Same eyes bLOU (Larry ff)

Tizenkilencedik

Louis

Már egy ideje itthon vagyok, mikor a többiek megérkeznek. Apáék, ahogy elnézem, lassan rendbe jönnek, az viszont nagyon nem tetszik, ahogy Harry kinéz. Feldúlt, láthatóan azt se tudja, hol vezesse le a dühét. És bár szívesen lennék én az, aki megnyugtatja, először tudni szeretném, mi történt. Nagyon nem jó irány ez, hogy egyik nap a szüleim marják egymást, másik nap a szerelmemet eszi valami.

Pedig el akartam neki mesélni, milyen jó napom volt bent, hogy találkoztam Wallace-szal és tökre normális volt. Nem is tudtam, hogy ugyanarra a fősulira jár, mint én. Persze egy ekkora épületben évek is eltelhetnek úgy, hogy nem futsz össze a másikkal, hacsak nincs megbeszélve vagy nincs közös órátok. Vigyorgott és elmondta, hogy annak ellenére, hogy nem úgy alakultak köztünk a dolgok, ahogy akarta, tetszett neki a kis „műsor" Harryvel és örül, hogy végül is összejöttünk. Hát még én...

Harry már vagy negyed órája a mosdóban van. Ez... Gyanús. Oké, előfordul, hogy elhúzódik a dolog, de valamiért rosszat sejtek. Halkan bekopogok és megkérdem, minden oké-e.
- Jól vagyok, kicsi. Mindjárt jövök – feleli. Apáék eltűntek a szobájukban, szóval ők sem fognak nekem mesélni, kénytelen vagyok kivárni, hogy Harry megnyíljon.

Közben megszólal a telefonja, egy ismeretlen szám keresi. Nem szoktam ilyet csinálni, de felveszem.
- Halló?
- Hallo, Mr Styles! Donna vagyok a The Earl of Doncaster Hotelből. Csak azért hívom, hogy pontosítsunk a hétvégi érkezésével kapcsolatban. A lakosztály a rendelkezésére áll, péntek délután kettő órától bármikor érkezhetnek a kedves párjával és vasárnap délig kellene elhagyniuk a hotelt. Felár ellenében természetesen lehetőség van későbbi kilépésre is. Megfelel így önnek?

- Ööö... Igen, azt hiszem.
- Nagyszerű. Örömhír, hogy a kék lakosztály szabad lesz éppen, így kérésének megfelelően azt biztosítani tudjuk önnek a nászutas extrákkal.
- Ez... Tökéletes... Köszönöm, Donna. - nyögöm még ki remegő hangon.
- Akkor szeretettel várjuk pénteken – mondja még a nő, majd megszakítja a vonalat.

Ezt alig tudom elhinni... A The Earl of Doncaster... Honnan tudta?

Nyílik az ajtó és már ugranék is a nyakába, hogy kicsókoljam belőle a szuszt, amikor az arckifejezését meglátva eszembe jut, ami miatt pár perce még aggódtam. Harry arca gondterhelt, a kezei sebesek, te jó ég!
- Harry! Mmmi... - lassan közelítek felé, nem tudom, kell-e félnem. Még sosem láttam őt ilyennek. A száját egy vékony vonallá préseli, a smaragd szemeit iszapos tóhoz hasonlóvá színezi a visszafojtott düh. Ugye nem én tettem valami rosszat?

- Gyere ide! - utasít, a hangja minden, csak nem gyengéd. Mégsem tehetek semmit ellene, a lábaim visznek felé, ha akarnék, se tudnék ellenállni. Még legalább egy méter vissza lenne, de nem vár tovább, magához ránt és olyan hevesen ölel, hogy a levegőm bent reked. Orrát a nyakamba fúrja és mélyeket szippant. Lassan és hosszan fújja ki a levegőt, mintha valami önszuggesztióval akarná lenyugtatni magát és ehhez feltétlen szüksége lenne az illatomra. Mondjuk fordított esetben én is ugyanígy éreznék...

