Gondolatok az írásról (és kapcsolódó témákról)

A lány, aki mangaka lett és a másik, aki nem

(A cikket eredetileg 2019. július 12-én tettem közzé. Ez nem is az írásról szól, hanem egy másik hobbiról, amit kamaszként űztem. De a lényeg a hozzáállásban van.)

11-12 éve, még gimiben manga rajzolásába fogtam. Mindig is rajzoltam a történeteim mellé, már egészen kicsi koromtól, és mivel amúgy is animés korszakomat éltem, az ötletet meg láttam másoknál az interneten, hát kipróbáltam én is.

Talán Seny is az ötletadók közt volt, talán rá később bukkantam – Fruzsin keresztül, akiről lent még megtudtok valamit -, mindenesetre barátkoztam hasonló érdeklődésűekkel, miközben én is elkezdtem feltölteni az oldalakat g-portálra. Így ismerkedtem meg a tőlem több száz kilométerre lakó, korombeli lánnyal, aki szintén képregényrajzolással töltötte a szabad (meg a többi) idejét.

Hogy a címadók közül melyik lány vagyok én, arról árulkodik az az apróság, hogy most nem egy mangás blogon jártok. 🙂 Néha, ha épp kedvem támad, előveszem a ceruzát, ahogy a dizájnon is láthatjátok, de ennél távolabbra nem merészkedek.

Seny viszont, immár nickneve mellett valódi nevén is, Vörös Andrea Otíliaként az amerikai székhelyű Saturday AM-nél dolgozik, és a saját online magazinjukban történő rendszeres publikálás mellett két nyomtatásban kiadott kötettel büszkélkedhet.

Mangája, a Saigami I. kötete 2014-ben, II. kötete 2017-ben jelent meg angolul, majd nem sokkal később magyarul is elérhető lett mindkettő.

Mi lehetett a különbség köztünk?

Erre kapásból rá lehetne vágni, hogy ő jóval tehetségesebb volt nálam. De hogy valóban így van-e, abban nem vagyok biztos. (Megkérdeztem Senyt, ő sem. 😀 ) Ugyanis egyikünk sem volt fakezű rajzos, viszont nem is volt kiemelkedő. Általánosban mindketten jártunk rajzszakkörre, de más képzésen nem vettünk részt.

Nekem is mondogatták már, tanár is, hogy érdemes lenne ilyesmivel foglalkoznom, de hogy igazuk lenne-e, azt már nem tudjuk meg. Seny viszont tett lépést ebbe az irányba, jelentkezett a pécsi Művészeti Középiskolába, de nem vették fel, mondván, az ott "nem pokémon szakkör".

Adottságra persze szüksége volt, ritkán készül olvasmányos manga pálciaemberek főszereplésével, de nem ő volt az egyetlen kamaszlány, aki meghaladta ezt a szintet.

Nagyon sok múlik azon is, milyen háttér van az ember mögött. Talán őt jobban biztatták, jobban mögötte álltak? Erről szó sincs. Sőt, biztos vagyok benne, hogy az én családom támogatóbb volt, és egészen jól elviselték a kamaszos dolgaimat. Neki voltak a közvetlen baráti társaságában is olyanok, akiket szintén lekötött a mangák, animék világa, s bár nekem a környezetemben nem voltak ilyen emberek, megkerestem őket az interneten.

Anyagilag se lógott ki egyikünk a másik mellől. Senynek se volt gond venni egy B2-es ceruzát, egy tűfilcet meg egy rajztömböt – ennyi bőven elég volt, hogy el tudjunk kezdeni mangát rajzolni -, de nem volt gazdag családja, hogy szuper eszközöket vásárolhasson, ahogy nálam is ez volt a helyzet.

Persze, a háttér mindkettőnk esetében árnyaltabb, de hát személyenként lebontva az embereket, senkire se lehet ráhúzni, hogy ő az átlagosság mintapéldája. Mindkettőnknek volt, amiben könnyebb volt a helyzete a másikhoz vagy "a többiekhez" képest, és olyan is volt, amiben viszont nehézségeink akadtak, ahogy bizonyára sokatoknak. Szóval nem volt köztünk számottevő különbség.

Kapcsolata se volt egyikünknek sem komolyabb körökhöz. Mindketten vidéki kisvárosból származtunk, egy nagyobban végeztük a középiskolát, de mindkettőnknek volt internete, így ami ott elérhető volt, ahhoz bármelyikünk hozzájuthatott. Aki akart.