ᴄʏʙᴇʀ ꜱᴇx ✓

27. ꜰᴇᴊᴇᴢᴇᴛ

ᴊᴇᴏɴɢɢᴜᴋ

Kiszakadni abból a pár órán át tartó buborékból, amiben Minsun-nal lehettem, kiábrándító. Arra a rövid időre megfeledkeztem a kötöttségeimről, a szabályokról. Illetve nem is megfeledkeztem, inkább nem törődtem velük. 

- Legalább szólhattál volna, hogy ennyit kimaradsz. Nem lehetett elérni se - Sejin nem olyan ideges, mint ahogy mutatja. Ez már csak formaság, egy éveken át tartó bevált rendszer miatti mű problémázás. 

- Ez így jött ki. Nem történt semmi olyan, amiért felelősségvállalás nehezedre az ügynökségre. 

Sejin megdörzsöli az orrnyergét, leül a székébe és az előtte heverő papírok rendezgetésébe kezd. Már a beszélgetés eleje óta érzem, igazán nem is miattam ideges. Van valami más oka a menedzserünk feszültségének és épp kapóra jöttem, hogy ezt kiadja magából. De még ő is tudja, nem én vagyok erre a megfelelő személy. 

- Legközelebb szólj, légyszíves. Egyel kevesebb dolog miatta kellene aggódnom és az nem utolsó szempont. 

- Miért, mi a többi? - tényleg érdekel, hiszen bizonyára bandán belül van valami. Ezekről általában azonnal tudunk, most viszont Sejin nem úgy néz ki, mint aki örömmel beszél róla. 

A kérdésemet figyelmen kívül is hagyja, belemerül az iratok átnézésébe és közben végig ott van az a gondterhes ránc a homlokán. Évek óta ismerem és ő is ismer engem. Jól tudom, mikor nehezedik nagy súly a vállaira, ez pont egy ilyen időszak. Miközben elköszönök és az ajtó felé veszem az irányt, fejben átgondolom a társaim jelenlegi helyzetét. Nem találok kivetnivalót, a legapróbb jeleket sem mutatják, hogy bármiféle problémájuk lenne. Ez a másik jó dolog közöttünk. Megbeszéljük egymással, ha valami nyomaszt minket. Vagyis, ez rám annyira nem jellemző az utóbbi időben, de egy ember zárkózottsága még nem zárja ki a többiek nyitottságát. Különben is, elég jó okom van rá. Minsun sem szeretné, ha a többiek tudnának róla, ez elég világossá vált számomra. Ő szinte olyan, mintha nem is létezhetne. 

Vissza térek a szobámba, levetkőzöm és egyből a fürdőszobába megyek, hogy lezuhanyozzak. A meleg víz ellazítja az izmaimat, jó hosszú ideig állok a vízsugár alatt. Többször eszembe jut Minsun. A kezeimet magam elé tartva felidézem, ahogy nemrég még a testét érinthettem. Bárhogyan is gondolja, szentül meg vagyok győződve arról, hogy igenis túljuthatunk ezeken a nehézségeken. Szeretném megérteni, megfejteni a benne lévő kérdéseket, eloszlatni a félelmeit és elérni, hogy megbízzon bennem. Ami ugyan tulajdonképpen már megtörtént, csakhogy nem minden értelemben. 

Óvatos voltam vele. A maradék önuralmam elég volt ahhoz, hogy ne vessem úgy rá magam, mint egy kiéhezett vadállat. Ahhoz mégis kevés volt, hogy teljes mértékben figyeljek rá. Fel kellett volna néznem rá, mikor a szám - végre valahára - a legcsodálatosabb, legérzékenyebb pontjához ért. Ott, pont ezért kellett volna megtennem és nem tettem. Mennyit számít egy apró pillantás? Rengeteget. 

Elzárom a vizet, a derekam köré tekerek egy törölközőt és kimegyek a szobába. A nap hátralévő részére alvást tervezek, na meg szeretnék beszélni Minsun-nal. Elvégre ez csak nem tiltott dolog náluk, legelőször is ő hívott. Örülnék, ha tudhatnám, mikor látom őt újra. Nem azért, hogy a megbeszélteket minél hamarabb beváltsuk, hanem mert pusztán az is boldoggá tesz, ha láthatom. 

