Ha újra látlak - Fehér rózsa

Kilencedik fejezet - Holden

Tudom, nyálas egy fiúnak ilyet mondani, de a fellegekben jártam. Fogalmam sem volt, mi ütött belém, hogy csak úgy bevallottam neki, de végül is nem bántam meg. Bassza meg, szeretett. Ő is szeretett. A szalonban egész nap vigyorogtam és dudorásztam, mint egy idióta, amit persze szóvá is tettek, amikor szünetet tartottunk.
- Mi van ma veled, fiam? Szívtál valamit? – nézett rám Cole.
- Hagyjad, Cole. Csak szerelmes – intett le Carter.
- Szerelmes? Kibe?
- Carter kishúgába – árult el Connor, mire a nagybátyám félrenyelte a vizet, amibe éppen belekortyolt.
- Most mi van? – néztem rá értetlenül.
- Hogy – hogy életben hagytad? – nézett kérdően Carterre.
- Ha hiszed, ha nem, örülök neki, hogy együtt vannak. Boldoggá teszi a húgomat és nekem csak ez a lényeg.
- Büszke vagyok rád, fiam – mondta komolyan Cole, én meg csak tovább vigyorogtam.
Alig vártam, hogy este hat óra legyen és végre hazamehessek a virágszálamhoz. Viszont amikor beléptem a nappaliba és megláttam Hope – ot a kanapén ülni sírva, azonnal odalett a jókedvem.
- Hope. Mi történt?
Felállt és rám nézett. Mi a fene? Dühös volt. Miért volt rám dühös?
- Hülye voltam, hogy megbíztam benned, Holden. Az történt.
- Mi? Nem értem… Csak mondd el, mi a baj.
Elém tartotta a telefonját és akkor megértettem. Egy kép volt megnyitva arról az estéről, amikor Ashley születésnapjára mentem és hát… Megdugtam. De nem értettem, miért húzta fel magát ezen, hiszen az akkor történt, amikor csak pár napja ismertem és semmi nem volt köztünk. Aztán megláttam a dátumot. Három héttel azelőtt. Igen, akkor este elmentem Connorékkal egy buliba és Hope nem jött, de nem csináltam semmit. Ashleyvel nem is találkoztam, de ha találkoztam volna is, mégis miért mentem volna el vele szobára? Ott volt vagy ötven lány, de még csak rájuk sem néztem. Hiszen már nem érdekeltek, mégis hogyan érdekelhettek volna, amikor ott volt nekem Hope?
- Nem, ez nem lehet igaz. Ez nem akkor történt.
- Pedig ott van a dátum, Holden – sirt halkan.
- Jézusom, Hope. Ma már simán rá lehet szerkeszteni egy dátumot egy képre.
- De mi van, ha nem szerkesztették, Holden? Mégis hogy hihetném el? Hiba volt közel engednem magamhoz téged. Hiszen tudtam, hogy milyen vagy. Mégis hogyan gondolhattam, hogy velem más lesz? Hogy nem csak játszol velem?
Akkor követtem el életem legnagyobb hibáját.
- A picsába, hiszen nem csináltam semmit! – ordítottam, miközben dühömben a falba boxoltam.
Hope hátrálni kezdett tőlem és levegőért kapott. Nem, nem. Hogy lehettem ilyen hülye? Mégis hogy tehettem ezt?
- Hope – léptem felé, de ő remegve elhúzódott tőlem. Félt tőlem. Meg akartam védeni mindentől, amitől félt és mégis én bántottam.
- Menj el innen, Holden – mondta halkan.
- Hope, kérlek. Sajnálom, én…
- Kérlek, menj el innen. Kérlek – zokogott.
Nem akartam ott hagyni. Úgy nem. De teljesen megértettem és elmentem. Egész végig remegett a kormányon a kezem, amig haza hajtottam, otthon pedig dühömben szétvertem mindent, amit a szobámban találtam, aztán a falnak dőlve a földre ültem és úgy zokogtam, mint egy gyerek. Bántottam őt. Bántottam a lányt, aki szeretek és akit mindentől óvni akartam. Gyűlöltem magam, gyűlöltem a tudatot, hogy egyáltalán létezem. Mert annak már semmi értelme nem volt nélküle. Semminek sem volt értelme nélküle. Apáéknak igaza volt. Ezt is elcsesztem, mindig mindent csak elcsesztem.
