𝐣𝐮𝐬𝐭 𝐚 𝐬𝐞𝐜𝐨𝐧𝐝. • pietro maximoff ff.

1. 𝕖𝕘𝕪 𝕜𝕚𝕥𝕖́𝕡𝕖𝕥𝕥 𝕕𝕒𝕣𝕒𝕓

A feketébe öltözött tömeg bánatosan ballag a sírok között, a keservesen zokogó Arabella Bartonnal az élén. Az idő is barátságtalan, mintha csak átragadt volna rá a nyomott hangulat. Az idős pap, aki éppen a szertartást vezeti le, póker arccal pillantgat körbe, ugyanakkor látszik rajta, hogy ő is el van szontyolodva. A szél csörgette fák ridegen állnak haptákot és a temetőbe ültetett virágok most jóval fakóbbnak tűntek, pedig amúgy gyönyörű színekben pompáztak. Négy jól megtermett, sírásó ember vállán egy koporsó pihen. És hogy ki van a koporsóban? Vincent Barton alszik benne örökálmot, Arabella Barton szeretett édesapja.
Arabella könnyeket hullatva ballag a férfiak után, néha fekete felsőjének ujjával törölgetve kisírt szemeit. Szigorúan előre néz, a temetésre meghívott ismerősökre fittyet hányva és csak megállás nélkül szipog. Szíve mintha ezer és ezer darabra hullott volna. Nem értette, miért hagyta el apukája őt. Hisz ezelőtt pár hónappal minden rendben volt. Annyira kevéske időt hagyott nekik édesapjával a élet, hogy az már nevetséges. Nem is gondolnánk, hogy ilyen megtörténhet, pedig ha átéljük, egyáltalán nem tűnik olyan távolinak.
Az emberek megtorpantak, majd körbe állták a sírásokat, ahogy lapátjaikkal egyre méllyebre vájnak a tegnapi esőtől puha talajban. A gyökerek és a kövek kissé akadályozták az ásók útját, de még így is sikerült leásniuk körülbelül 1 métert, hogy kényelmesen bele tudják helyezni az idősebb Bartont újdonsült nyughelyére. Mikor elvégezték a piszkos munkát, felkapták a fakoporsót, majd óvatosan belarakták azt.
Az orgonánál ülő énekesnő, aki az egész misét végig dalolta, belekezdett egy újabb, az utolsó nótába is, de jóformán alig lehetett valamit hallani Arabella zokogásától. Mindenki szánakozva nézett a lányra, nyilvánvalóan látszott rajtuk, örülnek, hogy ez nem velük történt. Mindenkit szíven üt a dolog, hogy sosem láthatja többet édesapját, ha eljön az a bizonyos pillanat. A lánynak viszont túl korán jött. Nem volt erre felkészülve. Vincent Bartont túl váratlanul érte utól a szívroham.
A pap befejezte prédikációt, a négyes pedig elkezdte elásni a sélyében pihenő holt édesapa testét. Barton eltemetésének végeztével a négy férfi odébb állt, hogy Arabella is odajuthasson a kriptához.
A lány sírástól rázkódó kezekkel vitte oda a díszes koszorút, melyről mintha fehér rózsák szomorkásan lestek volna a hantra, majd óvatosan ráhelyezte azt édesepja sírkövére. Vincent Barton 1974 - 2016 ,, Az legyél, akinek az élet szánt, ne az, akinek mások szerint lenned kéne ". Ez állt rajta. Barton mindig ezt mondogatta, szinte már szállóigévé vált. Bármilyen klisésnek is hangzott, bölcsesség az volt benne bőven. Arabella is ezen mondat alapján nevelkedett és amit most felépített apja bölcsességének segítségével, mintha darabokra tört volna szét.
A lány lerogyott a mauzóleumhoz.
- Ne hagyj el, apa! - hajtogatta megállás nélkül zokogva, ám tudta, hogy mindhiába. - Kérlek, maradj velem! - szipogta.
