Játék [Kozume Kenma × Reader]

14. rész

Újra eljött a pillanat, hogy feszült figyelemmel kövessem a szőke hajú fiú összes mozdulatát. Valami különös érzés kerített a hatalmába. Rettenetesen izgultam. Úgy érzem, hogy végre eljött a pillanat. Szentül hiszem, hogy most végre elárulja, hogy mit titkol. Most, hogy ilyen közel vagyok a célomhoz egy kicsit félek is. Hogy mitől azt nem tudom pontosan. Viszont a kíváncsiság és a tudás miatti vágy teljesen elnyomja.

Kenma abba az irányba fordította a fejét, amelyikbe az imént Tetsurou elrohant. Nem értettem, hogy miért teszi ezt. Az idióta bátyám már rég nem volt itt. Az igazat megvallva fogalmam sincsen, hogyan tudott így felszívódni. De... Mi van, ha az előttem álló pont azt akarta, hogy így legyen. Hogy ne legyen más a környéken, csak mi és a reggeli kihalt utcák csendje. Miért? Ez az egy szó nagyon sok mindenre volt fel nem tett és megválaszolatlan kérdés. Miért nem mondta el elsőnek, hogy mit kell tennem? Miért ment bele a dologba? Miért van zavarban? Miért akarja, hogy egyedül legyünk? Miért randizott velem? Miért ennyire nehéz ez az egész? A sok ezer kérdés belülről emésztett, de mégsem tettem fel egyiket sem. Továbbra is csendben vártam. Vártam azt, hogy történjen végre valami. Most, hogy bele gondolok szerintem soha az életben nem akartam még semmire megtudni a választ ennyire, mint most. Leírhatatlan, hogy mennyire szeretném tudni. Továbbra is csak figyeltem, semmi mást nem tettem. Kenma rám emelte a tekintetét. Arcán zavart pír futott végig, szeme most egyenesen az enyémbe nézett. Újra láttam. Ott volt az a különös kis fény, mint tegnap délután. Most viszont mintha erősebben égne. Rabul ejtett és vonzott magához egy ismeretlen eredetű dolog. Alig egy karnyújtásnyira álltam csak a fiútól. Nem tudom mi lett velem hirtelen, de úgy éreztem, hogy ez is nagy távolság. Még ennyire sem akarok tőle messze lenni. Csak közelebb, annyira amennyire csak lehet.

Ahogy ez a dolog átsuhant az agyamon, olyan volt, mintha a fiú kitalálta volna az összes érzésemet, ami bennem volt jelen pillanatban. Olyan gyorsan történt minden, hogy felfogni sem tudtam és már vége is volt. Alig volt pár kósza másodperc, míg közelebb hajolt és alig érezhetően egy lágy puszit adott az ajkaimra. Jóformán még annak sem lehetett nevezni. A fejem azonnal olyan vörös lett, hogy már szinte világítottam. A szívem olyan hangosan dübörgött a mellkasomban, hogy szinte megsüketültem tőle. A szám bizsergett az apró érintéstől, a testem pedig remegni kezdett. Kenma már nem rám nézett. Azt viszont még pont észre tudtam venni, hogy ő is pont ugyan olyan piros mint én.

Nem bírtam megmozdulni, sem pedig megszólalni. Ez... Ez vajon tényleg megtörtént? A fiú tenne ilyet egyáltalán? Ő.... Ő valóban még merne ilyet tenni? A kérdések szintén megválaszolatlanul maradva hulltak a többi közé. Szemeimet le sem vettem a festett szőke hajúról. Ő sem szólt semmit, de nem is kellett, mert így is az ő szavait hallottam a fülemben. Ha majd ott lesz az ideje megengedsz nekem valamit. Ezt mondta. Tisztán emlékszem. De akkor.... Erre értette? Arra amit most tett? Most volt itt az ideje? A fejem lassacskán kezdett teljesen megtelni, de ez sem gátolta meg az agyamat, hogy újabb és újabb dolgok költözzenek bele. Engem tényleg szájon puszilt Kenma? Kenma?!

A helyzet valahogy annyira természetellenes és számomra elképzelhetetlen volt, hogy még mindig lehetségesnek tartottam azt, hogy az egészet csak képzeltem. De hát minden olyan valóságos volt. A puha tincsei amik az arcomat csiklandozták. A meleg lehellete, ami most még közelebb volt hozzám mint tegnap. Az érintése és az illata. Ilyen összetett dolgot nem lehet képzelni ugye? Az viszont azt jelenti, hogy ez valóban megtörtént. De hiszen ez lehetetlen. Ő Kenma. Kenma nem....

A fiú nevének az ismételgetésén kívülnem telt tőlem többre. Mit is tehettem volna? Soha az életemben nem kerültem mégcsak hasonló helyzetbe sem. Ezt a pillanatot pedig hiába képzeltem el már számtalanszor, egyáltalán nem erre számítottam. Azt, hittem, hogy majd magához fog ölelni, én pedig átkarolom a nyakát. Ez lett volna az a bizonyos bűvös első csók. Bár... Végülis nem csókolt meg. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ez lesz. Hogyan is gondolhattam volna? Nem adott semmiféle jelzést sem, hogy ez valaha is bekövetkezhetne. Vajon az elejétől kezdve ezt tervezte? Nem hiszem, hogy most találta volna ki ilyen hirtelen. Igaz, hogy ezt sem néztem volna ki belőle, de a mostani elképzelésem már tényleg lehetetlen. Viszont így minden értelmet nyer. A zavara. Az időhúzás. A titkolózás. A randi, az, hogy megbízott bennem a játék kapcsán. Minden.... Minden össze függ, mégsem merem a helyükre illeszteni a darabokat. Nem akarok csalódni. Ha egy hónappal ez előtt elmeselnék nekem ezt a jelenetet akkor biztosan azt mondtam volna, hogy ha ez valaha is megtörténne akkor a fiú nyakába ugranék és csókot kezdemenyeznék. Ehelyett most csak egy helyben állok és folyamatosan kattogó aggyal, értetlen tekintettel meredek előre. Bármennyire is akarja bárki, egy ilyenre lehetetlen felkészülni. Most jöttem rá csak igazán, hogy mennyire is kezdő és gyámoltalan vagyok bármilyen ehhez kapcsolódó dologba.

- .... Sajnálom. - hallottam meg egy hangot, ami kétségkívül Kenmáé volt. Ez az egy szó elég volt ahhoz, hogy újra száz százalékosan arra koncentraljak ami körülöttem folyik. A hangja bűnbánóan és csalódottan hagyta el ajkait. A szívemet elfogta valami különös és rossz érzés. Nem akartam őt szomorúnak látni, de mégsem voltam képes a szó valódi jelentését felfogni. Amikor megtaláltam a hangomat csak egyetlen egy szót sikerült kipréselnem magamból, azonban így sem ismertem rá a hangomra. Vékony volt és szinte alig lehetett még csak suttogásnak nevezni.

- M-mi....?

😸