Ha újra látlak - Fehér rózsa

Nyolcadik fejezet - Holden

Kicsit féltem megint a szüleikhez menni. Ja, igen. Eljött a karácsonyi szünet, az én virágszirmommal leírhatatlanul jól megvoltunk. De miért féltem a szüleiktől? Talán azért, mert azelőtt mindig csak Carter haverjaként voltam ott. Azóta a lányuk a barátnőm lett és ők ezt még nem tudták. Elgondolkodtam, vajon mit fognak szólni. Mivan, ha ők is tudják, milyen vagyok – vagyis voltam – és nem fogják engedni, hogy együtt legyünk? Oké, bármit megtennék azért a lányért és bárkin végig gázolnék, aki el akarja venni tőlem, de a szülei mégiscsak a szülei.
Még akkor sem engedett a nyomás, amikor bekopogtunk az ajtójukon és a szülei mosolyogva nyitották ki azt.
- Végre itt vagytok – ölelték meg a két testvért – És Holden is itt van. Olyan régen láttalak – ölelt meg Mrs. Winters, Mr. Winters pedig kezet fogott velem.
- Én is örülök. És köszönöm, hogy itt lehetek.
- Mi csak örülünk neki, fiam – mosolygott Mr. Winters – Na, gyertek be. Kész az ebéd.
Mindannyian bementünk, az előszobában gyorsan lepakoltuk a cuccainkat. Már ott megéreztem Mrs. Winters finom steakjének az illatát. Mikor először megkóstoltam, már tudtam, hogy az a valaha volt legjobb steak, amit ettem. Az étkezőben mindenki leült egy – egy helyre, Hope persze mellém, aminek nagyon örültem. Bár még mindig féltem, mit fognak hozzánk szólni, próbáltam elhessegetni a gondolatot a fejemből, hogy az apukájuk mondjuk behúz nekem egyet. Annak ellenére, hogy nem volt az az agresszív fajta, valamiért ez lejátszódott előttem. Biztosan csak a nyugtalanság tette.
Nekikezdtünk az ebédnek, ami mint mindig, isteni volt. Miután jóllaktunk, Hope és az anyukája gyorsan bepakoltak a mosogatógépbe, aztán leültünk a nappaliba.
- Anya, apa. Szeretnék elmondani valamit nektek – kezdett bele Hope halkan, kissé félve. Remek, akkor nem csak én féltem.
- Mi az?
- Hát én... Tudjátok...
- Kicsim. Bármi is az, amit el szeretnél mondani, nem leszünk mérgesek, rendben? Nem kell félned.
- Oké. Szóval én és Holden... – kezdett bele, miközben megfogta a kezem. Befejezni viszont már nem érkezett, mert az apja boldogan nevetni kezdett, az anyja felsikított.
- Úristen, tényleg? Annyira örülök nektek.
- Ezt féltél elmondani, bogaram?
Hát ez könnyen ment. Bár nem tudom, miért lepődtem meg a reakción. Talán csak azért, mert tudtam, mennyire szeretik Hope – ot és hogy foggal – körömmel védik mindentől. Mindig amikor náluk voltam, azt kívántam, bár nekem is ilyen szüleim lennének.
- Té... Tényleg örültök neki? – kérdezte tágra nyílt szemekkel.
- Persze, kicsikém. Nem ismerjük még annyira. De valahányszor itt volt, azt vettem észre, hogy kedves, gondoskodó. És vicces – pillantott rám az anyukájuk.
- Azért nem vagyok egy ma született bárány – vallottam be.
- Azt gondoltuk. De mégis ki az? Mindenkiben van egy kis rosszaság.
Hope – ban nincs. Csak az ágyban. Szerintem ott jön ki belőle minden. Oké, erről el kellett terelnem a gondolataimat, mielőtt véletlenül hangosan kimondom.
- És Carter? Te hogy fogadtad, fiam? – vigyorgott Carterre az apukájuk.
- Én...
- Nagyon jól fogadta – vágott közbe Hope.
- Ó, tényleg? – örvendezett Mrs. Winters – Ez remek.
