Same eyes bLOU (Larry ff)

huszonötödik

Louis:

Idegörlő hét van mögöttünk. Niall minden utat elzárt tőlem, hogy Harryvel beszélhessek, mint mondta, az én érdekemben. Az ÉN érdekemben... Szerintem az ÉN érdekem az lenne, hogy velem legyen, hogy öleljen, szeressen és óvjon, ahogy egész életemben tette. Niall persze másképp gondolta, szerinte a biztonságom szempontjából kulcskérdés, hogy ne adjak ki információkat még véletlenül se. És nem bízik a lelki állapotomban annyira, hogy ebből engedjen. Ő bezzeg minden nap beszél a kis Vivienne-jével. Itt örömködött nekem, hogy kislánya lesz és nem tudnak megegyezni a nevében, ezért úgy döntött, a csajra hagyja a döntést, mert az ő ötletei úgyis mindig sokkal jobbak. Pfööö...

És velem mi lesz? És Harryvel? Apáékról se tudok semmit. Ni szerint jó úton haladnak, de mégis mivel? Én csak annyit tudok, hogy azok a faszarcok keresnek valakit, akit apáék segítettek eltüntetni évekkel ezelőtt. De basszus! Ha nem engem akarnak, akkor mi a véreres tökömért kell úgy védeniük, mint egy hímes tojást? Nem értem... Oké, voltak azok a képek. És félnek, hogy velem zsarolnák őket, ha szem előtt lennék. De ki csak nem nyírnának! Annak semmi értelme nem lenne.

Istenem... Annyira rohadtul hiányoznak! Mindenki. De leginkább Harry. A haja selyme, a bőre érintése, a csókjai, az érces hangja, a reggeli álomittas tekintete, amikor még alig fogja fel a külvilágot, de engem már lát és érez... Szeretem. Jobban mint valaha. Jobban mint azt elképzelni tudná bárki is.

- Hahó! Hallasz, öcskös? - hallom Niall hangját közvetlen közelről. Elbambulhattam, mert úgy látom, nem először szólít. Legalábbis elég türelmetlennek tűnik. Bahh... Hát csak ne legyen az, itt ÉN vagyok, aki zúgolódhat.
- Mi van már? - kérdezem ingerülten.
- Mondom kimegyek vásárolni, hozzak valamit neked? A kaján kívül, amit este összeírtunk? - most tűnik csak fel, hogy kicsípte magát. Frissen borotválkozott, haját is bezselézte, mintha randira készülne. Vagy állásinterjúra. Én már le se szarom ezt. A borostám lassan szakállnak is elmenne, a hajam nem látott fésűt vagy egy hete. Ki a francot érdekel? Ha nem nyaggatna folyton, hogy menjek ki vele a kertbe, még a pizsimet se húztam volna át. Persze lehet, hogy ez volt a célja. Próbál nekem programokat csinálni. Filmeket szed le, rendelt előfizetést a sportcsatornákra, a minap Scrabble-ben akart leverni, mondanom sem kell, hogy csúfos vereséget szenvedett. Hiába, a számítógépekhez nagyon ért, de ebben én vagyok a jobb. Méghozzá mérföldekkel.

- Nem kell semmi, minden csodás, köszbazmeg! - förmedek rá, aztán nem is foglalkozom vele többet, bámulom tovább a plafont. Felsóhajt hangosan, színpadiasan.
- Figyelj, öcsi! Beállítottam a gépet neked, használhatod, böngészhetsz. Légyszi ne látogass olyan oldalt, ami veszélyes lehet és bizonyos keresőszavakat nem fog engedélyezni, de legalább láthatsz egy kis világot. Oké? Pár óra és jövök. Be kell néznem még a...
- Barátnődhöz? Ugye? Neked bezzeg lehet! - állok fel. Hát persze! Ezért csípte úgy ki magát, mint Szaros Pista Jézus nevenapján! A kis álszent! „Nekem is nehéz, hidd el! Nekem is hiányzik a csajom..." - Na persze! Most is hozzá mész vásárlás ürügyén, te fasz!

- Ne legyél bunkó, jól van? Ha nem vennéd észre, még mindig a te kedvedért zártam be magam én is. Bár egyre kevésbé érzem úgy, hogy megérdemelted. Szerencséd, hogy apádékat bírom, különben már visszaadtalak volna nekik, te hisztigép!
- Én hisztigép? Megnézném, hogy te hogy bírnád ezt itt hetekig teljesen elvágva a szeretteidtől! - kelek ki magamból szerintem jogosan. Hogy mer ez engem sértegetni?
- Hát biztos nem igyekeznék megkeseríteni annak az életét, akinek semmi köze hozzám, mégis mellettem van, hogy védje a szaros seggem! - tolja az arcomba, aztán a válaszomat meg se várva hátat fordít és elviharzik. Az ajtót úgy csapja be, hogy csodálom, hogy nem esik ki tokostól, de leszarom. Ami elég, az elég!

Idegesen toporgok a nappali közepén azon gondolkodva, mihez kezdjek magammal az „ajándékba" kapott néhány órám alatt. Egy jobb napon szaladnék, hogy az emlékeimbe temetkezve verjem ki a farkam párszor, de most olyan ideges vagyok, hogy még ehhez sincs kedvem. Aztán eszembe jut a laptop, amit itt hagyott nekem, azt mondta, használhatom. Még ha nem is akármire... Na jó, azt majd én eldöntöm...