- Mi a baj, Haz? Mondd el, kérlek! - súgom halkan, a kezeimmel a hajába túrva. Tudom, hogy szereti, ha a fejbőrét masszírozom, igaz, eddig nem terápiás céllal tettem, de hátha erre is jó. Bármit megtennék, hogy ne kelljen ilyen zaklatottnak látnom.

- Mindjárt, csak... Ahh... Össze kell szednem magam. Kurvára kibuktam, kicsi. Ölelj még...

Én pedig ölelem és ringatom, ahogy ő tette velem mindig, mikor még kisgyerek voltam. Nem tudom, miért érzem úgy, hogy ez egy harmincéves, börtönviselt férfire is nyugtatólag hathat. De működik, mert néhány perc múlva hallom, hogy rendeződik a légzése és a reszketése is csillapodik. Felemeli a fejét és a szemembe néz.

- Csőbe húztak. Apádék. Tom tudott arról, hogy Howard mire készül és azt akarta, hogy elvigyem a balhét, mert utálta a gondolatát, hogy meleg vagyok.
- Mmmi??? Ezt honnan veszed? - nem tudom, hogy elsápadok vagy a pír önti el az arcom, csak azt, hogy egy pillanatra az ájulás szélére kerülök. Komolyan képes lett volna ilyenre az apám?
- És... kibaszottul ő akarta, hogy börtönbe kerüljek, de ez még semmi ahhoz képest, hogy meg sem próbált téged megvédeni attól az állattól. Elnézte volna, hogy... Istenem... - újra magához ránt és szorít, nekem pedig idő kell, hogy felfogjam a szavai értelmét. Apa képes lett volna feláldozni engem a kicsinyes céljaiért... Sosem szerettem, semmi nem kötött hozzá, de ebben a percben megfogadom, hogy soha ebben a büdös életben nem fogok az apámként gondolni rá. Soha.

- Rengeteggel tartozom neked, Harry. Megmentettél akkor és feláldoztad magad értem. És...
- Cccssss....shhhh... - csitít. - Bármikor megtenném újra. De a tudat, hogy utána a karmai közt maradtál védtelenül...
- Elmúlt. Itt vagyunk, erre gondolj! - És a szerelmünkre, teszem még hozzá gondolatban. Nem monda még ki soha, de minden tettével, minden mozdulatával bizonyítja, hogy szeret. És nem bánom, ha nem hallhatom, amíg érzem. Mert érzem. Mindig érzem. És persze ott van az a telefonhívás is...

Most én húzódom el, hogy láthassam az arcát. Nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el, amit értetlenül fogad a beszélgetésünk után. Megértem. És ki is vagyok akadva, de amit megtudtam, az mindent felülír, képtelen vagyok nem gondolni rá,
- Te most komolyan nevetsz? - kérdi.
- Igen – felelem komolyan. Oldalra billenti a fejét és várja a további magyarázatot, én pedig nem késlekedem vele tovább.

- Hívtak a szállodából – mondom fülig érő szájjal.
- Milyen szállodából? - ráncolja fel a homlokát.
- Az Earl of Doncasterből. Minden le van rendezve, rendelkezésünkre áll a kék szoba a nászutas extrákkal péntektől vasárnapig. Csak te és én, semmi szülői felügyelet, semmi "vigyázz a hangoddal" és főleg... Semmi "várjunk még, nem jött el az ideje..."

- Hogy mi a ... ? Na várj, felvetted a telefonom? - méltatlankodik.
- Igen, mert... A fürdőben voltál. És gondoltam, ha fontos, akkor átadom az üzenetet. Haragszol?
- Hát nem kicsit! - csattan fel. - Meglepetés lett volna! Így most ... Áhh...
El akar távolodni, de nem hagyom. Most én húzom vissza és fogom az arcát a kezeim közé.

- A legszebb meglepetés, amit valaha kaphattam. Mindegy, hogy ma vagy pénteken adod át, van-e tajta piros masni, nem számít. - komolyan beszélek és igazat mondok. Akármi is történt, az mind a múlté. Én pedig a jelenre akarok koncentrálni. És a jövőre. Az én Harrymmel. 

Csók, drágáim!
Tizenkilenc a'la bLOU... kicsit rövid, de nem a meret számít, ugye? 🤩
Szeretettel:
Gotti
xx