- Nem. Hagyjatok már beszélni. Először is. Ő nagyon messze van attól, hogy ma született bárány legyen – mutatott rám vigyorogva, aztán arca elkomolyodott – Másodszor. Hugi, nem kell hazudnod miattam. Nagyon kibuktam, amikor megtudtam, hogy együtt vannak. És megijesztettem Hope – ot. De aztán elgondolkodtam. Holden az elejétől fogva vigyázott rá és nem azért, mert a húgom vagy azért, mert megkértem rá. Az idegenekkel egy igazi seggfej, de azokkal, akik fontosak neki, teljesen más. Tényleg kedves, gondoskodó. Mindig vigyáz Hope – ra, megnevetteti és megvigasztalja, megnyugtatja, ha szomorú. És ezért örülök, hogy ő van mellette.
- Ne már haver, mindjárt elsírom magam – szóltam rá, mire mindenki felnevetett.
- Nekünk csak ez a lényeg. Hogy a kislányunk olyan valaki mellett legyen, aki nem bántja és aki mellett boldog – mosolygott Mr. Winters – És Carter. Megértem, hogy kiakadtál, hisz amióta Hope mellettünk van, a széltől is óvod. Gondolom úgysem haragudott rád sokáig.
- Hát hogy lehet haragudni erre a tökfejre? – borzolta össze Hope Carter haját vigyorogva.
Boldogsággal töltött el, hogy Hope – ot ilyen szerető család veszi körül. Azok után, amit átélt mégis boldog volt. És nagyon örültem annak, hogy ők nevelték fel, hiszen imádták.
- Mit szólnátok, ha ma a benti teraszon vacsoráznánk?
- Az jó lenne – lelkendezett a lány – Anya, elkészíthetjük a szokásos karácsonyi előtti valamit?
- Persze, kicsim.
- Mi az a valami? – néztem rá, ő viszont csak titokzatosan mosolygott.
- Nem mondhatom el. Vagyis nem akarom. Kezdhetjük? – nézett az anyukájára.
- Persze. Gyere.
Hope elment az anyukájával a konyhába, mi pedig beszélgettünk, amíg főztek. Vacsora előtt Carterrel megterítettünk. A vacsora ugyanolyan isteni volt, mint az ebéd. Megint dugig ettem magam, ahogy mindenki más is. A család régi történeteket hozott fel, amiken mind jókat nevettünk. Hope édes és boldog nevetése a lelkemet melengette. Néztem, ahogy nevet, ahogy a szemei csillognak a szeretettől. Arra lettem figyelmes, hogy nem lélegzem. Sokszor még azt is elfelejtettem, amikor mellette voltam. Gyönyörűszép volt. Úgy kívül ahogy belül. Akkor jöttem rá, miért volt minden. Miért voltam már képtelen nélküle élni, miért akartam, hogy ő boldog legyen, miért akartam megvédeni mindentől. Miért hagyott ki a szívem már attól is, amikor a szemébe néztem. Szerelmes voltam belé. Idáig tartott, hogy rájöjjek, de már akkor beleszerettem, amikor először megláttam. És tudtam, ez nem csak fellángolás, amilyet Christina mellett éreztem. Ez sokkal mélyebbről jött.
- Holden – szólt hozzám mosolyogva, mire végre magamhoz tértem.
- Hm?
- Itt vagy?
- Persze – fogtam meg a kezét és finoman megszorítottam.
- Min gondolkodsz?
- Azon, hogy ígértél valami finomat – hazudtam, mire nevetve a fejéhez kapott – Ó, igaz. Segítesz, anya?
- Persze.
A lányok újra eltűntek, Carter szintén bement a mosdóba. Csak akkor vettem le Hope – ról a szemem, amikor már az ablakon keresztül sem láttam.
- Csodálatos kislány, igaz? – kérdezte az apja büszkén, én pedig rá néztem.
- Igen, az. A legcsodásabb lány, akit ismerek.
- Tudod, amikor örökbe fogadtuk, nagyon félt tőlem. Rossz érzés volt, de megértettem. Hosszú évekbe telt, míg elnyertem a bizalmát és végre rájött, hogy én sohasem bántanám. Mindig csak azt akartam, hogy ne féljen tőlem és hogy boldog legyen. Egy idő után az lett. De ilyen boldognak, mint most melletted... Ilyennek még sohasem láttam.
