SzJG másképp

12

Reggeli nélkül léptem ki a házból. Cortez írt, hogy elaludt, nem tud értem jönni. Az égen az érzelmeimhez passzoló szürke felhők gyülekeztek. Felvettem a kapucnimat, majd lassan elindultam le az úton.

A sulihoz érve rákezdett az eső is, így nem lepődtem meg, amikor senki nem állt kint a lépcsőn. Belöktem magam előtt az ajtót, felmutattam a kártyámat, és az aulán átvágva indultam fel a lépcsőn. Elértem a termet, és beléptem a hangzavarba.
- Csá, Reni! - kiabálta túl Andris és Robi az ülöltő tévét. Csak intettem egyet faarccal, majd levágtam magam a székemre. A padra hajtottam a fejem, és megpróbáltam kizárni a külső zajokat; kicsiny sikerrel. Pár perc múlva bejött a tanár, a többiekel együtt. Corteztől kaptam egy bíztató vigyort, mire én is mosolyt erőltettem az arcomra.

A rossz közérzetem antiszociálissaggá nőtte ki magát harmadik óra közepére, amikor is bioszon a csoportos feladatba nem szóltam bele semmit, erre Baranyai tanárnő kioktatott. Nem tett jót, de legalább néha benyögtem egy-egy választ a kapott kérdésekre.
Negyedik óra után elállt az eső, így a többiek kimentek az udvarra. Én most bent maradtam, semmi kedvem nem volt emberek közé menni, és a lányok féltékeny pillantásait élvezni.

Végre elérkezett a várva várt hetedik óra. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy anyáékkal is ki kéne békülnöm. Elővettem a telefonom, és a pad alatt írtam anyának, hogy este beszéljük át a dolgozós témát. Szeretnék dolgozni, hogy legyen pénzem az egyetemre, de emiatt nem akarom elveszíteni a szüleimet. Majd jövőre elkezdem.
- Miss Rentai! What are you doing?(Mit csinálsz?) - lépett elém az angol tanár. - Give me your phone! (Add ide a telefonod!) - tartotta ki a kezét, mire csak megráztam a fejem. Az ajtóra mutatott. Vettem a lapot, és elindultam kifelé. A többiek elkerekedett szemmel nézték a jelenetet, majd mikor kint leültem a táskámmal, a tanár jelezte, hogy hazamehetek, beír egy igazolatlant. Nem nagyon örültem neki, a számat húzva intettem az ajtóból, majd lassan bandukolva indultam meg az otthonom felé. A nap kisütött, az utat kisebb pocsolyák foltozták. Az ég felé fordítottam az arcom, majd sietősebben haladtam tovább.

Megirtam a leckémet, és vártam, hátha anyáék hazaérnek előbb. Sajnos csalódnom kellett, ezért leültem tévézni, unalomüzésképpen. Kapcsolgattam a csatornákat, megálltam az AXN-en, de az akció sorozatok sem kötöttek le. Én kicsi Pónimat kezdtem nézni, ami azért valljuk be, az unalom utolsó fokozatat képzi, ha rólam van szó. Sóhajtva döntöttem hátra a fejem, és vártam. Mire? Ki tudja? Haj, anyával és apaval is ki kéne békülnöm... olyan csúnya voltam, hisz csak jót akarnak nekem! Eldöntöttem, hogy elmegyek egy cukraszdába, és veszek nekik sütit engesztelésképp.

Felálltam, kikapcsoltam a tévét, kiszedtem a pénzem majd kiléptem az őszi időbe. Séta közben néztem a lehulló leveleket, kopaszodó fákat. Az út meg mindig vizes volt, de sütött a nap. Ez az időjárás mindig kihozza belőlem a filozófust... Elhesegettem a hülye gondolataimat, majd folytattam az utamat.

