Ha újra látlak - Fehér rózsa

Ötödik fejezez - Hope

Nagyon nem akartam haza menni, de megbukni sem szerettem volna. Tanulás közben persze rengetegszer elkászálódtak a gondolataim. Arra, ahogyan Holden magához húzott, amikor csináltuk azt a képet. Még a vékony pólómon keresztül is éreztem, milyen meleg a tenyere és ettől megremegtem.
Bár még közelebb érezhettem volna magamhoz, bár ott tartotta volna a kezét mondjuk úgy örökre. Volt valami abban a seggfejben, ami vonzott magához. Annak ellenére, hogy tudtam, milyen a lányokkal és a lelkem mélyén féltem attól, hogyha ebbe jobban belebonyolódunk, akkor összetörik a szívem, képtelen voltam távol maradni tőle. Őszintén nem is igazán akartam. Talán csak mert velem más volt. Talán mert mellette nem féltem önmagamat adni és ő is meg merte mutatni, mi van belül. Talán mert azok a gyönyörű, zöld szemek egy pillanatra sem másztak ki a fejemből. Valójában igazi okot nem is kerestem. Csak sodródni akartam vele, lesz, ami lesz. Aztán majd meglátjuk.
Másnap mivel volt egy szabad órám, elmentem a fényképész terembe, ahol boldogan vettem tudomásul, hogy a vörös szoba üres így előhívhatom a képeket, melyeket csináltam. Már majdnem a végén jártam, amikor kinyílott az ajtó.
- Lucy. Ne már – pillantottam a barátnőmre.
- Mi van? – kérdezte őszinte meglepetéssel az arcán, amikor belépett.
- Nem láttad a vörös fényt?
- De. És?
- Ilyenkor nem nyithatod ki az ajtót – magyaráztam neki.
- Ó – kapta a szája elé a kezét – Ne haragudj, nem tudtam.
- Semmi baj – mosolyogtam rá, aztán folytattam a dolgom, miközben ő megállt mellém.
- Ezek gyönyörűek. Ó, az csak nem? – mutatott vigyorogva a képre, amin Holdennel voltam.
- De – még szerencse, hogy nem látta, hogy elpirulok – Tegnap csinálta.
- Nagyon szép pár lennétek együtt – mosolygott – Holden más, mint amilyennek elképzelted, nem?
- De, teljesen más. Azt hittem, hogy egy szemét, de... Pont az ellenkezője. Kedves és megértő és vicces és... És mindig, mikor hozzám ér, úgy érzem, mintha... Mintha az ő érintése lenne az egyetlen, amire egész életemben vágytam, pedig nem is tudtam róla.
- Nahát – mosolygott – Úgy tűnik eléggé félreismerted.
- Igen. Azt hiszem, igen.
Lucy megvárta, amíg végeztem, hogy ne nyissa ki még egyszer az ajtót, aztán sietett órára. Lassan elpakoltam a cuccaimat a táskámba, a képeket egy borítóba tettem, hogy ne gyűrődjenek össze, majd én is elhagytam a szobát. Becsuktam az ajtót és sarkon fordultam, akkor viszont egy kemény mellkasba ütköztem. Tudtam, hogy nem Holden az, mert más volt az illata, de felnézve tudatosult bennem, hogy bizony ő is elég helyes volt. Vállig érő, göndör barna haj fonta körbe a markáns arcot, a szemei kékek voltak, mint az égbolt.
- Helló – mosolygott, miközben alaposan végig fürkészte az arcom.
- Szia. Bocsi, nem igazán figyeltem.
- Semmi baj. Már végeztél? Azt mondták, valaki van itt.
- Ó, igen. Tessék, a kulcsok – nyitottam szét ujjaimat magunk között, melybe finoman belecsúsztatta a sajátjait és végigsimított a tenyeremen, miközben elvette a kulcsot.
Kellemes érzés volt, de közel sem olyan kellemes, mint amikor Holden ért hozzám.
- Köszi.
- Szívesen. Akkor szia.
Azzal el is mentem mellette és rohantam a következő órámra, melynek alig vártam, hogy vége legyen, mert már rohadtul éhes voltam. Mivel reggel elég szépen elaludtam, még véletlenül sem érkeztem reggelizni. Mikor végre leültem a fiúk és Lucy mellé, azonnal enni kezdtem.