- Tényleg megtörtént - morgom magamnak, mintegy hangos megerősítésként. Mert szükségem van rá, hogy egymagam is be tudjam vallani, mindenféle külső tényező, külső személy jelenléte nélkül. Anélkül, hogy Minsun hangja, látványa eltompítaná, vagy épp ellenkezőleg, túlságosan kiélesítené az érzékszerveimet. - Beleszerettem. 

Csodálatos. A szó szoros értelmében véve. És egy hang azt súgja, fájdalmas is lesz. Sose kívántam még ennyire, hogy tévedjek.

ʏᴏᴏɴɢɪ

Lehúzott redőny zárja ki a szobámból az összes világosságot. A szemem hozzá szokott a sötéthez, épp ezért egyre zavaróbb, hogy a kibaszott lámpa nem tud egy helyben maradni a plafonon. Miért ugrál egyik helyről a másikra?

Be vagyok lőve. 

Annak az idióta Minho-nak volt igaza, de sosem voltam az az ember, aki képes beismerni, ha hibázott. Ez persze itt, bandán belül más. Kell a látszat. Belül azonban szinte soha nem érzek megbánást. 

Megemeltem az adagot, mert úgy éreztem, a fejemben viaskodó gondolatok és a valóság olyan szinten válik összeegyeztethetetlenné, hogy azt normál adag mellett se tudnám elviselni. Így hát megdupláztam a csíkot, mire pedig feleszmélhettem volna...nos, nem voltam képes eszmélni. Abban a jóleső, felszabadító pillanatban az összes gondom elszállt, semmivé lettek, ahogy én is. Azonban lassan két óra elteltével a fejem kezd kitisztulni, bár a látásom és az elmém még hagyna némi kivetni valót maga után. Főleg, mert a lámpa még mindig kurvára mozog. Ide-oda, innen-onnan, fel és le...

Nem az erősségem a matek, de elég hamar kiszámolom, hogy a megmaradt anyag nem lesz elég a hét végéig. Tripláznom kellene, viszont már ismerem magam. Nem küzdök a nehézségekkel egy ideje, egyszerűen fogom magam és teszek ellene. A közelgő szóló albumom megjelenése piszkálja az idegeimet leginkább. Nem tökéletes, közel sem. Inkább botrányosan szarnak nevezném. Hol itt az igazság? Ülhetek éveket, hónapokat egy-egy album fölött, de fele annyi sikert sem hoznak, mint azt várnám ennyi belefektetett munka után. 

Felülök. Magamat is meglepem vele, a testem viszont jobban tudja, mire van szükségem. Oda megyek az asztalhoz - közben belerúgok a földön heverő fejhallgatómba-, egy mozdulattal lesöpröm a papírhalmot és bizonytalanul leülök a székbe. A gépem háttere fekete, szerencsére nem égeti ki a retinámat. Megnyitom az eddig elkészült zenék mappáját, szemügyre veszem a címeket. Unalmas, mindegyik. Semmitmondóak. Elindítom az egyiket, a dallam hallatán azonnal grimaszba torzul az arcom. Szemétbe való. 

Kijelölöm a mappát, egy jobb egér kattintással megnyitom a menüt és rányomok a törlésre. Aztán a Lomtárból is kitörlöm. A gépem mellett heverő pendrive-ot megfogom, elindulok vele a fürdőszoba felé. Nehezen tudok egyenesen menni, bal vállammal neki megyek az ajtónak, hangosan káromkodok. Nem mintha érzékelnék fizikai fájdalmat ilyenkor. Felnyitom a vécé fedelét és beledobom a pendrive-ot. Ne tedd! A következő pillanatban már el is tűnik a vízfolyam lezúdulása után. Nyoma sincs az albumnak.

Kitántorgok az ágyhoz, vissza fekszem ugyan abba a pozícióba, ahogy eredetileg is voltam. És következik a drog utóhatása. A keserű valóságba való visszatérés, a kínzó kiábrándulás és a tettek következményeinek felfogása. 

Üvöltenék. De nem teszem. Helyette megfogom a telefonom és kikeresem Minho számát. Utánpótlásra lesz szükségem. Főleg azután, ha ténylegesen realizálom, milyen esélyeim is vannak az album kiadására. Semmi. Nincs album, nincs megtérülő munka. Nincs elismerés, se öröm, se lehetőségek. Ezt hívják kiüresedésnek. Biztosan ez az. 

Hát, úgy tűnik én már évek óta üres vagyok. 

°°°

Olyan szinten vesz le a számvitel az életről, hogy hihetetlen. 

De Yoongi még annyira sincs a helyzetek magaslatán, mint én, szóval...