Ha újra látlak - Fehér rózsa

Második fejezet - Holden

Ez a lány különleges volt. Nem dobta oda magát akárkinek, nem félt tőlem és nem rebegtette rám a szempilláit. Nem akart bevágódni nálam, csak hogy kapjon egy menetet. Talán csak azért tetszett, mert kihívást láttam benne. Legalábbis ezt próbáltam bebeszélni magamnak. De nem tudtam tagadni, hogy kihagyott a szívem, amikor a gyönyörű, szürkés szemeibe néztem. És az sem hagyott nyugodni, mennyire ismerősnek tűnt. Tudom, mindig elment otthonról, amikor meglátogattam Cartert, de akkor is.
Miután elég szépen beoltott, sarkon fordult és elment, én meg csak bámultam utána, mint egy idióta. Elképzeltem milyen érzés lehet benne lenni, de nem gondolhattam erre. Már a puszta gondolattól is bizseregni kezdtem és nem szerettem volna álló farokkal végig ülni az óráimat. Szerencsére Carter visszahozott a transzból, amikor megveregette a vállam.
- Felejtsd el, haver. Ha csak megpróbálkozol, kitekerem a nyakad.
Csak felnevettem és úgy tettem, mintha nem is érdekelne a lány, majd Carter utána ment.
Utolsó óra után kiléptem az iskola ajtaján és már pont indultam volna az autómhoz, amikor egy lány, akinek aznap reggel kértem el a számát, megállt előttem.
- Szia. Akkor áll a ma este?
Szóra nyitottam a számat, de egy hang sem jött ki a torkomon, amikor megláttam Hope – ot a bokrok előtt a fűben ülni.
- Változtak a terveim mára – mondtam, mielőtt gondolkodtam volna.
- Seggfej vagy, O’Brien.
- Mintha ezt eddig nem tudtad volna – vigyorogtam rá, majd elléptem mellette és a földön ülő lányhoz lépkedtem.
Csak akkor vettem észre, hogy egy fényképezőgép van nála, amikor megálltam mellette.
- Miért fényképezed a bokrot? – kérdeztem, mire felnézett rám és halványan elmosolyodott.
- Nem a bokrot fényképezem, hanem a pillangót. Látod? – mutatott a kis színes élőlényre, én pedig leguggoltam mellé.
- Szeretsz fényképezni, igaz? – kérdeztem.
Úgy tűnt meglepődött a kedves hangnemen, de valljuk be, én is meglepődtem saját magamon.
- Igen – mosolygott. Bazdki, de szép volt – Még anyukám tanított, amikor kicsi voltam.
- Kérdeznék valamit. Nem találkoztunk mi már valamikor? Ismerősnek tűnsz.
- Nem hinném. Már akkor elmentem otthonról, amikor tudtam, hogy jössz.
- Miért? Hiszen nem is ismersz.
- Nem is akartalak megismerni – vallotta be halkan.
Oké, ez szarul esett, de teljesen megértettem. Ő nem az a fajta lány volt, aki ugrik egy fiú szavára, vagy felajánlja magát neki. Én viszont mindig csak olyan lánnyal keféltem, aki felajánlotta magát nekem.
- Jössz, Hope? – hallottam meg Carter kiáltását.
A lány azonnal felpattant, én pedig követtem. Beültem a saját kocsimba, Hope pedig a bátyja mellé és őszintén egész úton jobban kellett koncentrálnom, mert annak a lánynak a gyönyörű szemei és a telt ajkai nem akartak kimenni a fejemből. Talán tényleg soha nem találkoztunk. Talán csak nagyon hasonlított valakire. Valami mégis húzott hozzá. És be kell vallanom, nem csak a farkam.
Carteréknél a lány azonnal eltűnt a konyhába, mi pedig leültünk a kanapéra, miután Connor is megérkezett. A kedvenc focicsapatunk játszott, így a meccsüket néztük. Mire vége lett, finom illatot éreztem meg a konyhából.
- Úgy érzem, Hope kész lett – állt fel Carter, mi pedig követtük.
Lenyűgöző. Ez az egyetlen szó, ami eszembe jutott, amikor beléptem a konyhába. Az asztal szépen meg volt terítve, az edények, melyekben főzött máris a mosogatógépben és hús, saláta meg valamilyen köret volt az asztalon.
- Ezt nevezem – füttyentett Connor, mire Hope édesen elmosolyodott, sőt egy picit el is pirult.
- Üljetek le. Remélem ízleni fog.
Helyet foglaltunk, Carter kishúga pedig körbe ugrált minket.
- Ülj már le végre és egyél – szólt rá Carter, mire a lány szó nélkül engedelmeskedett neki.
Igen, az íze ugyanolyan finom volt, mint az illata. Alapjában véve nem eszek salátát, de ez valami isteni volt.
- Nem azt mondtad, hogy nem vagy nyúl, ezért nem eszel salátát? – vigyorgott Connor.
- Oké, de ez rohadt jó.