- A kurva életbe! – boxoltam a padlóba teljes erőből.
Éreztem, ahogy a csontjaim reccsentek, de leszartam. Az a fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit a mellkasomban éreztem a tudattól, hogy fájdalmat okoztam neki. Egész kicseszett éjjel ott ültem és azon gondolkodtam, hogyan lehetek én a világ legszemetebb embere. Hogy hogyan érdemeltem ki egyáltalán azt az időt, amit mellette lehettem, azt a boldogságot, amit mellette éreztem. Azt, hogy belém szeretett. Visszagondolva azt sem érdemeltem meg, hogy egyáltalán rám nézzen.
Észre sem vettem, mikor lett reggel, csak akkor néztem fel, amikor meghallottam, hogy nyilott a szobám ajtaja. Carter. Remek.
- Hé, haver.
- Nem kell megverned, mert már megtettem magam. Vagy tudod mit? Édes mindegy, csak ne kimélj.
- Mindjárt azért húzok be egyet, mert hülyeségeket beszélsz – szólt rám, majd leült mellém.
- Miért? Nem azért jöttél?
- Nem, azért jöttem, hogy megnézzem, jól vagy – e. És ahogy elnézem, jól tettem.
- Bántottam a húgodat, Carter. Mit érdekel, velem mi van?
- Azért, mert az egyik legjobb barátom vagy. És nem haragszom. Igen, bántottad és teljesen maga alatt van. De tudom, hogy nem akartad.
- Sohasem akarom, mégis megteszem. Megijesztettem, Carter. Kicseszettül félt tőlem, pedig… - képtelen voltam visszatartani a könnyeimet annak ellenére, hogy Carter ott volt – Pedig megígértem, hogy megvédem mindentől. Akkor magamtól miért nem tudtam.
- Dühös voltál. Én is dühös voltam, amikor megtudtam, hogy együtt vagytok és rettenetesen éreztem magam, amiért kiabáltam vele. De hidd el, meg fog bocsátani. Szeret téged.
- Nem akarom, hogy megbocsájtson. Azt sem, hogy szeressen. Nem érdemlem meg. Christina miattam van gépeken, Hope pedig… Belehajszoltam egy pánikrohamba, holott tudtam, mennyire fél attól, ha valaki kiabál vele.
- Ne mondd, hogy nem érdemled meg, mert igenis megérdemled. Ezerszer elmondtam már, hogy Christina balesete nem a te hibád volt. És ez az egész… Csak egy normális reakciód volt arra a kicseszett képre. Hope tudja, hogy nem akartad bántani és… Őszintén most nem akar látni, de tudom, hogy idővel meg fog bocsájtani neked. Szóval szedd rendbe maga és elmegyünk a kórházba. Szerintem az ujjaid darabokban vannak.
Leszartam. Úgy, ahogy voltam hagytam, hogy Carter elvigyen a kórházba és haza is vitt, miután begipszelték a kezem. Ő elment Hope -hoz, én meg egész nap csak ültem az ágyon és úgy éreztem magam, mint akin átment egy traktor. Egy kicseszett nagy traktor.

Láttam őt másnap a suliban. Szomorúnak tűnt és tudtam, ezt én okoztam. Szörnyű érzés volt úgy látni őt. Hiányzott a mosolya. Oda akartam menni hozzá és addig könyörögni neki, amig meg nem bocsájt, mégsem tettem. Ehelyett hazamentem az iskolából és azon gondolkodtam, talán felhagyok vele egy időre. Igen, az lesz a legjobb, ha kihagyok pár szemesztert. Akkor nem fogom látni. Mármint látni akartam, de csak fájdalmasabb volt, mert tudtam, nem érhetek hozzá és nem ölelhetem magamhoz. Majd tanulok távúton és közben többet lehetek a szalonban is. Igen, igy lesz a legjobb. Talán kevésbé fog fájni. És ha nem találkozunk, nem is bánthatom.