- Hm. Végre – sóhajtottam fel.
- Mi az, hugi? Nem ettél ma?
- Nem – vallottam be, mire Carter vigyorogva nézett rám – Mi van?
- Te akkor keltél, amikor felhívtalak, igaz?
- Meglehet – hajtottam le a fejem, mire felnevettek.
- Na jó, álomszuszék. Arra gondoltunk a fiúkkal, hogy este Halálos iramban maratont tartunk, mert nem tudunk mit kezdeni az életünkkel. Jössztök?
- Nekem tanulnom kell – vágta rá azonnal Lucy. Túlságosan is hirtelen – Holnap két tantárgyból is vizsgám van.
- Én szívesen mennék. Így legalább Lucy is nyugodtan tud tőlem tanulni.
- Remek. Akkor suli után várj meg és egyenesen jöhetsz velünk.
Bár tudtam, az a maraton jó sokáig fog tartani, mégis nagyon örültem neki. Carterrel mindig megnéztük a legújabb részeket, mert mindketten imádtuk és egyáltalán nem okozott gondot többször megnézni. Nekem már nem volt órám ebéd után, de a fiúknak igen, így kiültem az egyik lócára a suli elé, elővettem egy könyvet és olvastam. Teljesen elveszett az időérzékem, mint mindig, amikor elővettem egy jó könyvet. Hirtelen egy árnyék borult a könyvem felé, én pedig felnéztem a szép kék szemekbe, melyekkel reggel találkoztam.
- Szia. Egész nap kerestelek – mosolygott, majd leült mellém, én pedig összecsuktam a könyvem
- Tényleg? Miért?
- Ezt a vörös szobában hagytad – adott a kezembe egy szalagot a gépemből. Éreztem, hogy valamit elhagytam – Nyugi, nem néztem meg, de gondolom a tiéd.
- Igen, biztosan, mert mindig elhagyok valamit – vettem el a szalagot, ő pedig felnevetett.
- Egyébként Nick vagyok.
- Én meg Hope.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Hope – fogta meg a kezem és lágyan megcsókolta – Főleg azért, mert gondolom legalább a nevét kell tudnom a lánynak, akit szeretnék elhívni vacsorázni – mondta félénk mosollyal.
Na jó, ahhoz képest, hogy aznap találkoztam vele először és még csak a nevét tudom, meg annyit, hogy valószínűleg ő is fényképezni szokott, a félénk mosolya és a kedvessége igazán szívmelengető volt. Az egésszel csak annyi volt a gond, hogy az én szívemet soha úgy fiú még nem melengette, mint Holden. Igazán nem akartam őt megbántani és talán nem is csak Holden miatt volt, hogy nemet akartam mondani. Valójában nem is tudtam, mi van Holden és közöttem és ha nincs is, csak az én részemről, hát rendben. De nem igazán akartam senkivel sem randira menni. Főleg nem valakivel, akit nem is ismertem.
- Hát ami azt illeti...
- Szóval nem – hajtotta le egy pillanatra a fejét, aztán mosolyogva rám nézett.
- Sajnálom.
- Nem, igazán nincs mit sajnálnod. Nem is ismerjük egymást én csak... Párszor, amikor láttalak mindig azt gondoltam, milyen gyönyörű vagy és ma kiderült, hogy kedves is. De megértem. Semmi baj.
- Rendben – viszonoztam a mosolyt.
Ő halkan felsóhajtott, aztán felállt és igen, visszanézett, mielőtt eltűnt volna a parkolóban. Sajgott érte a szívem, de ha igent mondtam volna neki,  talán megbántam volna. És bevallom féltem. Soha nem mentem el olyan fiúval randizni, akit legalább pár hónapja nem ismertem. Ha tudtam, hogy agresszív hajlamai vannak vagy iszik, azonnal nemet mondtam. Igen, sok fiút küldtem el a fenébe azért, amit apa tett. A seb miatt, amit okozott nekem, mert egész életemben attól féltem, hogy újra megsérülök.
- Jössz, hugi? – hallottam meg Carter hangját.
