Ha újra látlak - Fehér rózsa

Hetedik fejezet - Hope

Nagyon, de nagyon szerettem volna akkora pofont adni annak a ribancnak, hogy leesik a feje. Hogy képzeli, hogy csak úgy beül Holden ölébe. Egyébként is hülye viselkedés, de így, hogy Holden velem van csak még jobban idegesített. Azonnal jött a féltékenység ködje és belepte a fejem.
Kész voltam lehordani és megkérni, takarodjon el onnan, de Holden megelőzött.
- Szállj le rólam, Cheryl – emelte meg a lányt, de az csak nem akarta elengedni – Tudod, hogy gyűlölöm, ha valaki az ölembe ül.
- Ugyan már – dobálta a haját – Kivételt csak tehetsz, nem?
- Teszek is. A barátnőm az ölembe ülhet – hú, ettől elég nagyot dobbant a szívem. Magamban még el is mosolyodtam a szó hallatán. Holden újra felállította a lányt, aki ezúttal úgy is maradt, de úgy nevetett, mint egy hisztis… Nem mondom mi.
- Ugyan, Holden. Neked nincs barátnőd.
- Ki mondta, hogy nincs? – szólaltam fel és beültem Holden ölébe. Normális esetben élveztem volna, hogy olyan közel lehetek hozzá, de tudtam, ebből mi lesz. A bátyám látta az egészet és nem így akartam neki elmondani, hogy összejöttem a legjobb haverjával.
- Most csak vicceltek velem, ugye?
- Nem. Szóval, ha még egyszer hozzáérsz vagy csak hozzá szólsz, nem állok jót magamért.
- Húzz el innen, Cheryl – mondta Connor – Ezek után már a szeme elé sem kerülnék.
A lány fújtatott párat, majd sarkon fordult és elment onnan. Büszke voltam magamra, de közben féltem is. Carter meg fog ölni. Holden egy pár pillanatig úgy nézett rám, mintha millió kérdés lenne a fejében. Visszaültem a helyemre és Carterre néztem, aki Connorral együtt nevetve nézte végig az egészet. Hát, bátyus. Nem fogsz sokáig nevetni.
- Szép volt, fiatalok. De nem akarom még egyszer meglátni, hogy az ölébe ülsz. Te meg keress magadnak másik álbarátnőt – mutatott Holdenre a villájával.
- Carter – szólaltam meg halkan, de Holden megint megfogta az asztal alatt a kezemet és szinte kért, hogy várjak még. Tudom, hogy féltett, mert ő tudta, Carter milyen. De ha mellettem volt, nem féltem – Ami azt illeti, nem csak az álbarátnője vagyok.
Connor kezéből kiesett az étel, Carter arcáról pedig rögtön eltűnt a mosoly. Tudta, hogy nem hazudok és nem viccelek, mert jobban ismert bárki másnál.
- Nem. Ez nem lehet igaz. Egyre jobban hazudsz.
- Nem hazudok Carter – mondtam halkan és az asztalra tettem összekulcsolt kezünket, amit Carter másodpercekig csak bámult, miközben fújtatott, mint egy bika. Hirtelen az asztalra csapott és felállt, majd olyat tett, amit tőle soha nem vártam volna
- Te normális vagy, Hope?!  - kiabált. Azonnal megállt bennem a levegő, Holden segített felállni és szorosan tartott – Tudod, hogy milyen, megmondtam neked és neked is, hogy eszetekbe se jusson! Mondtam, hogy ne merj hozzáérni a húgomhoz. Neked meg több eszed is lehetne! Tudtam, hogy nem kellet volna elengednem téged vele.
- Carter – szólt hozzá Holden nyugodtan – Megijeszted.
Olyan szorosan bújtam Holdenhez, ahogy csak tudtam. Annyira féltem, remegtem és nem kaptam levegőt.
- Hope – szólított meg ezúttal nyugodtan, bűnbánó hanggal Carter és kinyújtotta felém a kezét, de én nem akartam megfogni. Nem akartam, hogy hozzám érjen ezek után. Féltem tőle. Akkor életemben először féltem a bátyámtól, akiről azt hittem, bármit is teszek, nem fogja felemelni rám a hangját, mert tudja, mennyire félek tőle – Sajnálom, én.
- El akarok menni innen – suttogtam Holdennek, aki csak még szorosabban húzott magához.
- Jólvan, virágszirom. Kiviszlek kicsit, hogy megnyugodj, oké? – kérdezte és már indultam volna, amikor ő hirtelen megállt és éreztem, hogy kicsit visszafordult – Te. Ne merj most utána jönni.