A temetésre érkezők mind vittek mécseseket, virágokat a sírra, de gyorsan, észrevétlenül próbáltak vele végezni, mivel már így is kellemetlen volt a helyzet a sír mellett térdelő, síró Arabella miatt. Mindenki gyorsan elporzott a temetőből, néha odamotyogva a lánynak egy részvétemet vagy megsimították a vállát, de Arabella még csak fel sem nézett rájuk. Minden lepergett róla, mivel tudta, hogy egyik sem őszinte, csupán ezt kívánja meg az illem.
Csak az árvaházból jött, fiatal férfi, Mark álldogállt Arabellától egy kicsit távolabb, bár már rajta is látszott, hogy legszívesebben menne, de mivel kötelessége volt a lányra vigyázni, ezért szó nélkül álldogállt egyik labáról a másikra, hátát egy fának támasztva.
Az égre kezdett kiülni a sötétség, az újdonsült árva is egyre jobban fázott, de egyszerűen nem tudott felállni, és ott hagyni a sírhelyet. Ceruza szoknyájába bele - bele akadtak a gallyak és a levelek december eleje - november vége lévén, vékony blúza alatt pedig libabőrös lett a háta a fúvó szél miatt, csakhogy ez cseppet sem érdekelte. Görcsösen szorította az egyik vörös rózsát, melyet a nyughelyen talált és kisírt szemekkel a semmibe meredve csendesen pityergett.
- Miért hagytál itt? - motyogta a lány a sírra pillantva. - Miért...? - suttogta elhaló hangon. Szorítása alább hagyott, kezei elernyedtek és az egész tehetetlen sirdogálásba fulladt. Reszketve összébb húzta magát a hidegtől. Érezte, hogy védtelen nyakába hull valami. Aztán még egy kis valami. Arabella fekete felsőjét kezdték belepni apró kis fehér hópelyhek. És beköszöntött rideg tél. Hosszúszelpillájáról néhány pici szem beleolvadt könnyeibe.
Egyszer csak annyit érzett, hogy valaki ráterít egy súlyos szövetkabátot vállaira, mire azok tartása is elapadt. Lassan felnézett, majd a fiatal férfi barátságos, ugyanakkor bánatos szempárjával találta szembe magát, aki az árvaházból érkezett.
- Azt hiszem, ideje lenne mennünk. - nézett fel az égre halkan ejtve ki a szavakat ajkain. Arabella csak csendesen szipogva bólintott, majd mégegyszer, utoljára végig húzta elkékült ujjait édesapja sirkövén.
- Hiányozni fogsz... apa... - sóhajtott szaggatottan, majd hagyta, hogy a férfi felsegítse őt. Mark átkarolva a lány vállát támogatta őt ki a temetőből.
A fekete mercedes - hez némán tették meg útjukat, csak Arabella zokogása hallatszott a csendes, esti környéken. Előre meg volt beszélve, hogy a temetés végeztével Mark elviszi őt az árvaházba, ugyanis a cuccai már ott voltak. Nem volt rokona, akihez beköltözhetett volna. Az édesanyját nem ismerte, mivel elhagyta őt, testvérei nincsenek, a nagyszülei rég elhunytak nagybátyja vagy nénikéje sem igazán van, így marad az árvaház. Sosem hitte volna, hogy árvaházba kerül valaha is. Annyira lehetetlennek tűnt, most pedig itt ül, egy nevelő kocsijának hátsóülésén, ahogy az új otthona felé tart.
- Részvétem. - nézett rá Arabellára Mark a visszapillantóból, mire a lány csak biccentett, ezzel jelezve, hogy hallja és köszöni, amit mond, majd tekintetét lassan visszaemelte az ablakra, ahol a a hóesést figyelte kifejezéstelen, kisírt, vörös szemekkel. Arcán egyszer - egyszer legördült pár kövér könnycsepp, de szipogása kezdett abbamaradni. Inkább merengés vette át a helyét.