A plázához érve mar úgy-ahogy jó kedvem volt, de ez azonnal visszaváltozott, amikor megláttam a barátaimat a mekiben. Én is épp oda akartam menni, ezt nem hiszem el! Nélkülem jöttek el... Virág, Cortez, Ricsi, Dave és még Kinga is, meg pár idegen. A barátom éppen egy lány vállát ölelte át. Odaléptem a pénztárhoz, és kértem egy hamburgert elvitelre, narancsos Cappy-t, és ket almaspitét elvitelre, majd miután megkaptam a rendelésemet, leraktam a pénzt és elindultam volna kifelé, amikor meghallottam Ricsi hangját.
- Csá Ren! Nem ülsz ide hozzánk? - kérdezte, én meg hülye lettem volna nemet mondani.
- Hello, ti itt? Hogy-hogy? - mosolyodtam el kényszeredetten.
- Hívtalak, csak nem vetted fel! - nézett rám Virág. Előhúztam a telefonom, ami a suli miatt még mindig repülőn volt.
- Le voltam némítva, bocsi... - nyugodtam meg egy kicsit. Nem akartam nélkülem eljönni, ez aranyos.
- Reni, bemutatom a gyönyörű Pannát, a csodaszép Vivit, Cassy-t és Ben-t. - mutatott végig az idegeneken Dave. Cassy volt az, akit Cortez szorongatott.
- Ne légy féltékeny, Cassy az unokatestvére Corteznek. - tette a vallamra kezét Ricsi, mikor a pillantásommal akartam megölni szegény lányt. - Látogatóba jöttek. - bólintottam, hogy értem.
- Nekem most mennem kell, még dolgom van, anyáék meg otthon várnak. - álltam fel, és meg sem várva a válaszukat, elindultam ki. Egyenesen a könyvesboltba mentem, miközben begyűrtem a kajákat a szatyromba.

Ahogy sétáltam a sorok között, egyszercsak valakivel összeütköztem.
- Jaj, bocsi! - szabadkoztam a fiúnak, aki elkezdte összeszedni a kezéből kieső könyveket.
- Semmi ba- - nézett fel ram, majd elakadt a mondatban. - Reni? - kérdezte. Lesokkolódtam. Hpnnan tudja a nevemet? Együtt jártunk általánosba talán? Vagy ah utcán ismerkedtünk meg? Egyaltalán ki ő?
- Ismerjük... egymást? - néztem rá félve.
- Tudhattam volna, hogy nem ismersz fel. - igazította meg szemüvegét, majd felállt. - Együtt jártunk általánosba, és folyton zaklattalak, őrülten szerelmes voltam beléd. Mostmar persze nem, de akkor egy percre sem tudtalak kiverni a fejemből.
- Aha, az jó... - bólogattam. Ez egy kicsit beteges... nem? - Elmondod a neved? - mintha csak egy gyerekből kellene kiszedni, komolyan...
- Ha eljössz velem sütizni! - csillantak fel barna szemei, mire csak félve bólintottam. Jesszus...

Végül a pláza egyik cukrászdájában ültünk le. Én egy linzert es egy forrócsokit, a fiú pedig egy kávét kért.
- Mesélj magadról! Hogyegy a gimi? - kérdezte izgatottan.
- Jól... a Szent Johannába járok, franciát tanulok, és négyes-ötös az átlagom.
- Ahogy az várható volt. Mindig nagyon okos voltál. - mondta mosolyogva. Hogy tud ennyit mosolyogni?
- Köszi... és neked? - kérdeztem vissza udvariasan.
- Oh, én nem vagyok olyan érdekes. Egy sima gimibe járok, kitűnő az átlagom, az osztálytársaim pedig nyominak néznek, és talán igazuk is van... - ezt is vigyorogva mondta.
- Nem, nincs! Biztos klassz srác vagy... - mosolyogtam rá bátorítóan.
- Köszönöm. Es hogy pont te mondod ezt... - nezett rám barna szemeivel.
- Mert? - kerdeztem értetlenül.
- Semmi, semmi... - legyintett zavartan. Okkéé...
- Na? Akkor elmondod a neved?
- Ha megadod a számod - ez a srac tényleg beteg. Nincs más valasztásom, igaz? Gyorsan lediktáltam neki, mire megcsörgetett. - Az pedig az én számom! - mosolygott egyre jobban, én meg mindig vártam a választ.

- Neményi Arnold, szolgálatodra!

Nagyon sok késéssel megérkeztem ezzel a résszel is. Irtóra sajnálom, hogy ennyit kellett várni, de most a szívemre téve a kezem megmondom, hogy nem kell februárig várni a következővel annak, aki még olvassa ezt a cuccot... ha egyáltalán van valaki.

A vélemenyeteket kommentben várom, közscsipuszcsi.

~Johi