- Remek. Most, hogy elgyengültél, Hope szeretne kérdezni valamit – szólt Carter, én pedig Hope – ra pillantottam.
Olyan volt, mintha félt volna tőlem. De miért, amikor... Amikor ilyen kiskutyaszemekkel nézett rám bármit megtettem volna, amit kér.
- Igen?
- Öhm. Hát tudod az van, hogy... Hogy soha nem voltam jó matekból és ez az egész most még rosszabb és nem akarom elvenni a szabadidődet, de Carter azt mondta, hogy te jó vagy belőle és...
Első észrevétel róla. Szófosása van, ha ideges.
- Segítek – vágtam rá azonnal, mire szemei elkerekedtek.
- Té... Tényleg?
- Persze. Mikor kezdjük? Holnap hamar végzek és dolgoznom sem kell, szóval...
- A holnap jó lesz – mosolygott.
- Oké.
Igazából sok lány kért már tőlem matekból segítséget, de mindig az ágyban kötöttünk ki. Tudtam, hogy ez most nem így lesz, mégis belementem. Kicseszettül nagyon szerettem volna őt is ágyba vinni, de tudtam, ő más, mint a többiek. Ő nem olyan lány volt, akit megdugsz, aztán eldobod. Hanem olyan, akinek minden porcikáját ismerni akarod.
És itt a másnap. Hope este még leírta a lakcímét, amire el is mentem délután háromkor. Viszont nem ő nyitott ajtót, hanem egy másik lány. Ő is szép volt és iszonyat dögös, de nem igazán érdekelt.
- Helló. Öhm. Te nem Hope vagy.
- Persze, hogy nem, idióta – oké – Hope a szobájában van. Gondolom te Holden vagy.
- Ja. Jöttem korrepetálni, szóval... Bemehetnék esetleg?
- Persze.
Szélesebbre tárta az ajtót és beengedett. Furán nézett rám, amitől kissé kellemetlenül éreztem magam.
- Mi van?
- Csak hogy tisztázzuk. Én mindent hallok.
- Az jó, mert nem dugni jöttem.
- Ezt jó tudni – hallottam meg Hope fáradt, mégis édes hangját a lépcső tetejéről.
Bazdki. Légyszi ne állj fel. Nem volt rajta más, csak egy kis rövidnadrág, meg egy spagettipántos trikó, így több látszott a bőréből, mint amit az agyam abban a pillanatban el bírt viselni. A bőre nem volt barnára pirítva, mint néhány lánynak. Természetes volt mindene teljes egészében.
- Szia, virágszirom – vigyorogtam rá, mire intett.
- Gyere fel.
Felmentem a lépcsőn és követtem a szobájába. Ő elterült az ágyán, én pedig beültem a babzsák fotelébe, miután intett, hogy foglaljak helyet.
- Szóval. Mit nem értesz?
- Őszintén? Semmit.
- Jól van. Akkor kezdjük a definíciókkal. Néha azok miatt elég nehéz. Írd át magadnak őket úgy, hogy megértsd, így könnyebb lesz megtanulni. Néha elég érthetetlenül fogalmaznak a könyvekben.
- Rendben. Ez jó ötletnek tűnik – válaszolt lelkesen, majd kinyitotta a könyvét és egy füzetet, amibe írni kezdett.
- Ha segítség kellene, csak szólj.
- Oké – mosolygott.
Elővettem a töri könyvemet, hogy tanuljak a másnapi dogára. Igen, még csak év eleje volt és dogát írtunk. A kicseszett múlt évi anyagból. Azt hittem, ilyet csak a középiskolákban csinálnak. De jó volt figyelemelterelésnek. Itt – ott rápillantottam, néztem, ahogy a szemét forgatva gondolkodik, majd leírja, amit kigondolt. Úgy tíz perc múlva újra ránéztem. A könyvet bújta, de ezúttal nem írt semmit. És huncut mosoly ült az arcán. Persze, hogy nem a matekkal foglalkozott. Észre sem vette, hogy felálltam és fölé magasodtam.
- Khm.
- Mi az? – nézett fel rám.
- Flörtölnek a matek könyvben?
- Mi?
Mintha nem tudnám. A matek könyve elé elbújtatott egy másik könyvet, azt olvasta a matek helyett. Elvettem tőle és bezártam. A párnájára ejtette a fejét és felnyögött.
- Volt egy definíció, amit nem tudtam sehogy sem megérteni és elment tőle a kedvem.
Felsóhajtottam, aztán letérdeltem az ágya elé, mire rám nézett. Basszus, de közel volt. Elég közel ahhoz, hogy érezzem a finom illatát. A rózsa jutott róla eszembe.
- Melyik az?
- Ez – mutatott az egyik hülye egyenletre. Igen, az elég nehéz volt.