Vajon miért kapott édesapja szívrohamot? Ha nem hal meg, még mennyi időt tölthettek volna együtt... Biztosan jobban törődnének egymással és többször hangzana el a "szeretlek" szó, melynek akkora hatalma van. Talán az idősebb Barton sem lenne annyira elfoglalva a munkajával és Arabellával is többet tudna lenni. Talán néha el is tudnának menni mondjuk kirándulni vagy csak egyet simán reggelizni valahova. Esetleg még közös apa - lánya napokat is tarthattak volna és kitudja, mi van, ha édesapjára rátalált volna a szerelem is, melyet oly hamar elveszített? Arabella igazán örült volna egy anyának, mert a vérszerintit bizony nem ismerte. Vincent annyit mesélt róla neki, hogy elhagyta, amikor Arabella világra jött, semmi mást. Mi van, ha született volna, egy kistestvére is, egy hugocskája vagy kisöccse? Lett volna egy családja, mind neki, mind Bartonnak, ehelyett most egyedül maradt az egész világ ellen. Mi van, ha a kis paneljuk helyett, kiköltöztek volna vidékre, vagy kertvárosba, egy nagy házba? Az apja biztosan örült volna neki. Annyi kérdés van és elenyészően kevés válasz. Ezeken már felesleges is gondolkodni, nem igaz?
Arabella érezte, hogy a mercedes megállt, mire felkapta a fejét. Kinézett a szélvédőn Mark válla felett, mire egy nagy, barátságtalan épülettel találta szembe magát, melynek hatalmas, faajtója fölé nagy betűkkel ki volt írva, hogy Szent Elizabeth Gyermekotthon. Az egész épületet vöröstéglából építették. Ezt márcsak onnan is lehetett tudni, hogy a fehér festék, amellyel lefedték, néhol lekopott, így láthatóvá vált az árvaház alapanyaga. Körülbelül 9 és fél méter magas lehetett, plusz a tető, amin a sötétben feketének tűnő cserepek virítottak. Összesen két ablak nézett feléjük, egy az épület bal oldalán, egy pedig a jobb oldalán. Az árvaháztól pár méterre a járdán két nő, egy idősebb és egy fiatalabb dohányzott látszólag jól elfecserészve egymással.
- Megérkeztünk. - mosolygott rá a lányra Mark hátrafordulva. Arabella csak tovább nézte a zord épületet, majd rápillantott a férfi jámbor arcára. Próbált visszamosolyogni, de nem ment neki. Csak annyi sült ki belőle, hogy megrándult a szája széle. Hisz' Mark nem tett semmit. Ő nem tehet semmiről. Akkor meg miért ne legyen vele valaki egy kicsit kedves?
Mark megértette Arabella szándékát, így bólintva jelezte neki ezt. Kiszállt a kocsiból, utána pedig a lánynak is segített kiszállni. Miután a hajadon is kikászálódott a kocsiból, bezárta a járművet, majd a cigarettázó nők felé vette az irányt, mire azok feléjük kapták a fejüket.
- Sziasztok! - köszönt a fiatalabbik, Mark - nal kicsit idősebb nő, mire Arabella is elmotyogott egy kurta "Jó estét" - et. Fehér télikabátját szorosan fogta össze magán, szőke haját pedig egy szürke sapkába bújtatta.
- Helló! - szólt a fiatalokhoz képest már szépkorú asszony is, majd elnyomta a bagót. - Ő lenne Arabella, igaz? - mérte végig a talpig feketébe öltözött, kisírt szemű, szipogó hajadont.
- Igen, ő az. - erősítette meg az Arabella mellett álló Mark.
- Akkor Rita gyorsan beviszi és megmutatja neki a szobáját. - mondta a fiatal, pöfekelő szöszire pillantva, ezek szerint Ritára, aki azonnal abba is hagyta a tevékenységét, majd Arabellához jóindulatúan közeledve rámosolygott a lányra.
- Gyere - duruzsolta. Arabella leterítette magáról Mark szövetkabátját, majd a fáradt férfi kezébe adta azt.
- Köszönöm! - susogta, mire Mark csak rámosolygott.
