𝑆𝒉𝑎𝑑𝑜𝑤

𝕂𝕖𝕘𝕪𝕖𝕥𝕝𝕖𝕟𝕤𝕖́𝕘

- Mit is kellene tennem? - kérdeztem meg újra amikor egy alvó hajléktalan előtt álltunk.

- Ő lehetne az új vásárlónk. Adj el neki anyagot. -

- Dehát nincs pénze. - ráztam a fejem értetlenül.

- Pont ez a lényeg. - továbbra sem értve a helyzetet fordultam a kopaszhoz.

- A lényeg, hogy ha beakarsz kerülni a csapatba jól kell teljesítened. Tehát még egy csövest is rá kell venned arra, hogy fizessen. Mindegy mivel de fizesse ki az árat ennek itt. - két ujja közé csipet egy kis tasakot, amiben fehér volt. Egy vörös zászló és egy kutya volt rajta.

A tasakról a férfira néztem és a hajamba túrtam. Nem jó dolgot teszek most. Képes lennék valaha ezek után a kislányom szemébe nézni?

Igen. Két dolog történhet, ha nem teszed ezt most meg: elvszik tőled vagy utcára kerültök. - ordította a hang a fejemből.

Egyet kellett értenem a hangal. Mindenre képes lennék csak hogy mosolyogni lássam a kislányom és hogy a csodálatos férjemnek kevesebbet kelljen dolgoznia vagy egyáltalán semmit.

- Megteszem. - keserű íz folyt végig a nyelőcsövemen amikor kimondtam ezt a szót. Ingerülten vettem ki a kis tasakót a kezéből. Nincs többé vissza út, ha most ezt megteszem.

Körbe néztem az utcán, hogy át tudjak szaladni az úttesten.
A hold kifli formája világította be az eget a csillagokkal.

A túl oldalra néztem, ahol egy idős férfi remegő testel tekerte maga köré a szürke és koszos kabátját. Az ujjammal játszottam a kis tasakkal, amiben másnak az élete van.

Leguggoltam elé és a vállam mögött még hátra néztem. A két hülye az hüvelykujját tartotta felém biztatásként. Újra az otthontalanra néztem.

- Elnézését Uram! - megfogtam a felkarját és óvatosan megráztam. Nem reagált rá semmit csak tovább didergett. - Hé! - ingerültebben és hangosabban szólaltam meg.

Komótosan nyitotta ki szemeit. Megdöbbentőn igéző kék szemei voltak. Egy pillanat alatt úgy éreztem amikor rám nézett mintha a csontomba hatolt volna. Mintha tudná a múltam, jelenem és a jövőm.

- Uram? Régen szólítottak itt. - szórakozott magában. - Miben segíthetek? - köhögve fordult oldalra. Már azt hittem itt fog meghalni amikor végre elcsendesedett.

- Szeretne venni? - emeltem fel a zacskót. Fogalmam sincs hogyan kell árulni ezeket a szarokat de nem így az is biztos.

Szemeiben szórakozás villant arca viszont kőkemény és komor volt. Halvány mosoly bujkált szája szegletében és a téglának döntötte a fejét.

- Miért csinálja ezt magával Uram? - nem válaszoltam. Nem tudtam erre mit kellene. - A drog miatta csinálja? Maga is függő? Nem hiszem. Valami egész más van a háttérben... - tűnődött arcom fürkészve.

- Kell a pénz. - suttogtam megsemmisülten.

- Mihez kell a pénz? - csak némán lehajtott fejjel guggoltam előtte. - Ha nem mondja el nem tudok segíteni. -

- Van egy kislányom és egy férjem. Kell a pénz különben az utcára tesznek minket. Nem élhetnek úgy, mint egy koszos és büdös csöves! - mikor észre vettem mit mondtam már késő volt. A szavak elhagyták az ajkaimat és ezellen nem tudok már mit tenni.

Ő még is csak mosolyogva nyúlt a háta mögött lévő táskához. Egy kevés összeget nyomot a kezembe és elvette a tasakot.

Szavakba nem tudtam önteni mennyi minden zajlott le bennem egyszerre. Csak néztem őt miközben egy kövér könnycsepp folyt végig az arcomon.

- Menj fiam! És védd meg a családod. - óvatosan úgy, hogy a túloldalon állok ne vegyék észre letörölte a könnyemet és még egyszer rám mosolygott.

- Köszönöm... - észre sem vettem, hogy térdelek előtte.

Egy sebzett gyereknek érzem magam, aki visszakullogott az apja elé, hogy bevallja, ő törte el a féltve őrzött játékautót. De az apuka nem volt mérges. Csak megsimogatta a fia fejét és átkarolta a fülébe súgva: "Semmi sem számít amíg jól vagy."

Felálltam és megfordultam, hogy elinduljak és magára hagyjam az idős bácsit a sebzett kisgyerekkel, akivé váltam előtte. Rám kiáltott a másik kettő a túloldalon.

- Felkell szívnia! - aggódva néztem az úrra. Szemei játékosan csillogtak és a markába öntötte a port.

Idegesen rágtam a számat miközben azt néztem ahogyan elrendezi egy csíkba a szemcséket. Szemeimbe nézet. Aztán felszívta a port. Egy szem sem maradt.

Az úr nagyokat sóhajtozva dőlt hátra. Feltűnően izzadni kezdett. Már épp vettem volna elő a telefonom, hogy hívjam a mentőket amikor a másik kettő füttyentett, mint egy kutyának.
És ami a leghosszabb, hogy oda is siettem hozzájuk, mint egy talpnyaló.

A kezembe nyomtak egy köteg pénzt és vállon verve indultak meg a sötét éjszakába. A nevetésüktől visszhangot az egész utca.

Én pedig az idős emberre néztem. Aki rángatózott, habzó szájjal. Az útra léptem, hogy át menjek hozzá.
Az út közepén állva vettem észre, hogy többé nem mozdul a teste és kegyetlenül ridegül fekszik a földön.

Zsebre dugott kézzel álltamba testet bámulva, aki segített megmenteni a családom életét.

Egy autó fordult be az utcában. Én az út közepén álltam. Láttam ahogy felém száguld mégsem léptem hátra vagy előre. Csak álltam. A sofőr a dudára feküdt mégsem tudtam megmozdulni.

Egy részem meghalt abban a percben amikor az öregember nem mozdult többé...
És itt az ideje nekem is eltűnőm.