Hát persze, hogy megint annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, a három fiú már csak pár lépésre volt tőlem. Felálltam és bólintottam, majd Holdenre esett a pillantásom. Fura volt a tekintete, talán egy kissé csalódott, nem is köszönt csak ment az autójához szó nélkül. Fogalmam sem volt, mi baja lehet. Beszálltunk Carterrel a kocsijába és elindultunk feléjük.
- Ki az új udvarlód? – kérdezte Carter nem sokkal azután, hogy elindultunk. Francba!
- Láttátok?
- Persze, hogy láttuk. Szóval?
- Csak egy srác a suliból, aki visszaadta a negatívjaimat, meg kaptam mellé egy vacsorameghívást.
- Tyűha. Nem mindenki kap ilyet egy elveszített tárgy mellé. És mit mondtál?
- Nemet. Kedves volt, de nem ismerem.
- Helyes. Nagyon helyes.
- Te csak ne mondd, hogy helyes. Olyan lányokkal bújsz ágyba, akinek még a nevét sem tudod – piszkáltam, mire felnevetett.
- Jól van, hugi. Jól van – nevetett, én pedig ugyanezt tettem – Nyertél.
Amint megérkeztünk, Connor és Holden a konyhába ment rágcsálni valóért, Carter és én pedig elindítottuk az első filmet. Connor és Carter a két fotelbe ültek, Holden pedig mellém a kanapéra. Nem szólt egy szót sem és én sem. Furdalt a kíváncsiság, hogy valami baj van – e, vagy csak nagyon odafigyel a filmre. Tudom, nekem is ezt kellett volna tennem, de nem igazán tudtam koncentrálni úgy, hogy olyan közel volt hozzám. Hogy átjárt az illata és amikor később kinyújtotta bal karját a kanapé háttámláján, ujjai pedig a vállamhoz értek, elakadt a lélegzetem. Akkor már semmi esély nem volt arra, hogy a filmre figyeljek. Félre pillantva megláttam, hogy Connor és Carter alszanak, Holden pedig egy kicsit közelebb húzódott hozzám, majd felém fordult. Tudtam, ha a szemébe nézek, képtelen leszek elszakadni tőle, mégis megtettem. Zöld szemei még a kevés fényben is gyönyörűek voltak, ajkaim akaratlanul is megnyílottak az övéit követve.
- Kérdezhetek valamit? – szólalt meg halkan, én pedig csak bólintottam – Most őrá gondolsz?
- Kire?
- A fényképész fiúra, aki ma ott volt melletted.
- Mégis miért gondolnék rá?
- Nem is tudom. Talán mert kedves, jófej és megbízható.
Nem mintha ő túlzottan érdekelne.
- Tudod, nemrég megismertem egy másik jófej, kedves és megbízható srácot. És annak ellenére, hogy néha egy seggfej, eléggé bírom. Inkább ő az, akire gondolni szoktam – vallottam be.
Igen, Hope, néha befoghatnád a szád. Basszus, basszus, mi van, ha ő...
- Én is találkoztam egy lánnyal, akit képtelen vagyok kiverni a fejemből.
Mi van, ha nem rólam beszélt?
- Tényleg?
- Igen – mondta halkan, miközben ujjaival a fülem mögé tűrt egy hajtincset és közelebb hajolt hozzám – Igazán gyönyörű és... És én...
Ajka szinte már az enyémhez ért, akkor viszont Connor egy hangos horkolás közepette mocorogni kezdett, ami miatt szétrebbentünk.
- Azt hiszem, ideje hazamennem – mondtam, miközben elhúzódtam tőle.
- Oké, hazaviszlek.
Fél órával később már a házunk előtt álltunk és bár tudtam, be kellene mennem, valahogy nehéz volt megmozdulni és elszakadni tőle, bár nem is értünk egymáshoz.
- Köszönöm. Megint – fordultam felé, ő pedig rám mosolygott.
- Szívesen.
- Akkor... Holnap találkozunk – mondtam halkan és a kilincshez nyúltam, majd kinyitottam az ajtót, viszont mielőtt kiléptem volna, Holden finoman a csuklómra fonta ujjait, én felé néztem.