Elvettem a füzetét és addig magyaráztam neki, amíg meg nem értette. Amikor végre megtörtént, boldogan felsóhajtott. Megkért, hogy adjak neki pár feladatot, ezért teleírtam pár lapot egyenletekkel és visszaültem a fotelbe törizni. Egy idő után már nem hallottam, hogy a toll susog a papírján, ezért rá néztem. Elaludt. A füzetén. Magamban felnevettem, de valójában kicseszettül aranyos volt. Óvatosan kihúztam a feje alól a füzetet és megnéztem. Mindet megoldotta, helyesen. Betakartam őt, majd felkaptam a táskámat, de mielőtt elmentem volna, még rá pillantottam. Miért volt ez a lány ilyen rohadtul különleges?
Ki kellett őt vernem a fejemből. Én csak ahhoz értettem, hogyan bánjak a lányokkal az ágyban. Másképp nem ment. Miért akartam egyáltalán a közelében lenni? Francba. Szerettem volna azt mondani, hogy ő is csak egy lány a sok közül, de ez nem így van. Ő különleges volt és szinte minden pillanatban azon gondolkodtam, hogy mégis miért. Mégis mitől volt ő más, mint a többiek? Egyáltalán az ember miért gondolja úgy valakiről, hogy különleges? Mitől más valaki az ember számára, mint a többiek? És normális, hogy nem tudja megnevezni, mitől? Ezek a kérdések jártak a fejemben egész kicseszett este. Pedig amíg nem találkoztam vele, soha nem gondoltam ilyesmire. Képtelen voltam aludni. Tudtam, hogy az egyik lánynak a fősuliról születésnapja van, ezért letusoltam és elindultam a bulijára. Ha már úgysem tudok aludni, mindegy. Talán legalább eltűnnek a fejemből az élet hülye gondolatai. Ahogy beléptem, azonnal megpillantottam a szülinapos lányt. Ő is rám nézett. Vigyorra húzódott a szája és felém rohant, azonnal a nyakamba ugrott.
- Úgy örülök, hogy eljöttél – tudtam, hogy már ivott, de nem túl sokat ahhoz, hogy ne tudjon magáról.
- Az utolsó pillanatban döntöttem így. Nem hoztam ajándékot, ne haragudj.
- Hát. Még adhatsz nekem valamit – harapta be az ajkát, ujjaival a mellkasomon játszadozott – Valamit, amit senki más nem ad.
- Az tetszene? – vigyorogtam rá.
- Mhm – morogta halkan, majd megfogta a kezem és lassan felvezetett a szobájába.
Becsuktam az ajtót és nekinyomtam a lányt, majd hevesen megcsókoltam. Alkohol íze volt, de nem érdekelt. Benyúltam a pólója alá és finoman simogatni kezdtem a bőrét. Basszus. Hope bőre biztos finomabb. Hevesebben csókoltam a lányt, hogy kiverhessem Carter kishúgát a fejemből. Felkaptam a lányt az ölembe és az ágyához lépkedve ledobtam rá, majd fölé magasodtam. Egy pár másodperc alatt megszabadultunk minden ruhadarabtól és erőteljesen belé hatoltam, mire felnyögött. Belemart a karomba és fejét hátradöntötte. Megcsókoltam szépen ívelt nyakát, majd mozogni kezdtem benne. Nem őt akartam magam alatt érezni, nem őt akartam csókolni és ez felbaszott. Soha nem járt még más lány a fejemben, miközben sexeltem valakivel. Utáltam ezt az érzést. Erősebben, gyorsabban mozogtam benne, ő pedig csak nyögdécselt, amíg mindketten el nem élveztünk. Mellé feküdtem és próbáltam nem arra gondolni, milyen édes volt Hope a kis rövidnadrágjában.
- Minden rendben van veled, Holden? – kérdezte a lány kis idő után.
- Persze. Miért?
- Nem tudom. Keményebb voltál, mint máskor. Mintha dühös lennél? – könyökölt fel mellettem, kezét a mellkasomra tette és finoman simogatni kezdte azt.
Ashleyvel egyébként többször is lefeküdtem és igen, volt, hogy csak beszélgettünk faszságokról. Ö nem volt az a nyafogós ribanc, mint a többi, akivel lefeküdtem. Olyan volt, mint egy legjobb lány barát.
- Semmi különös, csak... Te tudod, mitől találják az emberek különlegesnek a másikat?
- Nem tudom, soha nem gondolkodtam ezen. Te miért gondolkodsz most ezen?
- Csak úgy eszembe jutott.
- Hát talán, mert van valaki, aki kihozza belőlünk valahogy a legjobbat. Akitől másképp látod a világot, mert úgy akarod látni, ahogy ő. És ettől valami olyan dolog nyílik meg előtted, amit azelőtt sohasem láttál. Nem tudom, miért lesz fontos valaki a másiknak, mitől lesz különleges. De ha egyszer találkozunk valakivel, aki különleges, azt biztos érezni fogjuk.
- Igen. Biztosan.
Én már éreztem. Életemben először éreztem valamit, amit bár nem értettem, mégis a mellkasomba fészkelte magát.