A Tőr Tolvaj

13.

HARPER

Követtem őt, mint egy árnyék, már régóta. Engem erre képeztek ki, fegyver voltam. A vén kuruzslók legjobb fegyvere. 13 voltam, mikor megkaptam az első küldetésem. Ők voltak az első küldetésem, a Scott ikrek. Aaron annyira dögös volt! Mindig a színfalak mögül figyeltem az eseményeket. Velük voltam, amikor sírtak, vagy örültek. Persze nem tudtak róla, mert profi vagyok, vérprofi. A szakma legkirályabbja.
A penészvirág öregasszony, Miranda, a tanács vezetője fogadott örökbe. (Na nem anyai módra, inkább kiképzőtisztesen.)
Azzal csúfoltak mindig a Központban, hogy előtte engem farkasok neveltek, és olyan vad voltam, hogy haraptam. Én semmi ilyesmire nem emlékszem. Na jó, leginkább semmire sem emlékszem a Központ előtti időkből.
A vén szipirtyó kiképzett, tökéletes fegyvert csinált belőlem. De tudjátok, van az a pont, mikor elege lesz az embernek. Amikor egy rakás, zörgőcsontú, elavult vénember dirigál, és olyan küldetéseket ad, amikhez semmi kedved... Szóval elszöktem.
Mivel az életem felét azzal töltöttem, hogy a Scott ikreket figyeltem, így ma éjjel is tettem azt, amit mindig.
Allison élete egész izgalmassá vált, azon az éjjelen... Olyan volt, mintha a saját valóságshow-mat nézném. Tudom, betegesen hangzik. De ehhez voltam hozzászokva. Figyeltem, teljesítettem a parancsot, és végeztem azzal, akivel kellett. De ő valamiért vonzott is engem, nem csak azért, mert egész kamaszkoromban úgy járkáltam az árnyékában, mintha a parazitája lennék, és az ő élete volt számomra az élet. Nem-nem.
Mikor kiléptem a tanács hatóköréből, úgy döntöttem, Allison Scott-ot is hátrahagyom, hiszen ő csak egy küldetés volt. De nem ment. A tudatalattimban valami visszavitt hozzá mindig, láthatatlan iránytűként vezetett.

Szóval pont egy, a nagymamája kertjéből elcsórt muffin-t tömtem az arcomba, a házuk előtt álló lombos fa tetején kuporogva. Vártam, hogy hazaérjen a szexi fekete hajúval.
Mikor odaértem, a verandán toporgott a barna, szerencsétlenül járkált fel-alá. Emlékeztem rá, gyerekkoromban láttam, egy röpke pillanatra a Központban. Blake. 14 lehettem, ő már legalább 21 volt. Azon a napon szentül megfogadtam, hogy Blake-nek adom egy nap a szüzességem. Persze, ez mellésiklott. Hetekig álmodoztam róla, olyan kamasz lányosan, teleírtam a kis noteszem a nevével, szivecskékkel körbevéve. Abba a noteszbe, amibe azoknak a nevét és helyét írtam, akiket ki kellett végeznem. Nos... Így visszagondolva elég hülye voltam.
Szóval ott állt ő, Blake, és várta Allisont. Na, arra valószínűleg nem számított, hogy Langdon hozza haza, mert olyan igazi, keserves, savanyú képet vágott az autót megpillantva.
Apropó, felmerülhetett a kérdés, hogy miért nem látnak engem. Emlékeztek Morker-re? A dögös tanárbácsira? Ő is olyan, mint én. Csak sokkal-sokkal bénább, igazi pancser. Én pedig istenkirály. Ezért vetette ki magából a tanács. A tanács csak a legjobbakat akarta.
A eneriga nem csak arra használható, hogy bűvésztrükközzön vele az ember. A saját magamat körülvevő teret meg tudtam annyira piszkálni, hogy szinte láthatatlan legyek. Na persze nem Langdon előtt, szerintem már akkor kiszúrt, amikor először jöttem Prescott-ba. Ő is csak a sötétségből figyelte az ikreket, szerintem már jóval az előtt, hogy én először felbukkantam volna. Köztem és Langdon közt ez egy néma egyezség volt. Én sem szóltam Scott-éknak róla, ő sem szólt rólam. Tiszta sor, nem?

Szóval Langdon és Ally felmentek a verandára, nem értettem mit dumálnak, de Haver, a két hím nagyon ki volt. Éreztem a feszült energiáikat. Aztán beszarás, nem vicc: Blake hozzávágta Langdont ahhoz a fához, amin épp kajáltam. Bevallom, megállt bennem az ütő, pedig nem vagyok félős. Magam vagyok a bátorság, a királyság.
Langdon, mintha mi sem történt volna, visszament hozzájuk, pedig esküszöm, hallottam, ahogy reccsent valamije.
Aztán elkezdett nyomni magából valami durva, fekete füst szerű cuccot, Blake a földrerogyott és némán ordított, nagyon kemény volt, kidagadtak a homlokán az erek meg minden. Aztán Allison meg ott toporzékolt Langdon-nak, hogy "Hagyd abba! Meg fogod így ölni!"-hülye csajos hangon affektálva. De Langdon tök eszelős képet vágott, és Blake már szenvedett, mint egy kivert kutya. Aztán Ally elkezdett világítani, mint egy utcalámpa, megpróbálta megállítani Langdont, hogy megmentse Blake-et.
Kész káosz volt. De tényleg. Aztán kezdtek a dolgok eldurvulni.
Két lehetőségem volt:
1, Maradok a fán, lapítok, és kivárom ki hal meg először, fogadásokat kötök a fejemben.
2, Rendet teszek a hülyék közt, ezzel leleplezve az álcámat.