- Hope – mondta ki a nevem halkan, aztán egy pillanatra elhallgatott. Fura, mert úgy tűnt, mintha zavarban lett volna – Én... – nagyot dóhajtott, aztán halvány mosolyra húzta a szája szélét – Csak örülök, hogy nem ő rá gondolsz.
- Én is örülök, hogy találtál egy lányt, akit nem tudsz kiverni a fejedből – válaszoltam halkan, aztán ő elengedte a kezem, én pedig kiszálltam.
Amint bezártam magam mögött a bejárati ajtót, nekidőltem és beharapva az ajkam elmosolyodtam. Lucy bizonyára már aludt, mert mindenhol sötét volt, így anélkül vigyorogtam végig az utat a szobámig, hogy meglátott volna. Egy zuhany és hajmosás – szárítás után ágyba bújtam. Nyugodtan aludtam el, nem tudván, mit hoz a holnap.
Mivel előző nap elfelejtettem odaadni Holdennek a képeket, suliban az egyik szünetben elindultam megkeresni őt. Éppen fordultam volna be az egyik sarkon a folyosón, amikor meghallottam hangját. Valakikkel beszélgetett, azt hiszem, a bátyám is ott volt. Éppen befordultam, amikor meghallottam a nevem.
- És Hope?
- Őt nem akarom megkefélni.
Hát oké. Valamiért rosszul esett, amit mondott. Mármint... Nem akartam egy egyéjszakás kalandba keveredni vele, de akkor nekem miért mondogatta folyton, hogy mennyire kíván? Miért csókolt meg, amikor nem akart tőlem semmit?
Connor felnézett és rám pillantott, majd felsóhajtott.
- Haver.
- Mi van? - fordult hátra.
Láttam, hogy meglepődött, ahogy azt is, hogy bűntudat költözött a szemébe. Azonnal felállt és meg akarta fogni a kezem, de sarkon fordultam és elmentem onnan. Nem akartam, hogy hozzám érjen. Nem, mert mindig, amikor azt tette, bizseregni kezdett minden porcikám, de ő nem akart tőlem semmit. Csak játszadozott. Már az iskola bejáratánál jártam, amikor utolért, megfogta a kezem és maga felé fordított.
- Hope.
- Mi van, Holden? Ne érj hozzám - húztam ki a kezem az övéből.
- Nem úgy gondoltam, ahogy...
- Persze, hogy nem. Azt hittem, kicseszettül más vagy, de nagyon élvezed, ha játszhatsz a lányokkal, igaz? Kedves voltál velem az elejétől. Mindig, amikor kettesben voltunk, azt mutattad, hogy akarsz engem és tudod mit? Ha tudnám, hogy nem csak egy éjszakára kellek, még bele is mentem volna. A haverjaidnak nem mered bevallani, vagy mi a fene? Valami... Valami gond van velem? Nem elég nagyok a melleim?
- Leszarom, milyenek a melleid! - ordította.
Megijedtem tőle. Vagyis inkább a hevességtől és az erős hangtól. Összerezzentem és hátráltam tőle egy lépést, mire megenyhült az arca és szégyenkezve nézett rám.
- Hope. Sajnálom, én...
- Ne - gyűltek könnyek a szemembe - Csak ne sajnálj semmit. Oké? Hagyj most – nyögtem ki remegő hangon, majd elmentem.
Nem akartam, hogy sírni lásson. Nem akartam, hogy bárki sírni lásson, de mielőtt kitalálhattam volna, egy kéz fonódott a csuklómra.
- Hope – hallottam meg a bátyám gyöngéd, megnyugtató hangját. Ösztönösen hozzá bújtam és kitört belőlem a sírás, nem számított, ki lát.
Nem tudom, hogy azért, amit Holden mondott, vagy mert megint eszembe jutott apa. Néha előtört belőlem. Nem csak Holden miatt volt ez, csak az utóbbi időben sokszor megijedtem kiabálás vagy éppen Cheryl pofonja miatt. Ez nem volt olyan vészes, mint a múltkor a bulin, csak egyszerűen kijött belőlem. Carter szorosan magához ölelt, a hátamat simogatta.
- Css. Semmi baj. Nem úgy gondolta.
- Tudom. Tudom, csak...
- Csak túl érzékeny vagy – kihallottam a mosolyt a hangjából, ami engem is mosolygásra késztetett.