- Tudom, ez nyálasan fog hangzani és talán el sem hiszi, de amióta ismerem, azért élek, hogy őt boldoggá tegyem.
- Tudom. Látom, amikor rá nézel. És...
Nem mondta végig, mert nyílott az ajtó és mindhárman visszajöttek a teraszra. Hope leült mellém és egy kistányért adott a kezemb,e amelyen valamilyen habos, epres sütemény volt. Nem voltam édesszájú, de nagyon jól nézett ki.
- Kóstold meg, Holden. Én magam sütöttem.
- Nem fogok belehalni? – vicceltem meg, mire vállba bökött.
- Holden.
- Kóstold meg, haver. Ő csinálja a legjobb epres sütit.
- Hé! – szólalt fel az anyukájuk.
- Bocs, anya. De ez az igazság.
- Amúgy igen, igazad van – vonta meg a vállát nevetve.
Felnevettünk, majd megkóstoltam Hope sütijét. Tényleg isteni volt.
- Ez tényleg nagyon finom. Ügyes vagy, virágszirom – simogattam meg az arcát, mire boldogan elmosolyodott.
Mindenki boldog volt. És igen, pont ezért gyűlölöm a sorsot. Mert kiszámíthatatlan. Az egyik pillanatban még nevettünk, a másikban már mindenki lefagyott. Hope inni akart, de éppen Carteren nevetett. Nem figyelt oda, feldöntötte a poharat és minden kiömlött az asztalra. Pár másodpercig kerek szemekkel bámulta, remegni kezdett. Először nem értettem, aztán eszembe jutott, amikor elmesélte azt a végzetes estét.
- Hope - szólítottam meg, de úgy tűnt, megint nem érzékel semmit a külvilágból.
- Sa... Sajnálom - hebegte, szemei megteltek könnyel és levegő után kapkodott.
- Semmi baj, kicsikém. Feltöröljük - szólt hozzá az apja gyöngéden, de úgy tűnt, ez sem segít.
Hope felállt az asztaltól és a falhoz simult, én pedig azonnal követtem.
- Hope.
- Sajnálom - sírt. Francba, megint alig kapott levegőt.
Azonnal magamhoz öleltem. Megint megpróbált eltolni magától, de nem engedtem.
- Hagyjál. Fel kell törölnöm, mert bántani fog.
- Senki sem fog bántani, édesem – simogattam a haját. Az én szemembe is könnyek gyűltek, annyira fájt így látnom őt.
Azt hittem, már láttam a legrosszabbat, de ez még rettenetesebb volt, mint a múltkori. Attól féltem, nem tudom megnyugtatni. Már így is alig kapott levegőt, ha tovább így marad, baja esik.
- Kérlek, ne engedd, hogy bántson.
- Ő nincs itt, virágszirom. Nincs itt. Senki nem fog bántani. Kérlek... Kérlek, édesem, nyugodj meg – kértem remegő hangon – Kérlek, lélegezz nyugodtan. Nem engedem, hogy bárki bántson, megígérem. Csak kérlek nyugodj meg.
- Hívom a mentőket – jelentette ki Carter.
Hope viszont kezdett lassan megnyugodni. Körmeivel még mindig a karomba vájt és remegett mindene. Viszont a légzése és a zokogása kezdett lenyugodni.
- Nem kell. Már kezd jobban lenni.
- Holden – nyöszörögte Hope halkan.
- Itt vagyok, virágszirom. Itt vagyok.
Megvártam, amíg lassan teljesen megnyugodott, aztán egy picit eltoltam magamtól és két kezem közé fogtam az arcát. A szemeimbe nézett, amit jó jelnek vettem, mert tudtam, hogy figyel rám. Letöröltem a könnyeit, ő pedig lassan magához tért.
- Jól van. Jól vagy?
Csöndben bólintott, én pedig nyomtam egy csókot a homlokára.
- Igen. De Holden, te...
Fogalmam sem volt, mit akart mondani, mert a szülei szorosan magukhoz ölelték és vigasztalták. Letöröltem a könnyeimet, Carter pedig úgy nézett rám, mintha akkor látott volna először. Mégis mi járhatott a fejében?