Felnyitom a fekete tetőt és bekapcsolom a gépet. Egy kis sárga post-it elárulja nekem a felhasználónevet és a jelszót, amit azonnal bepötyögök és elégedetten figyelem, ahogy összeáll nekem ez a kis okosság. Nyilván első lépésem a Facebook megnyitása. Végre több mint három hét után üzenhetek Harrynek, ha szerencsém van és épp elérhető, még videochatelhetünk is. Aha... Ahogy én azt elképzeltem... A face nem tölt be, ahogy az insta, a twitter és az e-mail szerverek sem elérhetők. Mégis mi a francot művel velem Niall? Teljesen el akar lehetetleníteni? A kurva életbe bele! Ordítani tudnék mérgemben, amiért így kicseszett velem, de ekkor eszembe jut a kis szürke telefon. A dívány melletti kis asztalon hever, felkapom és tárcsáznám fejből Harry számát, a kijelző azonban fekete. Megfordítom a kezemben a készüléket és ... Basszus ezt nem hiszem el! Kivette az akksit! És a bunkója még oda is ragasztott egy ugyanolyan cédulát, mint ami a gép mellett volt, „NE CSALJ!!!" felirattal. Ezt egyszerűen nem tudom elhinni. Na csak jöjjön haza, megmondom én neki, hogy kivel szórakozzon!

Haza... De hisz ez nem is az otthonom! Ott akarok lenni! Velük akarok lenni! Harryvel akarok lenni! Kétségbe esésemben nehezen tudok gondolkodni, de amikor végre sikerül és bekattan a megváltó ötlet, egy percet sem habozok. Felfutok a szobámba, összepakolom azt a pár cuccot, amit Niall vett nekem, hogy hordjam, míg itt vagyok és már indulok is az ajtóhoz. Ha bezárta, az sem érdekel, akkor kimászok az ablakon. Nem állíthat meg. A szabadság édes ízével a számban indulok le a lépcsőn, félúton azonban meggondolom magam. Nem kellenek a ruhák, estére úgyis otthon leszek. Visszaviszem a szobámba a táskát és csak egy üveg ásványvizet veszek ki a hűtőből, mert az kellhet. Még írok egy kis levélkét Niallnek, hogy baszódjon meg. Ennyit azért megérdemel, na meg legalább nem aggódik, hogy elraboltak az UFO-k. Igen.

Kedves Niall! Hazamentem. Baszódj meg! Üdv: Louis

Ennyi elég is lesz. Talán nem kéne mosolyognom és lehet, hogy bunkóság volt ezt írnom neki, ebben a pillanatban azonban csak a menekülésre tudok gondolni és arra, hogy a ma éjjelt már Harry karjaiban tölthetem.

Hallom a bejárati ajtót nyílni, amitől összerezzenek. Niall alig több mint egy órája ment el, kizárt dolog, hogy már visszaért volna. Akkor ki lehet? Mégis megtaláltak? A szívem egy másodperc alatt ugrik a torkomba és az elemi félelem átjárja a testem. A nappali közepén állok, innen még elbújni sincs semmi esélyem, max beugorhatok a szófa mögé, de annak vajon mi értelme lenne? A lábam amúgy sem mozdul, gúzsba köt a félelem és azt hiszem, minden negatív gondolatot megbánok, amit Niall irányában éreztem. Hinnem kellett volna neki. Hallgatnom kellett volna rá... Bocsáss meg, Niall!

Az ösztöneim azt súgják, forduljak meg, nézzek szembe a támadómmal, a testem azonban nem engedelmeskedik a parancsnak, megkövülten állok egy helyben és várom a sorsom beteljesedését. Az idegen nem mozdul, megállt valahol a hall és a nappali közt. Pisszenést sem hallok. Persze az is lehet, hogy a vérem dübörög olyan hangosan, hogy elnyom minden más zajt, nem tudom, mindenesetre lassan felengednek az izmaim és először a nyakam, majd az egész testem az ajtó felé fordul. Egy torzomborz hajú magas férfi áll ott, vastag kör szakállal, napszemüvegben és olyan hernya Hawaii mintás ingben, hogy felröhögnék, ha mernék. Komolyan egy ilyen fog elrabolni? Nemár... hogy mutatna ez a hírekben?

- Mmit... Mit akar tőlem? - kérdem reszketeg hangon. A pasas csak mosolyog. Szép mosolya van, olyan meleg és ismerős. A gödröcskéi is, egyáltalán nem ijesztőek. Leveszi a napszemüvegét, aztán a szakállát, a haját is simán leemeli a feje tetejéről. A szívem most már nem a félelemtől ver félre, hanem a boldogságtól.

- Harry! - sikítom és azzal a lendülettel rohanok a karjaiba vetni magam. Meginog a hirtelen becsapódástól, meg is kell kapaszkodnia az ajtófélfába egy pillanatra, de utána a karjai körém zárulnak, az arcát a nyakamba fúrja, én a lábaimmal a derekát fonom körbe, kezeim a hátát szorítják. 
- Istenem, Harry! Harry! - zokogom a nyakába totál eláztatva a ronda felsőjét.
- Lou... Édesem! Falatkám! - az ő hangja sem kevésbé zaklatott. - Annyira hiányoztál!

Csók, drágáim!
Hoztam egy kis olvasni valót. 💚💙
Szeretettel:
Gotti
xx