Nem is láttam, merre mentünk ezután, mert végig Holden mellkasához bújtam, amíg pár perccel később megéreztem a friss levegőt. Holden gyöngéden a falhoz állított és egy picit eltolt magától, hogy szemügyre vehessen. Csak akkor voltam képes lassan megnyugodni, amikor Holden mélyen a szemembe nézett és finoman megsimogatta az arcom.
- Jól vagy, édesem?
- Mhm. Igen – válaszoltam halkan, a levegő még mindig nem volt képes egyenletesen áramlani a tüdőmbe.
- A fenébe is, egyedül kellett volna beszélnem vele – túrt a hajába – Sajnálom.
- Ez nem a te hibád, Holden. Soha nem gondoltam volna, hogy Carter kiabálni fog velem. Ő tudja a legjobban, mennyire félek. Ha valamikor tettem valami rosszat, mindig nyugodt maradt – sírtam halkan – Nem értem, miért olyan nagy gond, hogy kedvellek és veled akarok lenni.
Képtelen voltam felfogni, hogy a bátyám kiabált velem. Miért kiabált, amikor tudta, hogy félek. Miután hozzájuk kerültem, ő nyerte el leghamarabb a bizalmamat és mindig ő volt az egyetlen ember, akiben teljesen megbíztam. Nem mintha a kiakadása után már nem bíztam volna benne, de igazán megijesztett és nem gondoltam volna, hogy egyszer az az ember fog így kiakasztani, aki mindig megvédett attól, hogy így kiakadjak.
- Hope, a bátyád elég jól kiismert az elmúlt két évben. Nagyon jól tudja, milyen voltam előtted, hogy miket csináltam. Nem csodálkozom, hogy félt tőlem, de haragszom is rá, mert tudom, hogy megijesztett.
- De engem nem érdekel, milyen voltál előttem. Csak az, amilyen most vagy, velem – szipogtam.
Megértettem, hogy Carter féltett, de én mindannak ellenére, amit Holdenről hallottam mégis megbíztam benne. Azért, amilyen mellettem volt. Azért, mert úgy éreztem, különleges vagyok a számára. Tudaton kívül olyan dolgokat tett, amelyek mély érzéseket váltottak ki belőlem. És őszintén nem érdekelt a múltja. Készen voltam bármit elfogadni, amit még nem tudtam róla. Egyszer azt mondta, van, amit még nem tudok róla és tisztában voltam azzal, hogy ha olyan nehéz kiböknie, akkor nem lehet jó dolog. Ennek ellenére a szívembe férkőzött és tudtam, bármit is mond majd el, én akkor is kedvelni fogom. Elfogadom a múltját, legyen az bármilyen.
Holden szorosan magához ölelt és a hajamat simogatta én pedig a mellkasába fúrva az arcom zokogtam.
- Nyugodj meg, virágszirom. Nyugodj meg.
Eltartott persze egy ideig, amíg a remegésem alábbhagyott és már lélegezni is rendesen tudtam. De tovább tartott volna és talán meg sem nyugszom, ha Holden nincs mellettem. Volt valami fura megnyugvás az ölelésében.
- Már jobb – mosolyogtam, bár akkor úgysem látta, csak amikor kicsit elhúzódott tőlem és finoman megsimogatta az arcom.
- Biztos?
- Biztos.
Nyomott egy lágy csókot a homlokomra.
- Bent maradtak a cuccaink. Nem akarlak itt hagyni, de...
- Nem lesz baj, Holden. A friss levegő jót tett.
- Csak a levegő? – vonta fel a szemöldökét.
- Talán kicsit segített az az ölelés is – piszkáltam.
- Néha elég mocsok vagy, virágszirom – vigyorgott – Várj csak amíg hazaérünk. Úgy megszorongatlak, hogy azt is elfelejted, ki vagy.
- Alig várom – mosolyogtam rá, majd lábujjhegyre állva megcsókoltam.
Édesen elmosolyodott, aztán visszament az épületbe, én pedig. A falnak dőlve újra kifújtam magam. Arra gondoltam, Holden miért félt ott hagyni. Mégis mi történhet öt perc alatt? Nos, úgy egy perccel később rájöttem, hogy igenis történhet. Cheryl és a két kísérő libája jöttek ki az ajtón és azonnal megláttak. Cheryl összefonta karjait a mellkasán és megállt előttem.
- Nicsak, ki van itt. Hol van a „barátod?”.
- Szerintem neked ahhoz semmi közöd.
- Ez vicces – vigyorgott – Úgy emlékszem, megmondtam neked, hogy még csak meg se próbáld.
