Ha újra látlak - Fehér rózsa

Negyedik fejezet - Holden

Már majdnem. Majdnem újra érezhettem azt, amit délben. Majdnem megcsókolhattam. A szívem még akkor is kalapált, amikor elhúzódott tőlem és felvette a telefonját.
- Szia, Carter... Holdennel vagyok, elhozott náluk, hogy csináljak pár képet... Nem, holnap csak kilenckor van az első órám... Igen... Én is szeretlek, szia.
Letette a telefont és rám nézett, közben haját a füle mögé igazította.
- Sajnálom. A bátyám hívott. Lassan... Lassan mennem kellene. Még be kell fejeznem a házimat.
- Persze, értem. Hazaviszlek.
Pedig kurvára nem szerettem volna. Bár ott maradhatott volna még velem. Bár újra megcsókolhattam volna.
Pár perccel később már a házuk előtt parkoltam le és ő felém fordult.
- Szeretném megköszönni, Holden.
- Mit, virágszirom?
- Mindent. Hogy tegnap este megvigasztaltál. Hogy meghallgattál és hogy megengedted, hogy csináljak pár jó képet – emelte meg a gépét mosolyogva.
- Igazán szívesen. Tudom, nehéz volt erről beszélned, de szeretném ha tudnád, hogy ha szeretnéd, bármikor meghallgatlak.
- Remélem tudod, hogy ez fordítva is így van.
- Tudom – mosolyogtam rá – És bármikor eljöhetsz képeket csinálni, amikor akarsz.
- Köszi – mosolygott.
Aztán elakadt a lélegzetem, amikor odahajolt hozzám és nyomott egy puszit az arcomra. Esküszöm, mozdulni sem tudtam, csak néztem, ahogy elpirul zavarában, aztán megint megigazította a haját és kinyitotta az ajtót.
- Jó éjt, Holden.
- Jó éjt.
Kiszállt az autóból, én pedig csak akkor indultam el, amikor láttam, hogy már beért a házba. Hazaérve úgy léptem be a házba, hogy vigyorogtam, mint egy idióta.
- Nocsak, fiatalember – hallottam meg Rose örömteli hangját – Soha nem láttalak még ilyen jókedvűnek. Ez a Hope lány különleges, nem igaz?
- De. Kicseszettül különleges.
Elindultam a lépcső felé, de Rose megállított. Ezúttal halkabban beszélt, kicsit aggodalmas hangon.
- Holden, én... Beszéltem a szüleiddel és veled is, hogy szeretnék most egy hétre elmenni a lányomhoz.
- Igen, persze. Mondtam, hogy üdvözölje őket.
- Igen, nos... A szüleid úgy öt perce telefonáltak, hogy közbejött valami és...
- Ezt ne, Rose. Nem vagyok kíváncsi a kifogásaikra. Rohadtul jó estém volt és nem akarom elrontani. Majd jönnek, ha akarnak. Tudja, hogy már nem érdekel. Ön pedig vigyázzon magára, rendben?
- Rendben, fiam – mosolygott rám.
Felmentem a szobámba és vettem egy gyors zuhanyt, majd az ágyamba zuhantam. Talán nem csókolhattam meg, mégis... Már az is jó érzés volt, ha csak mellette lehettem. És ez fura, mert valahányszor egy csinos lány mellett voltam, az volt a lényeg, hogy kefélhessek vele. De Hope mellett minden más volt. Igen, annyira kívántam őt, hogy szinte fájt, de csupán már az feldobta a napomat, ha láthattam őt. Még akkor is őrá gondoltam, amikor magába zárt az álom.
Másnap csak egykor végeztem így azonnal rohantam is a kocsimhoz, hogy fél kettőre beérjek a szalonba. Aztán éppen mielőtt kinyitottam az autó ajtaját, meghallottam az új kedvenc hangomat a világon.
- Holden!
Azonnal megfordultam és elakadó lélegzettel figyeltem, ahogy Hope mosolyogva felém jött.
- Szia.
- Szia. Lenne egy kérésem. Bár kicsit hülyén érzem magam, mert eddig csak te tettél értem dolgokat, én pedig érted nem igazán és talán nem is kellene megkérdeznem, de...
Még hogy nem tett értem semmit. Már az édes szófosásával is megmosolyogtatott.
- Hope – szóltam rá halkan, mire összeszorította ajkát – Hidd el, már rengeteg mindent tettél értem.