A lány követte Ritát befelé az ávaházba a nagy ajtón keresztül. Mikor beléptek a tágas előcsarnokba, Arabellát megcsapta a meleg, az téli esti, hűvös levegő után. Letekerte nyakából fekete selyem sálját és próbált halkan lépkedni a helyiség kövén magassarkú lábbelijében, mivel nem akarta felébreszteni a kisgyerekeket, akik már nyilván alszanak. Az előcsarnokban volt egy barna, jobb napokat is látott bőrkanapé egy recepciós pulttal szemben. A csarnokból két folyosó nyílt, plusz egy hosszú, fából készített csigalépcső, mely vélhetően az árvák szobáihoz vezetett. Körbe a falakon gyermek rajzok voltak kiszögelve, némelyik virágot, valamely állatot vagy mondjuk egy mesebeli tájat ábrázolt, de túlnyomó többsége a színes, gyermekek alkotta képeknek családokat, ami láttán az embernek összefacsarodik a szíve.
- Várj itt, idehozom a táskáidat! - utasította Arabellát Rita, majd gyorsan lépkedve bement a recepciós pult mögötti ajtón. Arabella ránézett a még édesapjától kapott, drága órájára, ami nyolc óra huszonhárom percet mutatott. Nem is gondolta, hogy ennyire elszállt az idő. Füle mögé tűrt egy a hópelyhektől vizes hajtincset, majd szeméből újra kibuggyant egy könnycsepp. Gyorsan megtörölte a szemét, mert Rita előtt nem akart sírni, de belül valami összetört. Egy nagyon fontos valami, csak éppen nem tudta, mi.
- Itt vagyok! - hallotta háta mögül a fiatal nő hangját. Bal kezén két sporttáska lifegett, jobb kezével pedig maga után húzta Arabella nagy, bézs színű bőröndjét, amire még egy kis sötét vörös bőrtáska volt pakolva, hátán pedig Arabella iskolatáskáját vitte, amiben az összes tankönyve és füzete benne volt és mivel pár dologból vizsgázni készül, még a plusz jegyzetei is helyet foglaltak benne. Mindigis jó tanuló volt, és most, hogy végzős, pár plusz vizsgát is le szeretett volna tenni, hogy majd jó helyen dolgozhasson vagy középiskolába mehessen.
A hajadon azonnal Rita segítségére sietett, mivel látszott rajta, hogy már nem bírja sokáig. Elvette tőle az egyik sporttáskát és a bőröndjét, majd a nevelőnő után csörtetett, aki már a csigalépcsőnél járt.
- Ha éhes vagy, akkor nyugodtan keresd meg valamelyikünket Mrs. Bakerrel, mi mindig itt vagyunk. A fenti folyosó másik végén leszünk. A fürdőszobából három van, tehát nem kell aggódnod, bármikor használhatod bármelyiket és ha rosszul lennél, fájna a fejed vagy ilyesmi, akkor is nyugodtan keress meg. - mondta el a szükséges tudni valókat Rita felfelé inalva, mire Arabella nem győzött bólogatni, ugyanis megszólalni egyszerűen nem tudott. Az emeletre felérve egy hosszú folyosóval találták szembe magukat, ahonnan több, 15 - 20 ajtó nyílt, valószínűleg ezek az árvák szobái. Ezenkívül a legvégén voltak még a mosdók és a fürdők, illetve a nevelők szobái. Arabelle és Rita a tizenegyes számú szoba előtt megálltak, majd a nő bedugott egy kulcsot a zárba, megforgatta és kinyitotta az nyílászárat.
Arabella félve belesett a szobába, utána pedig már bátrabban lépte át a küszöböt. A hely maga tökéletesen tiszta volt, bár már meglátszottak rajta az évek. Egy kicsi, egy személyes, fa ágyacska foglalt helyet a sarokban, amelyen piros ágyneműhuzat pihent, mellette pedig egy kis barna, szintén fából készült éjjeli szekrény álldogállt. Tőle pár lépésnyire egy kisebb íróasztal volt látható rajta egy kis lámpával. Az ágy végénél egy nagy, sötétbarna ruhásszekrény rostokolt, amin volt két darab lovas plakát. Az egyiken egy fekete tarka ló vágtatott egy réten, a másikon pedig egy sárga kiscsikó legelészett. A paripák mellett volt még egy csomó mesefigurás matrica, amik köszönés képpen rádintegettek, mikor bejössz a szobába. A sarokban egy régi, poros, fehér műanyag kuka vesztegelt, amiben egy darab szemét sem volt. A falak halvány lazac színben tündököltek, bár néhol kicsi kis foltok lepték el. A kuka mellett egy kis fotel üldögélt egy inkább háromlábú széknek tűnő asztal társaságában. Ezek mellett egy kis falra fel akasztott tükörből nézett vissza a Arbellára a lány mása.
