Játék [Kozume Kenma × Reader]

20. rész

Kezem lábam remegett és alig bírtam felfogni, hogy mi is történt most. Komolyan kimondtam? Komolyan kimondta? Komolyan csókolóztunk?

Vízhangzott a fejemben számtalan kérdés. Azonban mégsem tettem fel őket senkinek. Csak a fejemet a fiú vállára hajtottam és csendben hallgattam a szuszogását, valamint a gombok halk, de mégis gyors kattogását. Lehetetlenül lehetséges helyzetben vagyok most. Főleg, hogy olyan nem is létezik. Ugye? Be kell vallanom egy kicsit megijeszt ennek az egésznek a tudata, mégsem akarom, hogy bárki felébresszen az álmomból, ahhoz túlontúl jó. Kenma testének melege és az apró levegő vételei, vagy az amikor egyszer kétszer megrándultak az izmai egy csata közben, mind mind kellemesen hatott rám. Nem tudtam rávenni magamat, hogy húzódjak férre, pedig lehet, hogy neki így kényelmetlen volt a játék.

- Kenma. - mondtam ki halkan a fiú nevét, mégis őrülten hangosnak hatott. Még alig telt el tíz perc a csók után és a bűvös szeretlek szócska kimondása után. Mégis többnek tűnt. Mintha mindig is így ültem volna, a fiúnak dölve, teljesen gondtalanul. - Nem zavar? - kérdeztem rá, továbbra is halkan. Erre értetlenül pillantott rám. Ekkor tudatosult bennem, hogy nem egészen átlátható dolgot kérdeztem. - Mármint... Nem zavar a játékban, hogy rajtad fekszem? - tettem fel egy kicsit zavartan a kérdést, ugyanis ez egy nem éppen mindennapi mondat volt kettőnk között. Sőt pár hónappal ez előtt elképzelni sem mertem volna, hogy valaha ezt ki fogom mondani. Egyszerre volt nagyon is zavarba ejtő és tett rettentően boldoggá.

- ... N-nem zavarsz... - ahogy láttam és hallottam ő is eléggé zavarba jött ettől. Most legszívesebben rávetném magamat és össze vissza ölelgetném, addig ameddig valamelyikünk ki nem fogy a szuszból. Bár nem hiszem, hogy ő ezt annyira díjazná a természetéből adódóan. Mosolyra görbült a szám és még közelebb húzódtam a fiúhoz. Egy kicsit furcsa volt, hogy ő nem cselekedett hasonlóan, vagy nem ölelt át, de legalább nem húzódott férre, mint ahogy azt eddig csinálta.

Igazából a szó szoros értelmében nem történt semmi más amíg Kenma fent volt a szobámba. Néha váltottunk pár szót, de ezen kívül mind a ketten a tévé képernyőjét bámultuk. A másik "roppant mozgalmas" cselekedet az volt, hogy a fiú levette a pulcsiát, mert melege volt. Ekkor történt, hogy én majdnem tizenöt percig szemeztem a piros anyaggal anélkül, hogy bármit is tettem volna vele. A tekintetemet azonban nem tudtam róla elszakítani és megmagyarázhatatlan késztetést éreztem rá, hogy megfogjam és elkobozzam.

Végül nem bírtam tovább és felegyensedtem, így már nem a fiú testén nyugtattam a fejemet. Sikerült kiválasztanom a lehető legrosszabb pillanatot, ugyanis Kenma ép a játék betöltésére várt, így nyomon követte a szemével az összes cselekedetemet. Lassan előre nyújtottam a kezemet és ujjaimat össze zártam a puha anyag körül. Az ölembe húztam, de nem mertem látványosan ölelgetni, vagy magamba szívni az illatát. A szőke hajú eleinte furcsa pillantásokkal méregetett, mire én is őt kezdtem el bámulni.

- Enyém... - motyogtam halkan és mostmár bátrabban húztam magamhoz. Erre olyan történt amire egyáltalán nem számítottam. Kenma ugyan elpirult és lehajtotta a fejét, de mintha halkan elnevette volna magát. Döbbenten figyeltem ahogy a válla rászkódott. Hogy a jó istenben tud valaki ilyen aranyosan nevetni?! Az arcomra pír szökött, a szám pedig halvány mosolyra görbült. Elképzelni sem tudtam volna, hogy valaha is ki tudok majd váltani belőle akár egy ehhez hasonló reakciót is.

Felnézett, a száján egy nagyon apró és halvány mosoly látszott. Nem válaszolt, de nem is vette el tőlem a ruha darabot. Nem sokáig vártam vele, míg újra a vállára hajtottam a fejemet, ujjaimmal pedig a pulcsit piszkáltam.

Még, hogy Kenma el akarta venni tőle a pulcsit? Hát persze, hogy nem. Sőt, nagyon is aranyosnak találta azt ahogy magához húzza és bátortalnul magához öleli. Nem bírta vissza folytatni az apró kis nevetését. Muszáj volt megint rájönni arra, hogy rettentően aranyos a lány. A lány aki a barátnője. Igaz, ezt már nem kérdezte meg tőle, mert addigra teljesen elszállt az összes lélekjelenléte. De reménykedett benne, hogy ezek után már biztossá vált a dolog. Valamiért arra számított, hogy a lány vissza fogja őt utasítani. Felkészült rá, de mégsem történt meg. Ez pedig elérte nála a kisebb sokkos állapotot, ezért képtelen volt megszólalni. Szereti őt? Miért? Ez az egy kis miért lebegett a fejében, mert egyáltalán nem jutott eszébe semmi, ami miatt ő helyes lenne, vagy megnyerő személyiségű. Az ég világon semmi használhatót nem talált. Ahogy arra is keresi a magyarázatot, hogy [Név] miért üldögél itt mellett míg játszik és miért nem unta még meg? Miért nem tette szóvá? Hiszen másoknak ez unalmas lehet, a lány mégis itt volt vele.

És meg kell, hogy mondja: nem is bánja a közelségét egyáltalán. Jól esik neki és úgy érzi, hogy soha nem is akar innen felkelni és haza menni.

😸

Ez a rész valami csodálatos olyan szempontból, hogy eldöntöttem H írni akarok, de fogalmam nem volt, hogy mit.

Jóóó mondjuk én mindig így állok neki részeket írni, DE most minden tizedik mondat után néztem a sorokat és rendesen elgondolkoztam, hogy "mit is írok én most pontosan?".

Tehát remélem nem lett egy nagy katyvasz a rész ^^"""