A Tőr Tolvaj

6.

Egy nádszál vékony, kecses, angyalszerű nő állt az ódon kőfalak közt. Hófehér bőrét aranyló, fénylő szalagok borították. Szeme a nap sugaraival égett, nem volt írisze, pupillája, szeme fehérje, csak a színtiszta fény. Haja oly halvány volt, mint a hold. Ezüstös fénnyel omlott derekára, mellkasára, vállaira. Földöntúli jóság és erő sugárzott minden porcikájából. A törékenysége, karcsú vonalai megtévesztőek. Nem volt törékeny, tekintetéből sütött a színtiszta hatalom, és valami más. Bűntudat? Megbánás?
   Éteri lény volt, mint egy anomália. A terem másik szegletéből figyeltem. Mozgása lassú volt, de végtelenül kimért.
Valami sötét, nem ilyen teremtményhez illő villant hosszú, hófehér ujjai közt. A Tőr.
A nő kántálni kezdett, ahhoz hasonló ismeretlen nyelven, mint korábban Caderyn. Hangja ezer szirén éneke volt, ezer szirén csábító, lágy éneke. Minden elharsogott szóval bőrén sűrűsüdött a folyékony, arany fény. Élénkebbé, ragyogóbbá vált.

Kérdések újabb halmaza cikázott a fejemben ébredéskor. Már egészen biztos voltam abban, hogy minden álmom jelentőséggel bír, főleg akkor, ha szerepel benne az az átkozott Tőr.
Ki volt a nő? Valamiféle isten? Angyal? Miért használta egy ilyen tiszta, ártatlan teremtmény azt a sötét, gonosz tárgyat?
Talán nem minden fekete-fehér. A tőrrel lehetett pusztítani, és teremteni. De az alapján, amit Caderyn teremtett pusztítás nélkül... A teremtésnek súlyos ára van. Vagy netán önszántából teremtett olyan sötét, és gonosz lényeket, mint a démonok? Tudni akartam mi motiválta a férfit. És mi motiválta a nőt.

   Ismételten megpróbáltam elérni Adam Langdont. Már lassan egy hete nem beszéltem vele. Nem keresett, nem tudtam elérni. Pedig kiderült, hogy a bátyám él, és tud a Tőrről. És újabb álmaim voltak arról az átkozott, sötét pengéről. Ezek fontos dolgok voltak, amiket egyedül nem tudtam kibogozni. Bosszantott, szabályszerűen dühössé tett, hogy Langdon nem jelentkezik.

Újabb éjszakás műszak repült el a Redwood-ban. Elég rugalmas voltam etéren. Az alvási szokásaim az utóbbi hetekben alapvetően is pocsékok voltak, innen kezdve teljesen mindegy volt, hogy a nap melyik szakában tudtam kipréselni magamból négy óra alvást.
Zárás előtt kivittem a szemetet a bár mögötti parkolóba. A levegő az arizonai átlaghőmérséklethez képest különösen fagyos volt . Rossz előérzetem támadt, tarkómon az apró szőrszálak vészriadót fújtak. Az egyik konténer felől egy szürcsögő, morgó hangot hallottam.
Gyerünk kislány, csinálj valamit!-finoman megcsapkodtam az arcom, reménykedve, hogy az erőm beindul. Nem kellett csalódnom, azt hiszem egyre jobban sikerült önerőből beindítani. Nem kellett sokat várni rá, elég volt a veszélyt észlelni, még akkor is, ha csak egy oposszum. Már nem volt szükségem a halálos fenyegetésre.

   Bőröm aranyló fénnyel kezdett ragyogni. Ismeretlen forrásból származó bátorsággal léptem a konténer felé, ahonnan a hang jött.
Emberi szavakkal talán nem leírható, amit a tompán megvilágított, szeméttől bűzlő konténer mögött pillantottam meg.
   Humanoid volt, ebben egészen biztos voltam. Voltak végtagjai és feje, ott, ahol az embereknek szokott lenni, arca is volt, de nem egészen olyan, amit az ember valaha el tudna felejteni.
   Akkora volt, mint egy kiskamasz, nagyon hasonlított egy patkányra, hatalmas, okker színű metszőfogakkal, melyeket valami sötét maszat borított, pirosló gombszemekkel. Orra és arca meg volt nyúlva, nem volt kiugró arcéle, mint egy embernek. Egész testét koszos szürke és barna szőr fedte, kivéve a hátát és tarkóját. Ott sündisznóra emlékeztető tüskék sorakoztak, legalább húsz centi hosszúak lehettek. Ujjai végén kampós karmok. Förtelmesen festett. Egy sötét tócsa fölött kuporgott, valamin cuppogott, testével eltakarta, bármi is legyen az. Az ocsmány pofájára néztem megint, csupa maszat volt. Véres volt! Vértócsa felett görnyedt, pofáját és metszőfogait vér foltozta.
Halk sikkantás tört elő torkomból a vér látványa miatt. Nem is a különös szerzet borzolt fel, hanem az, amit éppen csinált. És nagyon bizakodtam, hogy egy arra kószáló állatot kapott el.
  
   A hangra hátrakapta patkányszerű fejét, addig nem nézett rám. Tudta, hogy ott állok mögötte, de mintha annyira lefoglalta volna, amit éppen csinál, hogy nem volt hajlandó foglalkozni a jelenlétemmel.
Hosszú, barna tüskéiből zöldes, takonyszerű folyadék kezdett szivárogni, a szaga borzalmas volt. Mint a több hete rohadó hús, amit már a férgek rágnak. Minden koncentrációmat igénybevette, hogy ne hányjam el magam.