A Tőr Tolvaj

Előszó

Rettegés és fájdalom. Ennyit érzett a fiú, minden más elszállt belőle. A falak sötétek és nyirkosak voltak, átjárta a levegőt a dohos penész szag. Férgek kúsztak a sötétségben, kaparó hangok áradtak a falakból. Minden lélegzetvétele visszhangzott.
"Hogy kerültem én ide?" kérdezte magában újra, és újra. Nem emlékezett. Nem emlékezett semmire. Egyetlen emléke a fájdalom és félelem, minden más, csak dermesztő üresség.
Elernyedt testét próbálta mozgásra bírni, végtagjai csontig megbénultak a fájdalomtól és a rajtuk éktelenkedő, mély sebektől. Ajkai kiszáradtak, cserepesek voltak. Korábban aranyszőke haja csatakosan, vérben ázva tapadt koponyájához.

Lépteket hallott, s ettől bensőjét felforgató rettegés fogta el. Pontosan tudta, ki közeledik. Az, aki ezt művelte vele. A fogvatartója, a démon, aki kínozta. Ő maga sem tudta milyen régóta van ott. Napok, vagy hetek teltek el? A módszeres kínzás elvette az időérzékét, elvette az épeszűségét, elvett tőle mindent. Nem is érdekelte, csak a halál kegyes ölelését várta.
"Ennél a halál is jobb."
Hangosan nyikorgott a cella nehéz vasrácsa, fülsüketítő, éles rikoltozásként vágott a csendes, sötét magányba. A fiú összepréselte ajkait, minden erejét bevetve próbált összehúzódni, kisebbnek tűnni a nyirkos, mocskos padlózaton. Ám végtagjai nem válaszoltak, teste mozdulatlanul, erőtlenül hevert.
-Hol van a tőr, Őrző? -köpte felé a szavakat fogvatartója.
A fiú nem tudott volna válaszolni, akkor sem, ha akart volna.
"Milyen tőr? Milyen Őrző? Kérem, csak öljön meg."-akarta mondani, de hang nem hagyta el ajkait, érthetetlen hümmögésre volt csak képes.
Éles, ádáz kacaj visszhangzott a cella falain, a fiú szíve is megremegett a hang hallatán. Mintha ezer pokol ezer kürtje sipítozott volna egész testében.
-Nem veszem hasznod, fényhozó. Neked már nem. -csattant fel a démon, teste rázkódott a hörgő nevetéstől.
A fiú tudta ez mit jelent, a félelem elszállt, a rettegés véget ért. A kegyes halál végre elérkezett számára. Vakító kék fény villant a cellában, fogvatartója kezében hosszú, jeges penge. A penge acélja körül fekete füstfelhő gomolygott, mely királykék lángokká alakult.
-Végre. -lehelte maga elé a fiú utolsó erejével, majd a halálos penge lecsapott. Kíméletlenül, hibát nem vétve, tökéletes pontossággal szúrva át a fiú szívét.

2020. Prescott, Arizona

Alkohol és cigarettafüst szaga árasztotta el a teret. Péntek éjszaka volt, a Redwood tele emberekkel. Csapos voltam, nem volt álmaim melója, de kellett egy kis szünet a továbbtanulás, vagy az igazi élet előtt. Pénzre volt szükségem, és a Redwood kéznél volt. Lehet nem volt álmaim munkája, de szerettem csinálni, élveztem, hogy állandóan emberekkel vagyok körülvéve, megnyugtatott, biztonságérzetet nyújtott. Hol lehetne nagyobb biztonságban az ember, mint a szülővárosában, olyan emberekkel körülvéve, akiket gyerekkora óta ismer? Sehol, gondoltam én naivan.
Ujjaim fürgén és magabiztosan siklottak a mahagóni bárpult felületein. Gyakorlatias voltam, gyors, és felettébb kedves mindenkivel. Ez volt a munkamorálom. Az emberek szerették a Redwood-ot, és szerettek engem is, és a pincérlányokat, a szakácsokat, még a néha túl morcos és arrogáns főnökömet, Blake-et is. Ez volt a város szíve, a nap minden időpontjában voltak vendégek. Leginkább törzsvendégek, a helyiek, de turisták is előszeretettel álltak meg nálunk. Közel volt a bár a helyi szálláshelyekhez és a város szívéhez.
Szórakozottan igazgattam piros pólómat. A redwood egyenruháját. Azt viseltünk, amit akartunk, úgy hordtuk a hajunkat, ahogy akartuk, az egyetlen előírás a fehér Redwood felirattal ellátott Ferrari piros egyenpóló volt. Szerettem a pirosat, szerettem az élénk színeket, így nem okozott számomra gondot. Gesztenyeszín hajamat mindig magas lófarokba fogtam, és a pólóhoz illő piros szalaggal kötöttem meg. Ehhez illő körömlakkot és rúzst választottam, mindig. Akármilyen komolytalan is volt a munka, én komolyan vettem a megjelenésem. Na nem csak a munkában, mindig és mindenhol. Ne legyen a nevem Allison Scott, ha én slamposan teszem ki a lábam a házból.