- Nem próbálkoztam. Veled ellentétben, aki folyton a szempillait rebegteti rá. Ne csodálkozz, hogy nem jött be.
Abban a pillanatban megszűnt körülöttem a világ. Cheryl akkora pofont adott, hogy megtántorodtam és az égető érzés átvitt a múltba. Újra otthon voltam, apa fölöttem állva kiabált rám és felpofozott.
- Apa, ne. Ígérem, nem fordul elő többé – sírt a kiskori énem – Apa, ígérem, jobb leszek.
De apa csak nem hallgatott rám. Ha már nem is ütött, attól még mindig kiabált rám. Féltem, remegtem és a sírástól már alig kaptam levegőt. Csak kérleltem, hogy ne bántson, de nem hallgatott rám. Őt nem érdekelte, hogy nekem fáj. Semmi nem érdekelte.
- Hope. Hope, nézz rám – éreztem gyengéd érintést a kezemen, a hang viszont elmosódott. Még mindig apát láttam.
- Hagyj békén! Nem bánthatsz többé, hallod?! – ordítottam. Már nem a kislány voltam, akinek minden ütést el kellett tűrnie, mert nem volt alóluk kiút – Nem bánthatsz többé!
- Hope, én vagyok. Én vagyok, virágszirom.
A gyöngéd becenévtől és a simogatástól, amit az arcomon éreztem, elszállt a fekete köd. Elszállt a múlt képe, hangja és már csak Holdent láttam, ahogy aggódó szemekkel nézett.
- Ho... Holden.
- Semmi baj, kicsim. Én vagyok. Itt vagyok.
Ezúttal nem volt olyan könnyű megnyugodnom. Olyan szorosan bújtam hozzá, ahogy csak tudtam. Azt kívántam, zárjon be abba a buborékba, amelyet megígért és soha ne engedjen ki belőle. Hogy örökre tartson úgy, mert ő volt az egyetlen, akinek a jelenléte vissza tudott húzni a valóságba és ha nem is teljesen, de el tudta velem feledtetni, ami történt.
- Most már nem hiszem el, hogy jól vagy.
- Csak tarts így még egy kicsit és jól leszek.
- Addig tartalak, ameddig csak szeretnéd. De előbb menjünk haza és jegeljük az arcod, jó? – simogatta meg az égő bőrt.
Csak csöndben bólintottam, majd hagytam, hogy kézen fogva elvezessen az autójához, beültessen. Miután ő is beszállt, azonnal újra megfogta a kezem és úgy indultunk el haza. Fogalma sem volt róla, mennyit segít, hogy ha csak a kezemet is, de tart. Az útra egyáltalán nem figyeltem bár a megállás nélkül csöpögő könnyeimtől nem is láttam sokat. Néha Holdenre pillantottam, aki fortyogott a dühtől, de nem szólt egy szót se. Talán csak mert nem akart még ő is rám ijeszteni. Azt hiszem, ha ez nem játszott volna közre, már rég robbant volna. Meg sem szólalt, amíg oda nem értünk nálam, csak egyik kezével a kormányt szorongatta, a másikkal viszont olyan óvatosan fogta a kezem, mintha attól félne, összetörik az övében. Éppen hogy leparkoltunk és elindultunk a ház elé, egy másik autó a kerekeit csikorgatva állt meg mellettünk. Hátra fordulva megláttam, hogy Carter az, aki úgy szállt ki az autóból, mintha üldöznék. Aggódó szemeit le sem vette rólam, de csak „tisztes távolságban” állt meg előttünk.
- Hope.
Nem, nem haragudtam rá. Őszintén nem. Fájt, hogy kiabált velem és nem próbálta nyugodtan megbeszélni a dolgot, de mégiscsak a bátyám volt. A bátyám, aki megvédett mindentől, aki mindig ott volt, amikor szükségem volt rá.
Könnyek gyűltek a szemembe, már magam sem tudom, miért. Odaléptem hozzá, ő pedig szorosan magához ölelt.
- Annyira sajnálom, Hope – szipogott – Nagyon sajnálom.
- Semmi baj, Carter – bújtam szorosabban az ölelésébe.
- Nem akartam. Esküszöm nem akartam. Fogalmam sincs, mi ütött belém.
- Tényleg semmi baj, bátyus. Felejtsük el.
- Mégis hogy kérheted, hogy felejtsem el? Megígértem, hogy megvédelek mindentől, mégis bántottalak – mondta szomorú szemekkel, miután elengedett.
- Hagyd abba, jó? – mosolyogtam rá – Semmi baj.
Holdenre nézett a vállam felett, akinek jelenlétét egy pillanattal később meg is éreztem magam mellett.
