Winter bear✔

다섯째

Szombat van. Ez egy csodálatos hír, hiszen ilyenkor otthon lehetek és azzal foglalkozhatok, ami érdekel. Érdekes volt az utóbbi bár napom, Hoseok nagyon kedves volt velem, ami meglepett. Nagyon kedves és nem tudom miért, de tegnap is csak rajta járt az eszem, pedig el sem köszöntem tőle. Biztosan nagyon udvariatlannak tart..

Nem tudom miért érdekel, hogy mit gondol rólam.. talán...Dr. Kim azt mondta, Yoongi barátkozni akar velem és azért kedves. Biztosan Hoseok is..ugye? Nagyon jól esett..szóval ezért mondta azt Dr. Kim, hogy szerinte kellenek nekem barátok! Nem tudtam, hogy ez ilyen jó érzés.

-Taehyung!-totyogott ide Yeonjun. Ő a kisöcsém. Három éves, de már szebben beszél, mint én. Nagyon büszke vagyok rá, sokra fogja vinni, hiába nem egészséges ő sem. Yeonjun vesebeteg.

-M..mit sze..szer...szeretn..szeretnél Yeo..Yeonjun?-vettem fel a kezembe őt.

-Játszol velem? Az új játékoddal! Nagyon szereteeeem-vigyorog-de senki nem akarja kirakni velem-szontyolodik el.

-P..pe..persze, ho..hogy se..segí..segítek-bólogatok, majd lerakom. Idehozza a kis játékát, mire leülök mellé a földre. Egy kis 3D-s puzzleról van szó. Yeonjun imád puzzlezni, szerinte izgalmas, hogy szétszedhetsz és összerakhatsz dolgokat.

Kibontottuk a játékot, amit két hete csináltam, majd elkezdtük kirakni. Nagyon ügyes, már szinte egyedül rakja az egészet, ám Mrs. Park bejött hozzánk.

-I..igen M..Mrs..Pa..Park?-néztem rá. Őt tekintettem mindig anyámnak, régen így is szólítottam, de mindig leszidott érte, tehát leszoktam erről. Nagyon kedves nő, csak szigorú...szerintem túlságosan is, ami miatt sokszor megijedek és nem értek semmit.

-Taehyung, kérlek segíts főzni! A gyerekeknek ebédelnie kell időben...

-M..me...megyek Mrs..Pa...Park-állok fel, majd utána megyek. Sokat segítek neki főzni, úgyis tanulnom kellene ezt is, hiszen 2 év múlva el kell innen mennem. Mrs. Park tagadja, de pontosan tudom, hogy amint 20 évesek leszünk el kell hagynunk az árvaházat. Semmi baj nincs, nekem is meg kell tanulni fent tartani magam.

Egész délelőtt segítettem főzni, takarítani, amit nem bántam. Mindig jó új dolgokat tanulni és ezekben logikát is láttam. Enni kell, hogy ne legyek éhes és takarítani is, hogy ne legyek beteg a kosztól. A kicsik pedig játszottak.

"Kedves naplóm,
ma anya..,vagyis Mrs. Park, megtanított egy új dologra. A neve...izé..kártya! Nagyon tetszett, anya el is magyarázta mi a lényege és hogyan kell játszani, hogy nyerj. Mindig tanít nekem valami újat, hogy megvalósíthassam az álmaim! Ő az egyetlen, aki hisz bennem."

"Kedves naplóm,
az emberek gonoszak. Mindegyik! A felnőttek túlságosan is csak magukra gondolnak és nem képesek hinni mindenben. Kell nekik a bizonyítás, ami sokszor nekem is...nem értem a körülöttem folyó dolgokat, de ezt én bebizonyítottam, hogy képes vagyok rá és mégsem hisznek nekem! Mrs. Park azt mondta sosem lesz belőlem tervező, mert nincsenek meg hozzá a képességeim. De én megmutattam neki mit terveztem! És meg is építettem. Ha ő azt mondja, hogy nem fog menni, ha igen...én az leszek. Akkor is!"

-M...Mrs. Pa..Park, ké..kérem, e..elm..elme..elmehetek sé..sétál..sétálni?-néztem rá kérlelve. Jól esne egy kis friss levegő...valamint esik a hó!-vi..vinném Yeo..Yeonjunt..is

-Oké Taehyung..sokat segítettél ma, szóval mehettek. De hatra legyetek itthon és ne menjetek messzire!-dorgál meg engem. Nagyon boldogan tapsikolni kezdek, majd Yeonjunért szaladok. Kisöcsém ugrándozva kezd el öltözni, hogy minél előbb indulhassunk.
Én is felvettem egy vastagabb nadrágot, pulcsit és zoknit. Utána átmentem öcsihez, hogy megnézzem őt mit vett fel.

-E..ez n..nem jó! Me..meg..meg fogsz fá...fáz..fázni-mutattam a nadrágjára. Kivettem neki egy vastag overált. Így biztos nem lesz beteg ebben a nagy hidegben. Kabátot vettünk, sapka, sál, kesztyű és indulhatunk. Nagyon izgatott vagyok. Yeonjun kezét fogom, de közben másik kezemmel ujjaim babrálom.

