Same eyes bLOU (Larry ff)

ötödik

Louis:

Amikor beléptem az ajtón összetörve, elkeseredetten, és apáék vigasztaltak, hogy nem sokára másképp fogom látni, nem hittem nekik. Dühös lettem és ott akartam hagyni őket a fenébe, hisz ezek szerint nem érzik át a fájdalmamat. Hogyan is érezhetnék, hisz ők mindig itt voltak egymásnak, sosem élték át a veszteség borzalmát. Aztán megfordultam és ott állt Harry a nappali közepén. Harry. A mi nappalink közepén... És engem bámult. Nem ismert fel, tudom, hogy nem, mert amikor elé álltam, gyanakodva méregetett, én viszont akkorra teljesen transzba estem és csak annyit tudtam kinyögni, „Én vagyok az, Harry! Én vagyok... Lou!"

Harry kétkedve néz végig rajtam. Nem hisz nekem. Vagy nem mer hinni. Én viszont tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ő ki, és azonnal a nyakába akarom vetni magam.
- Nem...nnnemmm...- A fejét rázza, tanácstalanul tekint apáékra, akik szintén megilletődve bólogatnak, hogy de-de. Tekintete visszatéved rám, most egyenesen a szemeimbe néz. Próbálom minden érzelmemet belesűríteni ebbe a tekintetbe, ami nem nehéz, mert a tetőmtől a talpamig remegek, könnyezem, a szívem ki akar ugrani a mellkasomból. Hisz itt van ő, akire tíz éve várok, aki minden gondolatomat kitöltötte az elmúlt időben, Harry. Az én Harrym.
- De igen! - mondom gyengéden. - Én vagyok.
- Ddeee... Lou... őőőő... őőő...- olyan gyámoltalan, olyan elveszett... Sosem láttam még ilyennek.
- Nem haltam meg a robbanáskor. Kimentettek. Én vagyok az, Harry. Emlékszel? Boonak hívtál és mindig Shreket néztünk. Elkaptad Leót és a haverjait, mikor bántottak a suliban, ott voltam a tárgyaláson, mikor elítéltek, apukáddal küldtem neked egy rajzot, amin te kenguru vagy, én meg a Zsebibabád, és azt írtam rá...

Nem tudom befejezni, olyan hirtelen záródnak körém a karjai és olyan szorosan, hogy lélegeznem sem sikerül egy ideig. Megszállottként ölel, a nevem kántálja, a hangja elcsuklik, a nyakamba fúrja az arcát és csak sír. Ugyanúgy, ahogy én is. A fejem a vállán talál menedéket, könnyeim a vékony pólóját áztatják.
- Lou...Lou...Lou... - zokogja. A szívem átmelegszik az érzéstől, hogy ennyire sokat jelent neki az, hogy visszakapott. Neki is hiányoztam, ráadásul nem is tudta, hogy életben vagyok, így nem is várhatta, hogy újra lát. És éppen itt.
Felemelem a fejem és lazítani akarok az ölelésen, hogy ránézhessek, de utánam kap és visszaránt, egy pillanatra sem ereszt. Légzése elnehezedik, kapkodni kezdi a levegőt. Hirtelen a teljes súlya rám nehezedik. Nem vagyok egy gyenge kis hurkapálca, de megrogyom a teher alatt és mindketten térdre hullunk. Muszáj eltávolodnom tőle, mert ijesztő ahogy sípol a tüdeje, látnom kell, hogy jól van-e. Apáék is ideszaladnak és erővel fejtik le a karjait rólam. Ahogy sejtettem, Harry arca hófehér, folyamatosan szürkül, izzadtság gyöngyözik a homlokán, a teste remeg. Rohama van. Nem emlékszem, hogy valaha pánikolós lett volna, valószínűleg a megrázkódtatás váltotta ki belőle.

- Harry! Harry! Nézz rám, kérlek! - emelem fel a hangom, mert gyanítom, hogy a suttogás most nem segít. Előre dől, egyik kezével a padlón támaszkodik, másikat a mellkasára szorítja. Felemelem a fejét és kényszerítem, hogy rám koncentráljon.
- Itt vagyok! Oké? Minden rendben, csak lélegezz! Nyugodtan. Ahogy én – nem mintha én nyugodt lennék, de ő most mindennél fontosabb. Mindig is az volt... Liam vizet hoz, Zayn Harry hátát támasztja, segíti felegyenesedni. Az arcára simítom a kezem, ő megragadja és a csuklómra puszil, majd visszateszi oda, ahol azelőtt érintettem. Belesimul a tenyerembe, de látszik, hogy ez nem elég. Újra magához von és most már lényegesen kevesebb görccsel, bár még mindig megrendülten, szorosan ölel. Már nem félek, hallom, hogy zaklatottan, de normálisan veszi a levegőt, olykor meg-megrázkódik. Annyira, de annyira szeretem...

Végül nem kér inni, csak a térdeiről ülő helyzetbe vált úgy, hogy közben egyetlen másodpercre sem enged el. Az ölébe von keresztben, felhúzza a térdeit és úgy ringat, mintha csak a bölcsőm lenne. Sokszor csináltuk ezt régen, mikor valamiért sírtam, mindig így vigasztalt. Azt hiszem, most ösztönből cselekszik, hisz nincs szükség erre, inkább saját magába igyekszik így lelket önteni. De cseppet sem bánom, átkarolom a nyakát és csak hallgatom, ahogy rendeződik a légzése. Nagyon sokáig ülünk így a padlószőnyegen, apáék diszkréten magukra csukták a konyha ajtaját, gondolom, a vacsorát készítik. Imádom, hogy ilyen tapintatosak. Tudják, milyen fontosak nekünk ezek a percek és én újra hálát adok az égnek, hogy ők lettek a szüleim.