Nem volt olyan ember a világon, aki jobban ismert volna a bátyámnál. Picit elhúzódtam tőle és megtöröltem a szemeimet.
- Igen, azt hiszem.
- Hazaviszlek, jó?
- De még órád van.
- Az most nem lényeges – mosolygott rám – És ne ellenkezz, jó?
Csak csöndben bólintottam, majd követtem őt a kocsijához és mindketten beültünk. Carter beindította a kocsit és elindultunk a házam felé.
- Tökmag, Holden tényleg nem úgy gondolta.
- Igen, tudom. Vagyis... Nem tudom, hogyan gondolta. Azt sem tudom, miért zavar ennyire.
- Szeretném, ha boldog lennél, Hope. De annak ellenére, hogy Holden a legjobb barátom, nem akarom, hogy...
Nem érkezte befejezni, mert megcsörrent a telefonja, ennek ellenére tudtam, mit akart mondani. Ő nem akarta, hogy Holdennel komolyabb legyen. Hogy bármi is legyen köztünk, de megértettem. Talán nekem sem kellett volna többet akarnom. Carter csak meg akart védeni és nekem is védenem kellett volna a saját szívemet.
- Igen? – szólt bele a telefonba Carter ezzel megszakítva a gondolataimat – Hogy mi a fasz? Mégis hogyan? Oké, elmegyek érted.
Megijedtem. Carter szemeiben aggodalom csillogott, amikor letette a telefont és a következő kereszteződésnél a házamtól ellenkező irányba tért le.
- Mi történt?
- Holden kórházban van – azt hiszem, egy pillanatra megállt a szívem – Ez nem igaz, tíz perccel ezelőtt jöttem el az iskolából.
- De miért... – kiszáradt a torkom. Attól féltem, komoly baja esett – Mi történt vele?
- Mérges lett magára, beült a kocsijába és mivel túl dühös volt, nem figyelt eléggé és nekiment egy másik kocsinak.
- De ugye nem...
- Nem, csak eltört az egyik keze, a másik csupa zúzódás, ahogy sok más része is. Túléli, de nem kellene egyedül hagyni. Hazaviszem és felhívom Cole – t, hogy ma nem megyek be.
Hamarabb beszéltem, mint gondolkodtam volna.
- Hagyd, Carter. Én majd vele maradok.
- Tényleg?
- Igen. Egyébként is kell még egy kis segítség matekból, szóval ha jobban lesz, remélem segít.
- Nem tudna neked nemet mondani - nevetett fel, de aztán elkomolyodott - Öhm. Jól van.
Mire beértünk a kórházba, mindenem remegett a tudattól, hogy Holdennek komolyabb baja is eshetett volna. És az sem segített, hogy mielőtt megtörtént volna, veszekedtünk. Miattam volt dühös? Mérges. Miattam karambolozott? Nem is reagáltam arra, ami történik, csak amikor meghallottam Holden hangját.
- Kössz, haver.
Mivel Carter mögött álltam, nem vett észre azonnal és én sem őt. Csak akkor láttam meg, amikor kicsit arrébb léptem. Tekintete azonnal az enyémbe fúródott, de fogalmam sincs, hogy a meglepettség, az öröm vagy a bűntudat volt erősebb benne. Annyi viszont biztos, hogy én aggodalmat éreztem, bűntudatot és összekuszálódott gondolatszálakat a fejemben. Már nem tudtam, Holden mit akar.
- Esküszöm, egyszer kinyírod magad, ha dühösen ülsz autóba. Mondtam, hogy ilyet ne csinálj.
- Igen, apa – vigyorgott rá Holden – De túléltem – emelte fel mindkét karját. Az egyik könyökig begipszelve, a másik csak bekötve de az arcából ítélve eléggé fájhatott. Ezekkel nehéz lesz bármit is csinálni.
- Örülök, hogy jól vagy. Én akartalak gondozni, de Hope biztos jobban csinálná és önként jelentkezett, szóval... Hazaviszlek, aztán majd beugrom, hogy minden rendben van – e, oké?
- Oké – pillantott rám.
