A megkínzott

13. fejezet

Másnap reggel a napsütésre ébredtem fel. Klaus mellkasán feküdtem, gondosan betakarva, a két karját pedig védelmezően tartotta a derekamon.

Lassan nyitogattam a szemeimet, miközben egy hatalmasat ásítottam. A következő pillanatban a hajamat simogatta az egyik hatalmas tenyere.

-Jó reggelt, tündérem. -mondta, és a hajamba puszilt.

-Jó reggelt. -mormogtam, miközben közelebb bújtam hozzá.

Nevetve karolt át, miközben felült velem, így már az ölében voltam. Egyikünkön sem volt még ruha.

-Örülnék, ha mindig így bújnál hozzám. -mondta, azzal a következő pillanatban megcsókolt.

Az egyik indok, amiért imádtam, hogy a csókja képes volt velem bármit elfelejtetni. Elég nehezen váltunk el egymástól, de sikerült. Kivirultan öltöztem fel, míg Klaus az ágyban fekve nézett engem.

-Tetszik amit látsz? -kérdeztem tőle, ő pedig mosolyogva megforgatta a szemét.

-Beszélnünk kéne. -jelentette ki, mire én neki háttal egy pillanatra megmerevedtem.

Őszintén, a mai napon nem volt a terveim között egy beszélgetés sem. Az ingemet gomboltam be továbbra is, majd a szemébe nem nézve válaszoltam neki.

-Pontosan tudod, mit érzek irántad. Klaus, a tettek embere vagyok, nem a szavaké.

-Igen, de én elsősorban nem erre gondoltam. -mondta óvatosan.

Az egész testem megfeszült. Már rég az elmém legmélyére temettem volna azokat az emlékeket, de nem hagyták.

Mindannyian ki akarták belőlem szedni, mi volt velem 10 éven keresztül. Egyelőre még próbálok visszatérni a megszokott rutinjaimhoz, de ennyi idő elteltével, már elfelejtettem őket. Magamat is megleptem a válaszommal.

-Rendben, reggeli után megbeszélhetjük mindenkivel, mi történt. -feleltem, majd egy szó nélkül az ebédlőbe siettem.

Még senki sem volt, így nyugodtan sétáltam körbe a megterített asztalt. A végén helyet foglaltam az asztalfőn, Klaussal szemben.

Talán ennyi maradt a régi énemből. Egy szék, amire senki sem ült az évek alatt. Legszívesebben meg nem történté tenném azt a 10 évet. A sok szenvedés, és egy kis reménysugár, a beletörődés, majd a halálvágy.

Nem tagadom, meg akartam halni. Úgy éreztem, nem tudok tovább úgy élni. Ezzel csak egy nagyobb szörnyeteget szabadítottak a világra. Sokat változtam, és reménykedni tudok, hogy nem gyűlölnek meg.

A gondolkodásomból a tömény mágia érzése ébresztett fel. Éreztem mindenkit külön-külön. Mindannyian helyet foglaltak az asztalnál.

Miután a bátyám is leült, neki láttunk a reggelinek. Pillanatokon belül sikerült magamat felhergelnem, amit nem akartam, hogy észrevegyenek, így zavartan lehajtottam a fejemet.

Remegő kézzel nyúltam az italom felé, ami már hetek óta nem csillapodott.

-Milyen volt az éjszakátok? -kérdezte Rebeka, mire felkaptam a fejemet.

Az arcom pírba borult, amit többen is észre vettek. Klaus csak vigyorogva sütötte le a szemét.

-Jól, bár most kicsit makacskodik. -jelentette ki, mire én felhúztam a szemöldökömet.

-Parancsolsz? -kérdeztem, miközben a villámat erősen szorítottam.

-Tudod pontosan, hogy miről beszélek.

-Te pedig, hogy nem szívesen beszélek erről! -mutattam felé dühösen.

A család többi tagja csak csöndben hallgatta a vitánkat.