Winter bear✔

제삼

-Tehát, a magas ugrás lényege...-kezdett bele Mr. Lee az óra eleji magyarázatába. Nagyon sajnáltam, hogy ilyenkor nem lehet jegyzetelni. Akkor mindig sokkal egyszerűbben megtanulnám a sportok lényegét és talán sikerülne logikát is találnom bennük.

A magas ugrás tekintetében viszont minden reménytelen volt, ez már az első percben kiderült. Ahogy egyre haladt a sor, mindenki átugrotta a rudat, de ez számomra nagyon pánikkeltő volt. Egész testemben remegtem és nagyon ideges voltam. Kezeimmel összevissza csapkodva vonultam el a sarokba. Ezt nem bírom!

-Taehyung, te jössz. Tae..minden rendben?-jött közelebb Mr. Lee. Én csak a földön guggolva dülöngéltem. Ez lenyugtatott és a remegés is alábbhagyott.

-Ez n..nekem n..ne..nem fog m..menni-ráztam fejem nagy hévvel, mire a tanár úr csak bólintott egyet. Nem merek felnézni, biztos még mindig ugranak. Hogy lehet élvezni egy ilyen barbár dolgot?? Szipogva hintáztam a sarkamon, míg egy kezet nem éreztem a tarkómon. Ijedten kezdtem el kapálózni és üvölteni.

-TAEHYUNG! NYUGODJ LE, ÉN VAGYOK-rángatott meg az egyik társam, Yoongi-nyugodj le! csak szólni akartam, hogy vége az órának..-döntötte oldalra fejét. Tekintetéből aggodalom sugárzott, de nem értettem az okát-minden rendben?

-i..igen, csa..csak i..ijesz..ijesztő v..volt-bólogattam nagyokat. A fekete hajú elmosolyodott, majd felsegített.

-Na gyere te matekzseni-indult meg velem az öltöző felé. Nagyon meglepőnek tartom, hogy elkezdett beszélgetni velem. Majd megkérdezem miért teszi. Beérve, ismét elbújtam, hogy intim szférám megőrizve öltözhessek. Ez volt az utolsó órám, tehát mehetek is pszichológushoz, majd haza.

-S...szia Yo..Yoongi-integettem az alacsonyabbnak, aki még javában öltözött. Az mosolyogva integetett vissza, amit még érdekesebbnek találtam. Sietnem kell Dr. Kimhez, annyi kérdésem van ma! Hátizsákomat a hátamra vettem, majd a sapkám is bekötöttem, nehogy megfázzak, hiszen december harmadika van, vagyis hideg.

Mosolyogva léptem ki az iskola kapuin. Esik a hó!! Az idei első hó! Hatalmas vigyorral jártam az utcákat, amik Dr. Kimhez vezetnek. Olyan szép fehér minden. Ajkaim elnyíltak egymástól, ahogy az eget kémleltem. Fel sem tűnt, hogy ezzel együtt meg is álltam. Sokkal érdekesebbnek bizonyult a kék ég, illetve az alá hulló fehér kis hópelyhek, amik különféle alakban pompázva csillogtak. Az egész világ egyszerre meseországgá változott.

Ki is szúrtam magamnak egy aranyos kis pihét, ami kicsit nyomott volt, de nekem tetszett. Követni kezdtem tekintetemmel, hogy megnézzem hol is ér földet, ám ezt a tevékenységem egy nagy becsapódás szakította félre. Ijedten kapkodtam kezemmel és fejemmel egyaránt. Hogy történt ez? Mi történt egyáltalán? Megsérültem? Meg fogok halni?

-Jaj, ne haragudjon! Nem akartam, csak nagyon sietek! Jól érzi magát?-bombáztak engem kérdésekkel, de nem tudtam válaszolni. Annyira be pánikoltam, hogy rángatózni kezdtem. Dr. Kim azt mondta ez egy védekező reakció nálam, én így nyugszom meg és igaza is van. Majdnem mindig le tud ez nyugtatni.

-én..i...i...-dadogtam az idegenre sem nézve. Nagyon félek az olyan emberektől, akiket nem ismerek. Ki tudja mit akarnak!

-Jól érzi magát? Hívjak mentőt??-nézett rám nagy szemekkel. Megijedt? De miért? Nekem van okom ijedezni, ő jött nekem!
Szépen, lassan sikerült csak megnyugtatni elmémet, ám hatalmas meglepetésemre az idegen nem mozdult mellőlem. Tekintetében még mindig ott bujkált az aggodalom, ám halványabban.

-Én...jó..jól va..vagyok-bólintottam, majd végre megnéztem ki is jött nekem. Magas, sötét hajú férfi volt. Igazán viccesen festett.

-Biztosan? Hiszen maga...-hajolt közelebb-dadog..ennyire megijesztetem volna?