Kissé bicegve jött ki velünk Carter kocsijához, én lehajtott fejjel mentem mellettük, de éreztem, ahogy Holden rám pillantgatott. Az utat persze csöndben tettük meg, már Carter is kifogyott a dorgálásból aznapra. Amikor odaértünk Holdenék házához, még elmondta párszor, hogy hívjunk, ha bármi baj van, aztán elköszöntünk és kiszálltunk. Mivel Holden nem igazán tudta használni a kezeit, én nyitottam ki az ajtót. Mondani akartam valamit, miután beléptünk, de ő gyorsabb volt.
- Megyek tusolni. Kórházszagom van.
- Menni fog egyedül?
- Miért? - vigyorgott - Szeretnél csatlakozni és segíteni, virágszirom?
- Szemét. Csak... Csak menj.
Felment a szobájába, én pedig nekiálltam, hogy valami ennivalót készítsek. Viszont éppen hogy kitaláltam, mi legyen az uzsonna, morgolódást hallottam Holden szobájából és csörömpölést. Megijedtem, hogy rosszul lett, ezért azonnal rohantam fel hozzá.
- Holden - nyitottam be minden kérdezés nélkül.
Holden az ágyán ült, ökölbe szorított kézzel és a könyvei a földön hevertek.
- Mi a baj?
- Nem tudom kigombolni ezt a rohadt inget - ráncigálta meg magán mérgesen.
Gondolkodás nélkül letérdeltem elé és a legfelső gombhoz nyúltam.
- Majd én segítek.
Elkezdtem kigombolni az ingét, miközben éreztem, hogy az arcomat fürkészi. Melegem lett a tekintetétől.
- Miért vagy most itt velem, Hope? Miért segítesz?
- Nem értem, miért ne tenném.
- Megint seggfej voltam. Azt hittem, haragszol rám.
- Elég gyakran vagy seggfej. Talán inkább megszoknom kellene, mint minden alkalommal felkapni a vizet - húztam meg a szám, mire felhorkant.
Amikor kigomboltam az utolsót is, a vállához értem, hogy levehessem róla. Közelebb kellett hajolnom hozzá és így megéreztem a finom illatát. Hm. Nem is volt kórház szaga. Olyan illata volt, mint máskor. Észre sem vettem, hogy megálltam, csak akkor, amikor megfogta a kezem. Felnéztem a szemeibe, amelyek fogva tartották az enyémeket. Miért nem tudtam elszakadni tőle?
- Miért álltál meg? – suttogta.
- Én... Én csak... Őhm. Jó az illatod - vallottam be elpirulva.
Levegőt sem érkeztem venni, mielőtt magához húzott és bekötözött kezével átölelt. Az én szakadozó lélegzetem ellenére az övéi mélyek voltak és nyugodtak, de hallottam, hogy a szíve ugyanolyan hevesen vert, ahogy az enyém. Arcát a nyakamba fúrta és vett egy nagy levegőt.
- Neked is mindig nagyon jó az illatod.
Meleg volt az ölelése, mint egy puha ágy. Megnyugtató és nem akartam elengedni. Mégis megtettem, mert tényleg egy seggfej volt. És tudtam, minél közelebb kerülök hozzá, annál nehezebb lesz később ellenállnom neki. Már így is alig voltam képes rá.
Lementem a nappaliba és kifújtam magam, miután leültem a kanapéra. Előszedtem a füzeteimet és próbáltam tanulni, bár a koncentrálás nem igazán ment. Hallottam, hogy Holden megengedte a vizet, tíz perccel később pedig elzárta. Bátorkodtam a konyhába menni és készítettem pár szendvicset, majd felvittem a szobájába, hogy egyen valamit. Erre persze nem került sor, mert mire felértem, eléggé... Édes. Igen, ez a szó, ami eszembe jutott, amikor megláttam Holdent az ágyán feküdni, derékig betakarva. Bevallom, kissé bele is pirultam, mert nem volt rajta póló, így kirajzolódtak az izmok domborulatai a felső testén. Nyugodtan lélegzett, valószínűleg a fájdalomcsillapítók miatt aludt el ilyen mélyen. Képtelen voltam megállni, hogy ne mosolyogjak még annak ellenére is, hogy képtelen voltam rendezni a gondolataimat vele kapcsolatban. Betakargattam, majd lementem a nappaliba és igyekeztem tényleg tanulni valamit