ᴍʏ ᴛɪᴍᴇ

Ｐｒｏｌóｇｕｓ

¦🥀¦

Miután kiszálltam az autóból, futva szeltem át a maradék távolságot, hangos lépteim a parkba vezettek.

Az eső szemerkélt, a szemeim pedig a sötétben kutattak egy bizonyos személyt keresve.

A fekete alak a padon ült, én pedig a csokor rózsát erősen szorongatva a kezembe, lépdeltem közelebb hozzá.

Ami a szívembe szúrt az a bűntudat mardosó érzése volt, de lenyelve idegességemet sétáltam közelebb hozzá.

A sötét ám a hold fénye miatt fénylő lombok alatt nem esett annyira az eső, habár süvített a szél.

Mikor Jimin felemelte a fejét, csak akkor láttam meg, hogy arcát könnyek borítják, néhány helyen megszáradtak, de újabb könnyek gyűltek a látványomra.

A színpadi ruhámban voltam, nem volt időm átvenni a nagy sietségben.

Jimin kivörösödött szemei a szívembe martak, mert tudtam, hogy miattam ilyen, hogy ezt mind én okoztam. És mikor láttam rajta, hogy fáj neki, és miattam fáj.

Itt várt a hidegben, a sötétben, az esőben két órát rám, mikor megígértem neki, hogy itt leszek. Hogy itt leszek időben és elviszem vacsorázni.

De a dolgok elhúzódtak, a fellépés, a rajongók.

A rózsára néztem amit a kezembe szorongattam kissé felé nyújtva.

Azt mondta ez a kedvenc virága, mindig annyi rózsát kapott ahány hónapja együtt voltunk.

Ez most 12. 12 szál rózsával álltam előtte, de semmit nem ért, tudtam, hogy most aztán elrontottam.

De nem készültem fel arra, hogy mennyire is valójában.

Nem számoltam azzal, hogy mennyire, mennyire összetörtem a szívét ezzel.

Hozzámvágta a rózsát, a szirmok és a levelek a földre hullottak.

Kétségbe estem.

-Jimin... - nevét nehezen ejtettem ki.-Én nem-

-Szakítani akarok.-préselte ki a szavakat remegő ajkai között, én pedig elnémultam.

Csak dadogni tudtam volna, ezért inkább egy szót sem szóltam, miközben ő darabokra hullott előttem.

Sosem láttam még így ezelőtt, ilyen megbántottnak és ilyen csalódottnak.

Az eső rákezdett, a reszkető Jimin pedig csak suttogta a következő szavakat, amik engem is összetörtek.

-Köszönöm ezt az egy évet veled, de-szipogni kezdett-azt mondtad itt leszel időben, de késtél megint és tudod mindig késel. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, azt hittem el sem jössz. Mindig is éreztetted velem, hogy mi is a fontossági sorrend.-a szemembe nézett könnyáztatta szemekkel.-Mond,meddig akartad még ezt tovább húzni? Nem láttad mennyire fáj, mennyire fáj, hogy minden fontosabb neked mint én?! Bármit csináltam, bármennyire is kértem, mert rohadtul szerettelek, neked mindig. Mindig, minden fontosabb volt!

-Jimin, hallgass meg kérlek, én szeretlek és-

-Nem, nem-hátrált el tőlem. - Ez a két óra pont elegendő időt adott nekem a gondolkodásra.-mélyen a szemembe nézett.-Szakítok veled. Tartsd meg a rózsáidat, mostmár teljes időben tudsz a karriereddel foglalkozni,és nem kell aggódnod, hogy valaki-én-elrontja...

Elsétált.

Elsétált, otthagyott, esélyem sem volt utána rohanni, mert keze az arcomon csattant.

Nem is a puszta ütés volt benne a fájdalmas. Hanem az, hogy azt mondta azért kaptam, mert összetörtem a szívét.

Gyors léptekkel ment el innen.

Egyedül maradtam. A parkban, a földön, a rózsákkal amit az egy éves évfordulókra vettem.

És azon a napon végem volt teljesen, de megfogadtam, hogy soha többet nem hagyom, hogy hasonló történjen, mert az összes számom róla szól...

Teljesen eláztam, mint kabátom, mint tekintetem. Lassan szeltem át a várost, gyalog. Nem volt más csak én és a fájdalmam.

Mert szerettem nagyon, mert fájt.

Mert nem akartam választani a karrier és közte.

Helyette ő választott.

És nem engem.

💫💫💫