- Sajnálom, hogy így kiakadtam. Őszinte leszek, nem akartam, hogy ti ketten összejöjjetek, de aztán jobban átgondoltam. Eszembe jutott, mennyire más vagy a húgom mellett. Bazdki, még soha nem láttalak ilyennek. És úgy tűnik, Hope is boldog melletted. Felnőttek vagytok és akárhogy is szeretnék vigyázni rád, ebben nem dönthetek helyetted. Valójában örülök is annak, hogy te vagy mellette, haver. Tudom, hogy te soha nem fogod bántani.
- A szavamat adom.
- Rendben – mosolyodott el végre Carter – És a másik dolog. Mi a fene történt az arcoddal?
- Semmi, csak... Cherylnek nem nagyon tetszik, hogy együtt vagyunk.
- Az a rohadt ribanc – sziszegte, miközben a háta mögé dugta a kezét. Tudtam, hogy ilyenkor összeszorítja az öklét, de soha nem akarta előttem csinálni – Jól vagy?
- Igen – mosolyogtam rá.
- Biztos? Mert...
- Rendben vagyok, Carter. Holden megnyugtatott – fogtam meg a fiú kezét.
- Hát... Köszönöm – mosolygott Holdenre.
- Itt maradok vele, szóval ne aggódj, oké?
- Oké, csak... Csak hívjatok, ha bármi baj van.
Csöndben bólintottam, majd Carter szorosan megölelt, Holdennel lekezelt és ha nehézkesen is, de elment. Holdennel bementünk a házba, én pedig újra kifújtam magam. Ott már nem bánthat senki.
- Elmegyek letusolni – néztem Holdenre.
- Segítsek, virágszirom? – vigyorgott, majd derekamra csúsztatta a kezét és gyöngéden magához húzott.
Elgondolkodtam, vajon az érintése mindig ilyen bizsergető érzést fog kiváltani belőlem?
- Menni fog egyedül is, de azért köszi – mosolyogtam rá.
- Azért szólj, ha meggondolnád magad – simogatta meg a hátam – Addig felhívom Cole – t, hogy ma nem megyek be dolgozni.
- Ma menned kellett volna a szalonba? Akkor mire vársz még?
- Semmire. Nem hagylak itt egyedül.
- Holden...
- Be se fejezd, oké? – érintette meg ujjaival lágyan ezúttal az arcom. Basszus, az érintésétől és lágy tekintetétől már el is felejtettem azt a pofont – Ha nem akarod, hogy itt maradjak, akkor is itt maradok. Nem akarlak egyedül hagyni.
Tudniillik Holden elég makacs volt, ezt már megtanultam, szóval nem ellenkeztem. Persze az is közrejátszott, hogy én is leírhatatlanul szerettem volna, ha mellettem marad.
- Rendben – mosolyogtam rá, majd lábujjhegyre álltam és megcsókoltam résnyire nyílt ajkait.
Ezután kimásztam az öleléséből – bár szerettem volna ott maradni mondjuk úgy örökre – és felmentem a fürdőmbe. Egyedül maradtam. Eddigi életem során megtanultam, hogy minden rosszabb, ha egyedül vagy. A félelem és a fájdalom erősebb és nincs kitől származzon az öröm, ami elnyomja. Kettesben maradsz a lelkeddel akár nappal van, akár éjszaka. Már vettem volna le a pólómat, amikor a tükörbe nézve újra elvesztettem a józan eszem. Az ötéves önmagamat láttam, mögöttem a valaha volt legnagyobb szörnyeteg állt, vigyorogva. Remegett minden porcikám és mintha egy tonna súlyt helyeztek volna a mellkasomra. A kép elmosódott. Vérezni kezdett a kicsi énem feje, az arca piros volt. Apa ezúttal már józanon állt mögöttem és kért, hogy bocsássak meg neki. Kiskoromban néha megtettem, de csak mert gyerekfejjel mindig elhittem neki, amikor azt mondta, hogy többé nem fordul elő. Később tanultam csak meg, hogy ez soha nem változik. És tudtam, soha nem fogom megbocsátani neki, amit tett. Sírás tört fel a torkomból, de emellett rettenetesen dühös is voltam. Elvesztettem a fejem.
- Nem bánthatsz többé, hallod?! – ordítottam, miközben már csak őt láttam a tükörből visszanézni rám – Soha nem bocsátok meg neked! És nem bánthatsz többé! Nem bánthatsz többé!
Azt akartam, hogy eltűnjön. Ökölbe szorult kezemmel a tükörbe boxoltam.
- Nem bánthatsz többé!