- Biztos, hogy jól vagy, kicsim?
- Igen, anya – mosolygott Hope, amikor később a szülei elengedték – De azt hiszem, megyek és lepihenek kicsit.
- Csatlakozhatok? – kérdeztem vigyorogva, mire mosolya még szélesebb lett.
- Persze.
Felmentünk a szobájába és azonnal ágyba dugtam. Betakargattam, majd nyomtam egy csókot a homlokára, mire édesen elmosolyodott.
- Pihenj egy kicsit, édesem. Nemsokára visszajövök, csak segítek a szüleidnek összepakolni, oké?
- Fáradt vagyok, Holden. Velem maradsz csak amig elalszom?
- Persze, virágszirom – feküdtem le mellé és magamhoz öleltem.
Már nyugodt volt, de még mindig aggódtam érte. Képtelen voltam kiverni a fejemből, ami odalent történt. Nem tartott sokáig, amig elaludt, ez az összeomlás kifárasztotta. Amint álomba zuhant, kimásztam mellőle és lementem a földszintre. Addigra összepakolták az étkezőt, a konyhát is és a szüleit sem láttam már sehol. Levegőre volt szükségem, ezért kimentem a teraszra és rákönyököltem a korlátra. Nem tudtam, megbirkózni a tudattal, hogy nem segíthetek neki, hogy semmit sem enyhíthetek a félelmén vagy a fájdalmán. Pedig bármit odaadtam volna azért, hogy megtehessem.
Hirtelen meghallottam, hogy nyílik a terasz ajtaja és hátra fordultam. Carter épp olyan nyúzottnak tűnt, mint amilyennek én éreztem magam. Odalépett hozzám és szintén rá könyökölt a korlátra.
- Hogy van?
- Jól. Alszik.
- És te? Őszintén nem láttalak még ennyire megrettentnek.
- Mert kicseszettül féltem, hogy komolyabb baja lesz. Amikor először láttam az igazi összezuhanását, már akkor is majd beleszakadt a szívem, de most. Ennyire rossz még sosem volt.
- Nem, tényleg nem volt. Apa, anya vagy én sohasem kiabáltunk vele, még csak meg sem emeltük rá a hangunkat. De ha netalán történt valami, ami miatt régen az apjától kikapott, akkor azonnal pánikrohama lett. Idővel megtanulta, hogy apa és anya az ilyen dolgokért nem haragszanak rá, de…
- Azt hiszem, azért volt most ilyen rossz, mert leöntötte az abroszt. Mint akkor este.
- Igen. Tudod tényleg nagyon örülök annak, hogy te mellette vagy. Sokkal… Sokkal boldogabb. És őszintén te is annak tűnsz. Nem ismerlek csak pár éve, de soha nem láttalak még ilyennek.
- Mert az is vagyok. És… És én… - most mondjam el Carternek vagy ne?
- Szereted.
- Ennyire látszik? – nevettem fel, Carter pedig csatlakozott.
- Hát nekem elég szembetűnő. Mármint… Más lányokat mindig csak megdugtál és másnap már azt sem tudtad, hogy hívják őket. De Hope – al már az elejétől fogva más vagy. Gondoltam, hogy nem csak játszadozol vele. Más lettél, amióta ismered. Elpuhultál – nevetett, én pedig csatlakoztam. Teljesen igaza volt.
- Igen, én is úgy érzem, de nem zavar. És mindent meg fogok tenni azért, hogy továbbra is mindig boldog legyen.
- Tudom, haver – fogta meg a vállam és elmosolyodott – Tudom.
Carter bement, egy pár perc múlva pedig én is követtem és egyenesen Hope szobájába mentem. Azt hiszem, ez a beszélgetés Carterrel jobb volt, mintha csak egyedül elmerültem volna a gondolataimban.
Leöltöztem és bebújtam Hope mellé az ágyba, ő halkan nyöszörögni kezdett.
- Holden.
- Itt vagyok, virágszirom.
Lassan felém fordult és sűrűn pislogva kinyitotta a szemeit.
- Sajnálom, hogy megint látnod kellett ezt – nézett a szemembe kissé szégyenkezve.
