Játék [Kozume Kenma × Reader]

27. rész

A Kenmával töltött közös délutánom nagyon jól telt. Nem csináltunk semmi érdekeset sem, viszont nekem pont elég volt annyi, hogy ő van ott velem és nem más. Ez pedig bármennyire is klisésnek hangzik, akkor is így gondolom. Semmi másra nem vágytam, csak hogy közel legyen hozzám. Amikor pedig haza kísért és egy lágy, de mégis határozott csókkal búcsúzott el tőlem a kapuban, akkor egyenesen úgy éreztem, hogy össze esek a kellemes érzés miatt. Azonban amikor elvállt és végleg elköszöntünk a másiktól alig egy perc alatt olyan szintű hiányérzet támadt bennem, hogy szinte felemésztett belülről.

Csak az a gond, hogy ezzel én voltam az egyetlen aki így van...

A napok pontosan úgy folytatódtak ahogy mindig is. Reggel Tetsurouval indultam el az iskolába, út közben találkoztunk Kenmával, akivel ezek után összekulcsolt kézzel tettük meg a maradék távot a világ egyik legrosszabb helye felé: az iskolába. Nap közben néha oda mentem hozzájuk, hogy a szőkével tudjak tölteni egy kis időt, de a hetek leforgása alatt ő egyre kevesebbszer keresett engem. Amikor pedig oda mentem akkor sem volt olyan lelkes mint eleinte. Ugyan nem küldött el, vagy ment arrébb. Vagy éppenséggel nem mondta azt, hogy nem tetszik neki a közelségem. Csak... Csak egyáltalán nem mutatta jelét annak sem, hogy élvezné a társaságom. A kisebb bókok is elmaradtak amit eleinte kaptam. A csókok, amikbe szabályosan bele remegtem, már csak puszik maradtak. Szinte egy ölelésért is úgy kellett könyörögni. Amikor pedig átjött hozzám olyan volt, mintha csak azokért a nyamvadt játékokért jönne. De amikor én voltam ott nála akkor sem nézett fel szinte soha a képernyőről, hogy egy kicsit foglalkozzon velem.

Persze, előfordult, hogy az ölében ültem amikor játszott, de kezdtem úgy érezni, hogy most hiába lennék ott, vagy hiába dönteném a fejemet a vállára, mint régebben amikor minden kezdődött, nem érdekelné. Kezdem azt hinni, hogy csak akkor leszek érdekes a számára, ha ő akar valamit, akkor nem, amikor történetesen én is kérni szeretnék tőle valamit, vagy megtenni dolgokat. A kezdeti lelkesedésnek és odaadásnak már nyoma sem volt. Mintha megszűntem volna létezni a szemében. Ez a kis gondolat pedig egyre jobban érlelődött már bennem és a percek, órák és napok múlásával egyre fájdalmasabb lett. Hiszen én még mindig ugyan olyan érdekesnek tartom őt. Még mindig ugyan olyan szívesen vagyok a közelében. A sokasodó és rémisztő felfedezések és elméletek miatt a torkomban szorító érzés keletkezett a kitörni készülő könnyek miatt. Nem szeretném, hogy megtörténjen a legrosszabb, sőt még gondolni sem merek rá. Szeretem a kellemes illatát, a halk és megnyugtató hangját, a finom érintéseit és sejmes haját, amit otthon néha felköt kissé, ami eszméletlenül jól áll neki és sose tudom megállni, hogy ne nyúljak hozzá.

Most is ez van. A kellemetlen és zavaró érzés amit a mellkasomban érzek eltörpült a vágy mellett, miszerint az előttem üldögélő és teljesen játékba feletkezett fiú szőkés tincseihez érjek. Már maga a takarója illata, amin már több mint egy órája fetrengek, kellemes és bódító érzés hatalmába kerít. De az sokkal de sokkal csápítóbb, hogy egyenesen Kenma mellől érezhessem ugyanezeket az érzéseket. Óvatosan és észrevétlenül csúsztam közelebb az ágy széléhez, majd előre nyújtottam a kezemet és finoman a pelyhes szálakhoz értem. Egy pillanatra össze rezzent, amin muszáj volt elmosolyodnom, de utánna teljesen nyugodtan folytatta tovább a démonok öldöklését, miközben én az aranyos fürtökkel való játéknak szenteltem az összes figyelmemet. Közben azonban nem tudtam megállni, hogy ne kezdjek el beszélni.