- Tényleg? Mit?
Lássuk csak. Feldobod a napom egyetlen mosolyoddal, a közelséged miatt soha nem éreztem magam még ennyire jó embernek és a többi.
- Az az én titkom – kacsintottam rá, mire elpirult – Szóval, mit szeretnél?
- Hát azon gondolkodtam, nem – e lehetne, hogy csináljak pár képet a hátsó kertetekről. Régen nem láttam olyan szép kertet és hát a rózsák is nagyon bejönnek.
- Ma este jó lesz?
- Igen – mondta meglepődve – Az jó lesz.
- Rendben. Ötkor végzek, szóval olyan hat körül ott leszek érted.
- Oké – mosolygott – Akkor szia.
- Szia, Hope – viszonoztam a mosolyt, majd néztem ahogy elmegy és beszálltam a kocsimba.
Egész munkaidőben soha nem vártam még annyira, hogy végezhessek. Valójában soha nem vártam, hogy végezhessek, mert ott jól éreztem magam. Aznap mégis tűkön ülve vártam az öt órát. Amint végeztem az utolsó kliensemmel, felkaptam a táskám és már rohantam volna ki az ajtón, amikor Cole hangja megállított.
- Hová ilyen sietősen, fiam?
- Dolgom van.
- Dolgod. Neked sosincs dolgod. Lány van a dologban? – vigyorgott.
- Nem akármilyen lány – mosolyodtam el, majd elhúztam onnan.
Talán kezdtem egy kicsit elpuhulni, de nem igazán érdekelt. Életemben soha nem futottam egy lány után, nem volt olyan személy, aki igazán érdekelt volna, olyan, akit nem csak megfektetni akartam. És pont ezért soha nem éreztem még olyat, mint mellette. Olyan fura, bizsergető melegséget, amitől mindig kihagyott a szívem. Mint amikor végre odaértem hozzá és miután becsengettem, mosollyal az arcán nyitott ajtót.
- Szia.
- Szia. Készen vagy?
- Mhm – még benyúlt a táskájáért, majd kijött és beszálltunk az autóba.
Nem beszélgettünk az úton, de ment pár jó szám, amit halkan énekelgettem, ő pedig mosolygott. Milyen fura lány. Már ennyi is elég volt neki, hogy mosolyogjon. Miután odaértünk hozzánk, egyenesen a hátsó kertbe mentünk, ő pedig boldogan fényképezgetni kezdett, én meg csak csodáltam, ahogy beleéli magát.
- Nagyon szeretsz fényképezni, igaz? – kezdtem piszkálni egy szál rózsát a bokron.
- Igen. Anyukám is sokszor fényképezett, ez a gép is az övé volt. De gondolom te is nagyon el tudsz merülni a tetoválásban.
- Igen, eléggé. Olyankor nem igazán gondolok semmi másra.
Akkor a telefonom jelzett, hogy üzenetet kaptam, én pedig elővettem. Anya üzent, ami nem igazán érdekelt. Természetesen olyan üzenet volt, amit vártam. „Ne haragudj édesem, de tovább kell maradnunk, mint gondoltuk.” Felsóhajtottam, majd visszadugtam a telefont a zsebembe.
- Minden rendben, Holden? – lépett mellém Hope és leengedte maga mellé a fényképezőgépet.
- Igen, persze.
- Pedig nem úgy tűnik. Gondolom nem jó hírt kaptál – mondta elszontyolodva – Nem akarok rád erőltetni semmit, mert nem tudom, akarsz – e róla beszélni, de ha bármi baj van, nekem elmondhatod, oké?
Nem akartam a vállára rakni a saját gondjaimat is, de bíztam benne. Teljes egészemmel megbíztam benne. Mellesleg meg annyi mindent tudtam már róla, de magamról soha nem igazán meséltem. Valamiért úgy éreztem, neki kiönthetem a lelkem.
- Csak a szüleim írtak, hogy megint nem jönnek haza.
- Megint?
- Elég sokat vannak távol, valójában többet vannak üzleti úton, mint itthon. Ez így megy már egészen kicsi korom óta. Megértem, hogy az üzlet az üzlet, de nagyon sokszor... Lényegében soha nem voltak ott, amikor szükségem volt rájuk. Amikor elértem valamit, ők nem látták. Nem ők neveltek fel, hanem Rose és a bácsikám, Cole. Tudom, nem olyan nagy dolog ez, de...
