A Tőr Tolvaj

9.

Dühös voltam. Szabályosan fortyogtam. A történtek után azonnal hazavitettem magam Langdonnal.
Rá sem bírtam nézni.
De ahogy hazaérve a tükörbe néztem, saját magamtól is rosszul lettem.
   Én provokáltam ki Langdon-ból, hogy ilyen helyzetbe hozzon. Egy idióta voltam. Ő pedig nálam is idiótább, mert pontosan tudta, mit fog kiváltani belőlem, és mégis megtette. Majdnem négykézláb csúsztam, mint egy állat. Nem csak az egómon ütött csorbát, hanem a méltóságomon. A színtiszta félelem semmi ahhoz a félelemhez képest, mint amit akkor éreztem, mikor teljesen kivetkőztem magamból.

Két dolgot nem vehetnek el az tőlünk, mert az a sajátunk. Az egyik a nevünk, a másik a méltóságunk. Az a miénk. És Adam Langdon, még ha csak néhány percre is, de megfosztott tőle. Saját magamat fosztottam meg.
És azon felül, hogy elmesélt néhány legendát, és kétkedett minden szavamban, semmi hasznosat nem tanultam. Nem lettem közelebb a bátyám megtalálásához. Azok az átkozott problémák sikeresen fialták az újabb adag problémát. Úgy szaporodtak, mint a nyulak.

Kétségbeesett voltam és tanácstalan. Talán Blake nem beszélhetett az Őrzőkről, de úgy tűnt ismerik egymást Langdonnal, és szolgálhat némi infóval. Muszáj volt utánajárnom.

A Redwood tömve volt emberekkel. Ez volt az egyetlen hely a földön, ahol nem zavart a tömeg. Nem idegen tömeg volt, az én tömegem. Prescott tömege. Hosszú idő után először jól esett dolgozni. Már tudtam, hogy Aaron életben van, és kevésbé féltem az árnyaktól és egyéb dögöktől úgy, hogy a kiapadhatatlan forrás az elmémben csörgedezett. A bátyám hiánya és egyéb gondok ellenére meglehetősen felhőtlen voltam. Elvégre, mi lehet ennél rosszab?
Nos, naiv voltam. Ismét.

–Mr Wilson eltűnt. –suttogta Brie.
–Mikor?
–Néhány napja már, hogy nem járt otthon, senki sem látta. Délután itt szaglásztak a rendőrök, állítólag a Redwood-ban látták utoljára. –ekkor hasított belém a felismerés. A Kriemik tette.
Mr Wilson bájos ember volt, idős, 70 körüli. A feleségével és az unokájukkal, Lizbeth-el éltek nem messze a Redwood-tól. Kislány korom óta ismertem a családot. Együtt jártak templomba a nagyszüleimmel. Mr Wilson törzsvendégnek számított a Redwood-ban.
Összeszorult a szívem, torkomban gombóc kezdett növekedni.
–Ez szörnyű... –feleltem. Brie tekintete tele volt sajnálattal. Azt hihette azért vágok savanyú képet, mert akárcsak Mr Wilson, a bátyám is eltűnt. –Blake bent van?

Blake irodája a Redwood konyhája mögött foglalt helyet, egy hosszú, lambériázott folyosóról nyílt. Bent ült, mint mindig. Gondterheltnek tűnt, mint mindig.
–Bejöhetek? –kérdeztem az ajtóban toporogva.
–Ally! Persze, gyere csak.
Bezártam irodája ajtaját. Bár mindig tárva nyitva szokott lenni, olyasmiről akartam kérdezni, amit szerencsésebb volt négyszemközt, kotnyeles konyhalányok nélkül vitatni.
–Mr Wilson volt. –kezdtem. –A Kriemik áldozata.
–Tudom. –felelte keserűen. -Itt jártak a rendőrök. Mikor Langdonnal eltakarítottunk, nem tudtuk azonosítani. Nem voltak nála iratok, a holttest pedig... Nos... Nem volt fényes állapotban. –összerezzentem. Eszembe jutott a kizsigerelt test, csupa vér, és belsőség. Fájón mart, hogy kiderült, ismertük is. Nem ezt érdemelte.
–Mit mondtál a rendőröknek? –kérdeztem végül.
–Hogy itt volt, vacsorázott néhány barátjával, aztán legurítottak pár sört, majd elment a bárból. Ennél többet akkor se mondhattam volna, ha nem találunk rá, Ally. A Kriemik valószínűleg még a ruháját is felfalta volna. Ha te nem találsz rá, sosem tudjuk meg, hogy mi történt Mr Wilson-nal.
–Blake, te most komolyan arra célzol, hogy jó, hogy láttuk őt, úgy? –hitetlenkedtem. Blake Redwood nem lehet ekkora érzéketlen tuskó.
–Mi lenne a jobb, Ally. Ha a bátyád eltűnése örök rejtély maradna, vagy az, ha tudod, hogy nem szenved, nincs bajban, mert elment?
–A bátyám esetét ne hasonlítsd ehhez. És Mr Wilson családja hogyan leljen megnyugvásra? Számukra ez örök titok és talány lesz. Talán évekig várják, hogy egy nap felbukkanjon. Ez rémes.
Blake egy hosszú pillanatig elgondolkodott, majd megadóan feltette kezeit.
–Igen, azt hiszem, ez minden formában kurva szar. Ezért jöttél csak?
–Tudod jól, hogy nem. –leültem az íróasztala túloldalán elhelyezkedő zöld kordfotelbe. –Mi a szitu Langdonnal? –kérdeztem, és egy ceruzát kezdtem piszkálni az asztal szélén.
–Ezt hogy érted, Ally?
–Mi ő? Mi a feszkó köztetek? Ismered Magnus Morkert?
–Hú, nos. Nem. Nem. Igen.
Szórakozik velem? - hárít és terel, mellébeszél. Pont úgy, mint mindenki más. Kezdett nagyon elegem lenni abból, hogy senki nem képes választ adni egyszerű kérdésekre sem.
–Mi az, hogy nem, és nem? Ez nem válasz, nem eldöntendő kérdést tettem fel.
–Nem fogok neked Lagndonról beszélni. Csak maradj távol tőle. Ne bízz benne.
–Hát ez pompás. Morker ugyanezt mondta. Mi a fene bajotok van nektek? –kérdeztem, dühösen a hajamba túrtam.
–Morker jól beszélt. –mondta rezzenéstelen arccal. Blake az utolsó reménységem. Úgy megörültem a patkányember éjszakáján, hogy végre van valaki, akihez fordulhatok, és akiben talán bízhatok. Erre tessék. Falakba ütközöm mindenhol. Férfi méretű, idegesítő, tesztoszteronfelhős falakba.
–Ti mind egyformák vagytok. - csattantam Blake-re - Idióták. Te, Langdon, Morker, a tanács. Hárító, titkolózó, egoista, uralkodási mániás faszfejek. Kapjátok be mind. Felmondok. –mondtam, majd gondolkodás nélkül felpattantam és az öltöző felé iramondtam a táskámért. A vállam fölött még hallottam, hogy Blake azt mondja, "Ally! Várj! Beszéljük meg!"
Beszélje meg a seggem, az. Ez volt az a pont, ahol elegem lett. Ha egyedül kell felgöngyölítenem olyasmit, amiről gőzöm sincs, mert az ostoba belső viszályaik, egójuk és elavult szabályaik miatt képtelenek segíteni, akkor egyedül oldom meg.
Rosszul voltam, mindannyiuktól. Mindentől és mindenkitől. Talán leginkább saját magamtól.