- Amúúúgy... - nyújtottam el egy kissé a szót, miközben ujjaimmal végig szántottam a haján. - Azon gondolkoztam, hogy egyszer elmehetnénk abba a vidámparkba. Tudom, hogy nem szereted az ilyen helyeket, de van elvileg játék terem is. Na meg persze ott a vattacukor és a sok másik finomság. Bár engem most leginkább a/az [ottani kedvenc játék] érdekel leginkább. Szeretném ha kipróbálnád velem! Aztán felőlem mehetünk keríteni neked valami izgalmas játékot is! - kezdtem bele az alkudozásba. - Szóval csak nem lehet olyan rossz! - bíztattam a fiút, aki azonban semmi jelét nem adta annak, hogy bármit is felfogott volna a magyarázásomból. - Figyelsz te rám? - hajoltam előrébb. Vártam egy kicsit. Még mindig semmi. Beharaptam az ajkaimat, miközben a kusza gondolataim újra bekúsztak a fejembe és egyre csak azt szajkózták, hogy talán már nem is szeret engem. Talán már rámunt. Talán... Talán... - Kenma! - szóltam végül hangosabban, ezzel elérve azt, hogy a megszólított vissza térjen a valóságba, nekem pedig ne kelljen tovább a szívbe markoló elméleteimet gyártanom.

- Mi az? - kérdezte, mire azt hittem döbbenetemben leesek az ágyról. Mi az? Mi az, hogy "mi az"? Áhh tudod mit? Semmi. Csak úgy körülbelül egy perce magyarázok neked arról, hogy valahova szeretnék veled elmenni kettesben, de igazán ne zavartasd magadat. Tényleg....

Úgy éreztem, hogy a kitörni készülő hiszti rohamomat inkább nem kéne hangosan megosztani a világgal és egyben Kenmával, ezért vettem egy mélyebb levegőt és próbáltam valami értelmeset kinyögni, amivel elfedhetem azt, hogy mennyire is rosszul esik az, hogy ilyen dolgokkal még alá is támasztja a hülye elméleteimet. - Örülnék ha figyelnél rám! - a "vissza fogom magamat, hogy ne tudja meg, hogy éppen a kiakadás határait súrolom" terv éppen ebben a pillanatban dölt romba. Hiába akartam újra elismételni az iménti dolgokat, akaratom ellenére bukott ki belőlem ez az egy, kissé ideges mondat.

Kenma megállította a játékot és nem kicsit volt értetlen az arca amikor rám nézett. Zavartan és kellemetlenül pillantottam oldalra. Ugyan nem volt sértő, vagy bántó amit mondtam, de soha nem szóltam még hozzá mérgesen és soha nem is emeltem még meg rá a hangomat. Bűntudatom lett, de mégis úgy éreztem jogos volt minden egyes kis szó amit az imént kiejtettem a számon. Tényleg rettentően örülnék neki ha figyelne rám.

- Sajnálom... - kért bocsánatot, ami miatt legszívesebben arcon csaptam volna magamat. Miért beszéltem így vele? És miért érzem úgy magamat mintha én lennék a rossz? Pedig az ő hibája... Mégis én érzem úgy magam, mint aki ezzel a világ leghatalmasabb bűnét követte volna el.

- Én csak... - próbáltam bocsánatot kérni, de ekkor egy újabb dolog futott át az agyamon. Ha változtatni szeretnék a jelenlegi helyzetemen akkor azért tennem is kell valamit. Ha itt és most neki állok bocsánatot kérni és magyarázkodni akkor nem fog változni semmi és csak újra bele fogok rohanni ebbe a csapdába. Végülis... Napok óta bennem van ez az érzés és annyiszor megfogalmaztam magamban az egész párbeszédet több féle módon is, hogy csak nem lehet olyan nehéz a való életben is végig csinálni ezt. A szívem kalapált az izgalomtól és a félelemtől, de egy mély és szaggatott levegővétel után szólásra nyitottam a számat. Most, vagy soha! - Miért vagy mostanában ilyen furcsa? - tettem fel a kérdést, mire az előttem lévő arca az eddiginél is jobban értetlenné vált.

- .... Furcsa?

😸

Jejj végre haladok a sztorival! Meg szépen lassan elérkezünk ahhoz a bizonyos ponthoz is :3