- Mi az, hogy nem nagy dolog, Holden? Egy embernek szüksége van a szüleire, akármennyi idős is. Sajnálom, hogy nem voltak melletted, el sem tudom mondani mennyire – mondta őszintén – De még így is. Rose és Cole remek embert nevelt belőled – mosolyodott el.
- Így gondolod?
- Persze, hogy így gondolom. Hiszen nézz csak magadra. Kiváló vagy a suliban, dolgozol és igazán csodásan dolgozol. Kedves vagy, megértő és...
- És egy igazi seggfej.
- Az most mellékes. Fiú vagy és vannak szükségleteid – vigyorgott, mire felnevettem, de aztán eszembe jutott, hogy még sok dolog van, amit nem tud rólam.
- Van még, amit nem tudsz rólam, Hope. És nem jó dolgokról van szó. Tettem dolgokat, amik...
- Mindenki tett dolgokat, amiket megbánt, amit szeretne visszacsinálni. De ettől nem leszel rossz ember, hidd el nekem. Talán még nem ismerlek teljesen, de szeretnélek. És annyit már most tudok, hogy jó ember vagy.
Szerettem volna, ha ezt még egyszer elmondja, annak ellenére, hogy elsőre is tisztán hallottam. Csak képtelen voltam felfogni. Meg akart ismerni, ugyanúgy, ahogy én őt. És bár féltem, hogy amit talál a felszín alatt, nem fog neki tetszeni, nem mondtam nemet. Vele akartam tölteni minden szabad pillanatomat, akkor is, ha csak beszélgettünk. Azt akartam, hogy megbízzon bennem, hogy elmondjon nekem mindent magáról. Minden jót és rosszat, ahogy én is el akartam mondani neki mindent magamról. Aztán majd eldönti, hogy még mindig ismerni akar – e. És ha Hope, az a tiszta szívű lány azt mondta, hogy jó ember vagyok, akkor én elhittem neki. Talán idővel majd változik a véleménye, de akkor elhittem neki.
- Köszönöm.
- Mégis mit?
- Csak hogy ide jöttél főiskolára és megismerhettelek.
- Hát szívesen – vigyorgott, aztán magunk közé emelte a gépet – Nem csinálhatnánk egy közös képet?
- De, viszont van egy feltételem. Kérek belőle majd egyet.
- Rendben – válaszolt boldogan, aztán teljesen közel húzódott hozzám, a gépet az arcunk elé tartotta.
Túl közel volt hozzám és megint képtelen voltam visszafogni magam. A derekára csúsztattam a kezem és még közelebb húztam magamhoz. Éreztem, ahogy levegőért kapott, bevallom én is ezt tettem. Hope csinált 2-3 képet, aztán újra leengedte maga mellé a gépet és rám nézett. Gyönyörű volt. Bátorkodtam az arcára csúsztatni a kezem és lágyan megsimogattam.
- Gondolkodtál már azon, amit a múltkor kérdeztem?
- Pontosabban?
- Hogy el – e hiszed ennek a seggfejnek, ha azt mondja, gyönyörű vagy?
- Nem, még nem – mosolygott huncutul.
- Akkor ezt elveszem – kaptam ki a kezéből vigyorogva a gépet és magam elé tartottam.
Addig nem is tudtam, mi olyan jó a fényképezésben, de akkor megtudtam. Valahogy a lencsén keresztül minden szebbnek tűnt. Hope nem, ő élőben és a lencsén keresztül is gyönyörű volt. Felé fordultam a géppel és megláttam, hogy a rózsákat csodálja. Lefényképeztem, többször is, aztán odamentem hozzá és elé tartottam a gépet.
- Ez elég jól sikerült, nem?
- Nem lett rossz – nevetett halkan.
- Kérhetek majd belőle?
- Miért? – nézett fel rám.
- Hát csak hogy mindig lássak valami szépet.
Egy pillanatra úgy nézett rám, mintha nem hinné el, amit mondtam, aztán vörös pír kíséretében elmosolyodott.
- Akkor talán még meggondolom.
Megengedte, hogy csináljak még pár képet, őszintén eléggé tetszett. Még pár trükköt is mutatott, amivel jobb képeket lehetett készíteni. Aztán nyolc után sajnos haza kellett vinnem, mert még tanulnia kellett. Mégis az a két óra az egész napom fénypontja volt. Megint őrá gondoltam, mielőtt elaludtam.