- Már mondtam, hogy ne sajnáld. Te semmiről sem tehetsz.
- De hiszen sirtál. Vagy… Vagy csak képzelődtem?
Basszus. Ha azt mondom, képzelődött, attól rosszul fogja érezni magát, ha pedig bevallom akkor gyengének fog nézni?
- Nem, nem képzelődtél – vallottam be végül – De nem azért, mert bántam, hogy láttam. Hanem mert úgy éreztem, megszakad a szívem, ahogy láttam azt a félelmet a szemedben. És féltem, tudod? Jobban, mint a múltkor. Basszus, hiszen alig kaptál levegőt. Carter már a mentőket akarta hívni. Én… Én nem tudom, mi lett volna, ha nem nyugodsz meg. És nem is akarom megtudni. Nem akarom tudni, milyen nélküled, Hope – simogattam meg az arcát.
Csak nagy szemekkel figyelt, mintha próbálná felfogni, amit mondtam. Már kezdtem félni attól, hogy megint nyálas voltam, amikor kicsi kezét az arcomra csúsztatta és egy lágy csókot nyomott az ajkamra.
- Én sem akarom tudni, milyen nélküled, Holden.
A lelkemet melengette a tudat, hogy ő is igy érez. Ezúttal én csókoltam meg, majd még szorosabban magamhoz öleltem. Szerettem volna elmondani neki, mennyire szeretem, de őszintén féltem. Kicseszettül féltem, hogy ő esetleg csak kedvel és ha elmondom neki, mit érzek, fejvesztve menekül majd tőlem. Igy csak csöndben vártam, amig újra elalszik, aztán hagytam, hogy engem is magába zárjon az álom.
Arra ébredtem, hogy Hope lágy csókokkal hinti be a mellkasomat. Igen, ennél jobb ébresztőt nem is kívánhattam volna.
- Hope – nyögtem ki a nevét.
- Jó reggelt – pajkos hangjától azonnal magamhoz tértem.
Kinyitottam a szemem és megláttam a gyönyörű arcát, melyen ott ült az a sexy mosoly, a szemei csillogtak. Teste szinte teljesen beterítette az enyémet és a farkam azonnal vette az adást.
- Hm. Jó reggelt.
A hátára csúsztattam a kezem és benyúlva a pólója alá simogattam finom bőrét. Ő lehajolt hozzám és megcsókolt, közben levette a boxeremet. Én úgyszintén megszabadítottam minden ruhadarabtól, a következő pillanatban már rajtam ült. Felnyögtünk az élvezettől és magamhoz húztam, hogy csókolhassam és simogathassam miközben lovagolt rajtam. Ajka hirtelen elengedte az enyémet, majd kiegyenesedett és amikor megtekerte rajtam a csípőjét, azt hittem, megőrülök.
- Basszus, Hope – nyögtem fel.
- Ez tetszik? – kérdezte kéjes hangon, ami, ha lehetséges, csak még jobban tetézte az élvezetet, amit éreztem.
- Nem is tudod, mennyire.
Két kezemmel közrefogtam a csípőjét és picit megszorítottam. Ő tovább mozgott rajtam, amig éreztem, hogy közel kerültem. Kicseszett nagyon közel.
- Gyorsabban, Hope – kértem, ő pedig azonnal gyorsított a tempón.
Addig mozgott rajtam, amig egy utolsó mozdulat után Hope lihegve rám borult, én pedig felmordultam az élvezettől. Egyik kezemmel megfogtam a kezét, a másikkal a hátát simogattam. Azt hiszem, talán percekig is feküdtünk úgy, miközben lassan megnyugodott a légzésünk.
- Még egyszer jó reggelt – nyomtam egy csókot a feje búbjára.
- Veled minden reggel csodás, Holden – mondta halkan, aztán felkuncogott – Látod, most én voltam nyálas.
- Nem voltál az, kicsim. Mondjuk nem bánom, ha az vagy. Mellesleg pedig veled is minden reggel csodás – mosolyogtam rá, amikor felnézett rám.
Ő visszamosolygott, majd betakart minket és megint hozzám bújt. Igen, minden reggel csodás volt mellette.