-Hyung, szerinted tudunk majd szánkózni?-néz rám nagy szemeivel. Miért néz így? Olyan..aggodalmas.

-M..mi..miért a..aggódsz?

-Mert szeretnék szánkózni, de nem biztos, hogy tudunk. Tehát van okom aggodalomra, mert lehetséges, hogy nem teljesül a vágyam.-magyarázza nekem kisöcsém. Meg is értettem frusztráltsága okát.

-Ohh...h..hát é..én n..nem tu..tudom. Ha l..lesz e..elég pé..pénzünk, a..akkor tu..tudu..tudunk-bólogatok hevesen. Odaértünk a kedvenc parkunkba. Minden évben eljövünk ide, hogy hócsatázzunk.

-HYUUUUNG, ESIK A HÓ!-ugrál Yeonjun-gyereeeeee-húz hevesen a domb tetejére, ahol a szánkó kölcsönzés szokott lenni. Remélem nem lett drágább, mert tavaly is elég sokba került és Mrs. Park nagyon megszidott minket miatta. Pedig mi csak szánkózni szerettünk volna..

-Yeo..Yeonjun, ez na..nagyon drá...drága-szomorodtam el az árát nézve. Ha jól emlékszem, tavaly fele ennyiért lehetett bérelni.

-Neeeeeee-kezdett szipogni-Hyung! Légyszíves, légyszíveees-ült le és zokogni kezdett. Szomorúan ültem le mellé és megöleltem. Ő az egyetlen, akit megértek nagyjából. Ő az egyetlen, aki elfogad, ahogy vagyok és fura érzés nyomja a mellkasom, hogy sír..rossz ez az érzés.

-Yeo...Yeonjun...-simogattam buksiját-ne...ne sírj ké..kérlek-ringattam-a..akarsz hó..hógo...hógolyózni?-vetettem fel az ötletet.

-Nem-rázta fejét piyteregve.

-Ne ha..harag...haragudj rám-hajtottam le fejemet.

-Elnézést fiatalember-szólt hozzám egy női hang, mire kissé megugrottam. Megijedtem. Ujjaimmal kezdtem babrálni, miközben fejem kissé rángatózott. A hölgyre néztem. Alacsony, ősz hajú néni nézett rám kedves mosollyal.

-I...igen?-kérdeztem bizonytalanul. Nem szeretem az idegeneket, de mostanság sok megtalál.

-Ne haragudjon, hogy zavarom..de kérem, fogadja el ezt-nyújtott felénk egy kis pénzt.

-De...ezt mi..miért a...adja?-néztem fel a nénire értetlenül. Miért ad bárki idegeneknek pénzt? Nem értem..

-Holnap Télapó..nehogy szomorúan teljen a kisfiúnak-néz Yeonjunra is. Ennek a néninek olyan szép mosolya van. Olyan....nem tudom..ha ránézek, nem akarok én is mosolyogni, de mégis olyan jó érzés jár át. Ezt is meg kell kérdeznem Dr. Kimtől.

-D..de m..mi i..ideg..idegen..idegenek va..vagyunk. E..ez ma..magának mi..miért j..jó?-pillantok rá egyre ijedtebben. Mit akar ez a néni?

-Ne félj kérlek, nem akarok semmi rosszat!-magyarázza mostmár kissé megszeppenve.
Yeonjun megtörölte szemecskéit, majd a hölgy felé fordult.

-Ne tessék haragudni. Autista..nem mindig érti az embereket. Nagyon szépen köszönjük-veszi el egy nagy mosollyal arcán a pénzt. Yeonjun! Ezt miért tetted?

-Ye..Yeonjun, e..ezt mi..miért te..tetted?-néztem rá idegesen. Nem szeretem ezt az érzést.

-Mert így tudunk szánkózni. Azért adta a néni, mert kedveskedni akart nekünk, hiába nem ismer. Ezt hívják önzetlenségnek.

Elképedve hallgatom kisöcsém. Sokkal okosabb, mint a társai, bár azért tudja ezeket, hogy nekem tudjon segíteni.

-Kö..köszö..köszönöm-ejtettem el egy mosolyt én is. Felálltunk, leporoltuk magunkat. Kissé átáztunk, de nem baj. Ez sem szegte kedvünket, hogy egy nagyot szánkózzunk és egészen hatig kint legyünk.

Nagyokat csúsztunk, néha estünk is, ahol én megijedtem, de Yeonjun csak nevetett. Nagyon örülök, hogy ilyen jól érzi magát, hiszen megérdemli. Kacagva csúsztunk le a magas lejtőn ma utoljára, majd visszavittük a szánkót.

-Köszönöm Hyung, hogy elhoztál-ölelt meg Yeonjun, majd elindultunk vissza. Mrs. Park le fog szidni minket, mert elmúlt hat óra, ami miatt kivételesen nem aggódok. Túl jól éreztem magam ma és az is jó érzést kelt bennem, hogy a kisöcsém is. Mindennap attól félek, hogy egyszer elviszik mellőlem. Legalábbis Dr. Kim azt mondta ezt félelemnek hívjuk. Amikor úgy érzed, hogy ha valami meg fog történni, az neked nem lesz jó és rossz érzésed lesz.

Remélem ez sosem fog bekövetkezni.