Egy történettel kezdődött

14. Egy mesebeli hely

Amikor kicsöngettek irodalom óráról, amin most Dani felelt vagyis inkább csak próbálkozott (pedig én tanultam vele esküszöm), de szerencsére egy hármast sikerült összehoznia.

A fiúkkal már kifelé sétáltunk az épületből és amint kiléptünk a kissé felhős tavaszi napsütésbe egy pillanatra elvakított a fény az iskola termi világítása után. Viszont amint visszanyertem a látásom rögtön kiszúrtam a kapu mellett álló Dávidot. Szinte azonnal átfutott az agyamon a gondolat, hogy odafutok hozzá és megölelem, azonban a mai suliújságos eset után nem akartam, hogy képeket is mellékeljenek Laura emberei a történetem mellé szóval inkább csak normál tempóban kisétáltunk az iskola kapuján és kicsit arébb sétálva pár métert szorosan megöleltem a barátomat és mélyen magamba szívtam az illatát. Majd Bálint aztán Dani is lepacsiztak vele, amit Dani részéről elég jó előjelnek vettem.

- Nem mintha bajom lenne vele, de mért jöttünk arrébb? Csak nem szégyelsz? - kérdezte félmosolyra húzva a száját Dávid.

- Ugyan dehogy, ha kettőnk közül valaki csúnya az csak én lehetek. - válaszoltam.

- Remélem, leszoktatod erről, ugyanis láthatod, hogy néha napján kijön az önbizalomhiánya.- szólalt meg rögtön Bálint.

- Már rajta van a listán.- kacsintott rám egyet.

- Helyes.- mosolyodott el Dani is. - És Dávid... figyelj. Tudom, hogy rosszul indítottam. De mi lenne ha elfelejtenénk és elölről kezdenénk?

- Persze,haver. El van felejtve.- bólintott Dávid vidáman.

- Csak ígérd meg, hogy vigyázol Zsófira. Nem minden napi kincs.- mondta Dani rám emelve a tekintetét, amin kissé meghatódva mosolyogtam vissza rá.

- Efelől nyugodt lehetsz, barátom. Ezt már akkor tudtam mikor még nem is láttam. - válaszolta átölelve a derekamat Dávid.

- Na jó, szerintem elég lesz, ha nem szeretnétek, hogy sírjak.- mondtam nevetve, hogy ki ne csorduljanak a könnyeim, de egy csepp így is utat tört magának a szememből és végigfolyt az arcomon.

- Egy hét múlva lesz a nagy meccsem, és szeretettel várlak rá titeket. - mondta még Dani.

- Én mindenképpen megyek, megígértem. Dávid?

- Ott leszek.- válaszolta a kezemet fogó fiú.

- Hát akkor holnap találkozunk, menjetek csak.- mondta a két fiú, azzal elindultak haza.

Mi pedig elindultunk...és ekkor jöttem rá, hogy igazából fogalmam sincsen hova ugyanis Dávid a kezemet fogva vezetett.

- Na és hova megyünk?- érdeklődtem vidáman.

- Hát gondoltam beülhetnénk valahova dumálni.- válaszolta titokzatosan mosolyogva.

- Igen? És hol lesz az a valahol?- folytattam.

- Meglátjuk.- mondta somolyogva és csak magabiztosan lépdelt mellettem biztonságot adóan fogva a kezemet.

Körülbelül 10 perce mehettünk csendben egymás mellett. Amikor pedig befordultunk egy csoda szép fákkal körbevett varázslatos utcába aminél szebbet még életemben nem láttam, Dávid hirtelen megpördített és befogta a szememet.

- Héj, mit csinálsz? - kérdeztem hirtelen.

- Bízol bennem? - kérdezte.

- Persze, hogy bízom.

- Akkor csak nyugi. - mondta, majd tovább haladtunk aztán felléptünk egy kis lépcsőn és hallottam, ahogy kinyit egy ajtót és megszólal az ajtó csengő, majd beléptünk az orromat pedig szinte azonnal megcsapta a kávé és a fahéj illata.