- Megfelel? Jól leszel szobatárs nélkül? - kérdezte Rita a lányra pillantva. Arabella csak bólintott egyet, majd táskáit a fotelbe dobva sóhajtott egyet, ami enyhén szaggatottra sikerült és próbált nem újra sírva fakadni. Rita persze vette az adást, így lerakta a lány táskáját, majd az ajtóhoz kóricált.
- Jó éjszakát és nagyon sajnálom, ami veled és az édesapáddal történt. - mondta a hajadonra sandítva, aki fel sem nézett rá, ezt követően pedig elhagyta a szobát.
Arabella utat engedett könnyeinek és lerogyott a szépen bevetett ágyra. Nem hitte el, hogy ez vele történik. Hogy meghal az édesapja, akit mindennél jobban szeretett és árvaházba száműzi a sors. Hogy ő, aki oly pozitívan, vidáman állt az élethez, pont ő, egy lelkironccsá változik és családját is elveszíti a tizenhetetedik életévére. Mint egy rossz álom. Egy szörnyűséges, iszonyúan rémes, rossz álom. Nem tűnt valóságosnak. Hamisnak tűnt. Csak éppen az volt a baj, hogy Arabella tudta, ez mind tökéletesen igazi, nem csalás, nem ámítás.
Arabella lerúgta magassarkúját, majd odébb csúsztatta azt labával. Hosszú, aranybarna haját kiengengedte, amely úgy omlott hátára, mintha mindigis ott lett volna a helye. Szoros blúza kötőjét, amely a derekán végződött egy igazán szép masniban, kioldotta, azután pedig a felső szorítása is tompult.
A lány ezúttal már mezítláb végig sétált a kis szobán bőrtáskájához, azután kivette belőle telefonját. Megakarta nézni az időt, viszont amint bekapcsolta a készüléket, édesapja és az ő derűs szeme vigyorgott rá. Általában oly kecses vállai most rázkódtak egy hatalmasat és ha lehet, mégjobban kezdett zokogni. Telefonját erőtlenül visszacsúsztatta táskájába és újra összeroskadt az ágyon. Úgy érezte, mintha kitéptek volna egy darabot szívéből, amit már sohasem lehet visszaragasztani. Mostmár tényleg nem tudta ezt az egészet hová tenni. Bízott abban, hogy egyszer csak felébred, és... és aztán szobájában terem, utána pedig lemegy a saját házuk lépcsőjén édesapját találja lent reggeli feketekávéjét szürcsölve és a friss újságot olvasgatva. Bízott benne, viszont most már csak a remény sugarak utolsó morzsáit lehetett látni könnyel teli szemében. Arabella szinte még érezte apukája mentolos, erős, kölnis, enyhén dohányos aromáját. Látta, ahogyan kicsi ráncokkal keretezett, tengerkék szemeivel, őszülő, sötétbarnás hajával és nagy, kedves vigyorra húzott ajkaival áll szemben. Bőre bizsergett, ahol Barton utoljára megérintette őt. A szeme előtt lebegett egész személye, érezte, hogy itt van vele, de elérni nem tudta. Ó, pedig mennyire szerette volna... nyakába akart ugrani, soha többet el nem engedni őt és azt suttogni fülébe, hogy mennyire hiányzik neki, és, hogy mennyire végtelenül szereti őt.
Arabella csak arra eszmélt fel, hogy már az ágyon fekszik, szemei pedig le is csukódtak. Felkelni már nem volt ereje, de nem is akart. Talán álmában ott lesz vele apukája is...

I am Groot! Itt lennék az új könyv 1. részével, remélem tetszik. Nagyon régen raktam ki új sztorit, így most nagyon jó volt rányomni a "PUBLISH" gombra. Köszönöm, ha elolvastad, további szép napot!