bocsánat, csak a mamám folyamatosan beszélt hozzám és ezért nem tudtam leelenőrizni.