A Tőr Tolvaj

18.

HARPER

Haver, ez nagyon durva! Ültem ott, tátott szájjal. Pedig esküszöm, én nem szoktam mindenen meglepődni. De a dögös fekete Caderyn fia. És Á'ine-é. Bezárás. És ahogy körülnéztem, nem csak az én állam esett le, Blake nem jutott szóhoz, bár látványosan feszült volt, Ally meg csak meredt maga elé. Adam várt, türelmesen várt, hogy robbanjon a bomba, vagy valaki mondjon valamit, bármit. Nem éreztem magam úgy, abban a helyzetben, hogy én vagyok az, akinek illő elsőször megszólalnia. Bár arról gőzöm sem volt, hogy ez az egész min változtat, a cél továbbra is az volt, hogy kiszabadítsuk Aaron-t. A család szívás, talán Adam-nek, vagy akárhogy is hívják, nagyobb szívás, de ez semmin sem módosít.
Mindig éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Volt egy néma egyezségünk, hogy nem szólunk Ally-nek arról, hogy korábban is szemmeltartottuk. Ezt a paktumot meg is pecsételtük, mikor S'eun emberével találkoztunk a minap. De úgy látszik az a veszélyesen dögös tünde elszólhatta magát néhány dologban. Hogyan nem tudtam én erről az egészről? A menedékről! Szinte az egész életemet a tanács karmai közt éltem le, és oly keveset tudtam. Én, a király, a leghatásosabb fegyverük. Ez voltam, ennyi, egy fegyver. Arra sem méltattak, hogy elmondják nekem mi zajlik a világban. Az ujjaim bizseregtek, hogy beverjek egyet a tanács összes penészes vénemberének.

–Hogyan tovább? –szólalt meg végül Blake, megtörve a gondolataim és a fárasztóan hosszú, kínos csendet.
–Elmegyünk a menedékbe. –jelentette ki Ally kis habozás után. Arca elnyűtt volt, kerülte Langdon tekintetét. Meg is értettem, elképzelni sem tudtam mennyi mindent tagadhatott le előtte, mennyi mindenben hazudhatott. Bár volt egy olyan érzésem, hogy erre jó oka volt.
Azért ez iszonyat... A férfi, aki ott legyeskedett az ikrek körül, aki segített Ally-nek, bár nem a legjobb eszközökkel, de mégis... Szóval baromira istenségek fattya! Le is akadtam volna ezen, de annyi elbaszott szarságot láttam már, hogy a rövid meglepettséget felváltotta a tettrekészség. Nem akartam tökölni, Adam Langdon felőlem egy unikornis is lehetett volna. A cél az cél.
–Elviszlek titeket hozzájuk. –szólalt meg Adam is. Ő is legalább annyira szarul festett, mint Ally. Pedig róla aztán soha semmit nem lehetett leolvasni.
–Te tudtál a menedékről, és nem mondtad el nekünk? –kérdezte Blake, mellkasa fel-alá járt, dühösnek tűnt.
–Miért mondtam volna el nektek bármit? Egy csapat kölyöknek, fontoskodó, idegesítő kölyöknek. –sziszegte Langdon. Ez annyira nekem sem tetszett, utáltam, ha kölyöknek neveznek. Már majdnem 18 voltam!

ALLY

Langdon hazugságaira próbáltam keresni egy jó magyarázatot. Miért titkolt ennyi mindent, ha ezeknek közük lehet a bátyámhoz. Nem akartam átengedni magam az agóniának. Felszegett fejjel kellett a dologhoz állnom.
Még egy éjszakát Glasgow-ban maradtunk. A szüleimet Langdon állítása szerint "elintézte". Gondoltam, hogy megvuduzta őket, hogy ne aggódjanak, vagy ne vegyék figyelembe a távollétem. Minden esetre annyit közölt, hogy ne keressem őket, mert azzal csak rontanék a helyzeten. Nem akartam ráhallgatni, vagy bízni a szavában, de nem volt más lehetőségem. Azt sem árulta még el, hogy pontosan mi ez a menedék, vagy hol van. Kijelentette, hogy elvisz minket, és ennyivel elégedjünk meg.
Blake hozzám hasonlóan aggodalmaskodott, Harper viszont kifejezetten izgatott volt. Nem tudtam pontosan van-e olyasmi, ami azt a lányt el tudná rettenteni.

–Bejöhetek? –hallottam meg Harper hangját az ajtó túloldaláról.
–Gyere!–mondtam, az ágyam szélén ülve.
Harper az ágy mellé lépett.
–Valamit el kell mondanom. –beszéd közben lábaival a padlón topogott, szinte ugrált, egyik kezével egy csokit tömött az arcába, a másikkal a haját piszkálta. Elképzelni sem tudtam, hogy lehet állandóan ennyi energiája.
Megpaskoltam magam mellett az ágyat, mert rossz volt nézni, ahogy izeg-mozog.
Lehuppant mellém és folytatta. –Már majdnem öt éve figyellek titeket.-mondta, és az arcomat fürkészte, hogyan reagálok.
Forogni kezdett velem a szoba. Nem az akasztott ki, hogy ilyen régóta figyeltetett a tanács, az eddigiek alapján ezen meg sem lepődtem. De harper csak 17 éves volt, egy gyereket állítottak ránk.
–Mennyi voltál akkor? –kérdeztem remegő hangon. Szívem szerint magamhoz öleltem volna, de arcán egy szemernyi fájdalom, vagy megbánás sem volt.
–13. –jelentette ki szárazon, egyik vállát megemelve, mintha semmiség lenne. A megolvadt csokit nyalogatta ujjairól.
–Mikre vettek még rá?
Egy hosszú pillanatra abbahagyta a mozgást, csak meredt maga elé.
–Sok mindenre. –felelte, szinte suttogva.
–Mikre, Harper? –kérdeztem és lágyan megérintettem a vállát, jelezve, hogy nyugodtan beszélhet, de egy elegáns mozdulattal lerázta a kezem és talpra állt, mintha az égvilágon semmi sem történt volna vele azok alatt az évek alatt, amíg a tanács kezei közt volt.
–Jegeljük a témát, haver. –dünnyögte, majd kiiszkolt a szobából.
Bele sem mertem gondolni, milyen szörnyűségeket látott már rövid élete alatt. Az én gyerekkorom és kamaszkorom szinte tökéletes volt. A bátyám eltűnésééig semmi katasztrófa nem ért sem engem, sem a családomat. Nem voltak igazi nehézségeink. Rá kellett jönnöm, hogy kegyetlenül szerencsés vagyok. És ez valami más kapcsán is felnyitotta a szemem.
Semmit sem tudtam Langdon-ról. Akármennyire is hazug, arrogáns és agresszív volt. Valami, vagy valaki ilyenné tette. Semmilyen információm sem volt a múltjáról, és talán kicsit sem kellett volna elnézőnek lennem azért, ahogyan viselkedik, hiszen egy kamaszlány, aki annyi mindent megélt, is képes volt ember módjára viselkedni. De az alapján, amennyit élt... Ki tudja hogyan élt, és miken ment keresztül, amik olyanná faragták, amilyen. Legkevésbé sem akartam a közelében lenni, vagy empátiát érezni iránta, mégis, azon kaptam magam, hogy a szobája ajtajában állok.